This is a really historical moment

Természetesen megint vannak, akik botrányt kiáltanak, amikor azt olvashatjuk, hogy Adam Adolek Kohn, holokauszt túlélő Gloria Gaynor I will survive című számára ropja a holokauszt eseményeinek különböző emblematikus helyszínein. De miért is van ez rendjén? Miért is nem botrány ez?

Az alkotók ügyesek, az akciót Kohn úr személye remekül hitelesíti, hiszen ahogy a NOL cikkének egyik kommentelője mondja, minden holokauszt túlélőnek joga van ahhoz, hogy a történteket egy nem megszokott narratíva keretében dolgozza fel, és ez semmivel sem tekinthetőbb csekélyebbnek vagy alantasabbnak, ne adj isten gyalázkodóbbnak más megemlékezési formáknál.

A tánc ráadásul (és most mindegy, mennyire nevezhető táncnak az akció, a szándékot tekintve az) emblematikus mind az élet, mind a halál vonatkozásában, a dance macabre vagy haláltánc legalább annyira szól az életről, mint a halálról, hogy a műfaj karnivalisztikus vonatkozását, köztes helyzetét és ambivalens természetét ne is említsem. Az is tudható, hogy a tánc lehet katartikus, gyógyító, emlékeztető hatású/funkciójú is.
A dal pedig, bár egész más kontextusban, nyilván szintén a felemelkedésről szól (én emlékszem olyan bulikra, amikor hajnalra kellemesen lerészegedő, még ott maradt, haza senkihez sem siető közönségnek betették ezt a számot, mindenkin segített kicsit, már csak a közös gajdolás élménye révén is...).

Egyszer azt kérdezte tőlem az egyik diákom -- éppen az esztétikai kategóriákat tanítottam -- hogy lehet-e groteszk avagy morbid az, hogy a "zsidókból szappant csináltak". A kérdésen elsőre annyira meglepődtem, hogy nem is tudtam rá válaszolni, azt hiszem, azt mondtam, hogy ez nézőpont kérdése. A lerázósnak ható válasz (amit zavaromban annak szántam) valójában nem lerázás, hiszen nagyjából naponta szembesülni kell azzal, hogy a minket letaglózó és megható, felkavaró dolgok egy másik értelmezési keretben máshogy csapódnak le a nálunk fiatalabbak számára, és ennek nem csak az az oka, hogy 'kevésbé elmélyültek'.

A helyes válasz tehát igen, ha neki morbid, akkor az, majd ha elmegy Auschwitzba (ami után én, személy szerint két felest ittam és belesírtam a telefonba, valamint elöntött valami végtelen magány), akkor talán mást gondol, de ha nem, majd gondol mást másról. A nagy, globális tragédiák sem univerzalizálhatók és tehetők személyessé erőszakkal.
Ahogy Kohn úr is mondja, ez egy történelmi pillanat, az ő személyes történelméé, hiszem a holokausztélmény sem lehet egyetlen makronarratíva, hanem sok személyes történetből, sorsból áll össze. Ahogy ő mondja, ha neki valaki annak idején azt mondta volna, hogy itt fog táncolni az unokájával, azt gondolta volna, hogy az illető félrebeszél. Ennyi a lényeg. Semmi közünk hozzá, mégis okulhatunk belőle .