Természetesen megint vannak, akik botrányt kiáltanak, amikor azt olvashatjuk, hogy Adam Adolek Kohn, holokauszt túlélő Gloria Gaynor I will survive című számára ropja a holokauszt eseményeinek különböző emblematikus helyszínein. De miért is van ez rendjén? Miért is nem botrány ez?
Az alkotók ügyesek, az akciót Kohn úr személye remekül hitelesíti, hiszen ahogy a NOL
cikkének egyik kommentelője mondja, minden holokauszt túlélőnek joga
van ahhoz, hogy a történteket egy nem megszokott narratíva keretében
dolgozza fel, és ez semmivel sem tekinthetőbb csekélyebbnek vagy
alantasabbnak, ne adj isten gyalázkodóbbnak más megemlékezési formáknál.
A tánc ráadásul (és most mindegy, mennyire nevezhető táncnak az
akció, a szándékot tekintve az) emblematikus mind az élet, mind a halál
vonatkozásában, a dance macabre vagy haláltánc
legalább annyira szól az életről, mint a halálról, hogy a műfaj
karnivalisztikus vonatkozását, köztes helyzetét és ambivalens
természetét ne is említsem. Az is tudható, hogy a tánc lehet katartikus,
gyógyító, emlékeztető hatású/funkciójú is.
A dal pedig, bár egész más kontextusban, nyilván szintén a
felemelkedésről szól (én emlékszem olyan bulikra, amikor hajnalra
kellemesen lerészegedő, még ott maradt, haza senkihez sem siető
közönségnek betették ezt a számot, mindenkin segített kicsit, már csak a
közös gajdolás élménye révén is...).
Egyszer azt kérdezte tőlem az egyik diákom -- éppen az esztétikai
kategóriákat tanítottam -- hogy lehet-e groteszk avagy morbid az, hogy a
"zsidókból szappant csináltak". A kérdésen elsőre annyira meglepődtem,
hogy nem is tudtam rá válaszolni, azt hiszem, azt mondtam, hogy ez
nézőpont kérdése. A lerázósnak ható válasz (amit zavaromban annak
szántam) valójában nem lerázás, hiszen nagyjából naponta szembesülni
kell azzal, hogy a minket letaglózó és megható, felkavaró dolgok egy
másik értelmezési keretben máshogy csapódnak le a nálunk fiatalabbak
számára, és ennek nem csak az az oka, hogy 'kevésbé elmélyültek'.
A helyes válasz tehát igen, ha neki morbid, akkor az, majd ha elmegy
Auschwitzba (ami után én, személy szerint két felest ittam és belesírtam
a telefonba, valamint elöntött valami végtelen magány), akkor talán
mást gondol, de ha nem, majd gondol mást másról. A nagy, globális
tragédiák sem univerzalizálhatók és tehetők személyessé erőszakkal.
Ahogy Kohn úr is mondja, ez egy történelmi pillanat, az ő
személyes történelméé, hiszem a holokausztélmény sem lehet egyetlen
makronarratíva, hanem sok személyes történetből, sorsból áll össze.
Ahogy ő mondja, ha neki valaki annak idején azt mondta volna, hogy itt
fog táncolni az unokájával, azt gondolta volna, hogy az illető
félrebeszél. Ennyi a lényeg. Semmi közünk hozzá, mégis okulhatunk belőle
.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése