Két okom volt, hogy elmenjek Brightonba, fontossági sorrendben a tenger és a Pride
- ez utóbbit (illetve egy ehhez hasonlót valahol Európában) azért
szerettem volna egyszer mindenképpen látni, hogy rájöjjek arra, mi az,
ami miatt egy parádénak nevezett dolog nálunk (a mulatós magyaroknál)
nem tud működni. Több okot is találtam.
Először is a kereskedelmi potenciál fel nem ismerése. Brighton
kisváros, tengerparti város, de a turistavonzalom nagyban épít a
Pride-ra év közben is, nyáron meg különösen. Nemcsak a mindenhol kapható
szivárványos kütyükre gondolok (zászló, síp, kalap, nyakkendő, lufi,
stb., amiket nem, nem csak a melegek vesznek meg, hanem a kisgyerekes
családok is ugyanúgy, ahogy a Mickey-egeres lufit a búcsúban), hanem a
kocsmák, vendéglátó helyek és más turistacsalogatók alkalmi akcióira és
vendégcsalogatóira, na meg az élelmiszerboltok óriási forgalmára az
adott időszakokban. Nem véletlen tehát, hogy minden magára valamit adó
helyen kiteszik a szivárványos zászlót, ami kifejezhet szolidaritást is,
de persze reklámcélokat is szolgál. Ezzel összekapcsolhatjuk egyébként
azt is, hogy nálunk haladóbb gondolkodású nyugati kultúrákban a meleg
közösségek jelentős célcsoportjai a reklámnak meg mindenféle
kereskedelmi tevékenységeknek, hogy csak egyetlen különlegesebb példát
mondjak, láttam olyan esküvői ruhaboltot, ahol a női részen a tizenöt
centis sarkú fehér körömcipők mellett lehetett kapni fűzős, tornacipőhöz
hasonló alakú csilli-villi lapos talpút is.
(Ha meg már a szivárványnál tartunk, érdemes elmondani azt is, hogy
nyilván ahhoz is idő kell még nekünk, hogy felfogjuk, hogy a szivárvány egy összetett szimbólum, és a gay pride-on kívül jelentheti a békét
meg a nemzetközi összefogást is. Így a legcselesebb csecsebecsék - pl. a
karkötő - ügyesen rájátszik arra, hogy a színek sorrendjének
megfordíthatósága többféle elkötelezettséggel ruházhatja fel annak
viselőjét.)
Szóval Brighton ügyesen kihasználja a helyzetet, és ezért nagy vonzerőt jelent a nemzetközi turizmusban is.
A rendezvény egyébként vállaltan politikai tartalommal telített, és
ebben itt nincs semmi meglepő, ez adja az egyik lényegét. (Éppen ezért
értettem részben egyet azzal a cikkel, ami a hazai menet apolitizálásának szándékát kritizálta.)
A menetre előzőleg kell regisztrálni, és nem is hiányozhatnak a
különféle pártok képviselői (zöldpárt, szocialista párt), de más
politikai és önkéntes szervezetek sem. A toryk ellen demonstrálnak,
támogatókat meg aláírásokat gyűjtenek, én is kapok egy LGBT against the Nazis!
szórólapot. Aztán beállnak a menetbe ugyanúgy, ahogy a különféle civil
szervezetek, szolgáltatók és némely egyházak képviselői is. Itt vannak a
tűzoltók, a rendőrség, a mentők, a légi közlekedés, egyes főiskolák,
tánccsoportok, színházak. (Ajánlom a képaláírásokat szíves
figyelmezésre, a galérianézetben látszanak. Csináltam néhány minivideót
is, azt még nem tudom, azokat hogyan lehetne hozzáférhetővé tenni.) Az
az érzésem, otthon a pride fogalmát is valahogy sürgősen
revideálni kellene, a magyar megfogalmazások ugyanis sehogy sem tudják
visszaadni azt, amit ez a fogalom itt takar. A 'méltóság' valamiféle
csendes felsőbbrendű tiltakozás, a 'büszkeség' pedig - mint tudjuk -
olyan téves asszociációkat hív(ott) elő a magyar közönségben, hogy "hát
ezek buzik, és még büszkék is rá?!" - és hasonlók. Nem, a pride itt nem a
szexuális másságra vonatkozik, ezek a közösségek egyszerűen arra
büszkék, hogy letettek valamit az asztalra polgárként, emberként, az
elért eredményeikre, a céljaikra. Óriási különbség!! Még azt is meg
merem kockáztatni, hogy a legnagyobb baj az, hogy nálunk az emberek
többsége egyszerűen nem talál semmit, amire belülről, emberileg büszke
lehetne, és amíg ez így marad, biztosan nem lesz előrelépés.
Meggyőződésem, hogy a mindenféle emberek itt tőlünk nyugatabbra ezért
is tudják magukénak vallani ezt a rendezvényt, mert azok az emberek
vonulnak, akik részei az ő mindennapjaiknak: a rendőrök, a tűzoltók, a
légiutas-kísérők, a színészek és a boltosok.
A menet elején egy VIP busz állt (a helyi közlekedési vállalat
egyébként double decker buszokat biztosított a menet ideje alatt az
úttest mentén, ahova adakozás ellenében fel lehetett menni, és onnan
jobban látni), annak az emeletéről konferálta végig a műsorvezető a
menetet, minden felvonuló szervezetet egyenként bemutatott, miután
köszöntötte a népes egybegyűlteket, mindenkinek happy pride-ot
kívánt, majd pedig egy lelkésznő megáldotta a rendezvényt, az emberek
pedig éljeneztek. Na ez volt a második pillanat, amikor sírva fakadtam a
rám szakadó szabadságérzés miatt érzett katarzistól, az első az, amikor
láttam, hogy itt mindenki örül, senki nem fog bántani senkit, az
emberek nevetnek, fotózkodnak a travikkal meg a dragekkel
(vagyis az ellentétes nem ruháit viselőkkel), akik otthon ugye
botránykövek, de itt pedig a látványosság és a poén csúcsa, sima színház
és szórakozás. Ebből is látszik, hogy a színházfelfogásunkkal is súlyos
bajok vannak. (És akkor elgondolkodtam, hogy ennek pedig köze lehet a
mi kifejletlen és bigott humorérzékünkhöz és [ön]irónia-hiányunkhoz,
hogy jobban szeretünk másokon röhögni, mint másokkal együtt, örömünket
inkább abban leljük, ha valakit kinevethetünk, és még véletlenül sem
vállaljuk a helyzetben való részvételt, hanem jobban szeretünk kívülről
kritikusan nevetni.)
Egy darabig figyeltem és kísértem a menetet, az ablakokban meg az
erkélyeken emberek lógtak és fotóztak, integettek. Sok kisgyerekes
család, nyugdíjasok (ld. a fotók), iszonyat tömeg. Simán jó lecke ahhoz,
hogy az ember az utolsó szál előítéleteit is felszámolja, az olyanokat,
mint hogy minden buzi nőies vagy bőrszerkós, minden leszbi fiús, a homoszexualitás fiatalkori kalandozás és tévelygés, a buzikra nem jellemző a monogámia, a melegek kirívóan öltözködnek és viselkednek, a pride-ra csak a buzik mennek el, stb. Ajánlom a fotókat szíves tanulmányozásra.
A rendezvény aztán a városban távolabb eső Preston parkban egy nagy
kirakodóvásárral/bulival folytatódott, éjszakára pedig több
szórakozóegység is a Pride-hoz kapcsolódó partykat szervezett (ld.
reklám és marketing feljebb). Erre már sokan nem mentek el, amit az is
bizonyít, hogy délutánra tele lett a tengerpart meg a mólószerű
szabadidőközpont (a pier).
Nagyjából eddigre már lejártam a lábam én is, úgyhogy ha egy kicsit
bátrabb lettem volna, fürödhettem volna a tengerben (volt is nálam
fürdőruha), de nagyon fújt a szél és nem mertem a cuccomat sem
gazdátlanul hagyni. A nap kb. 45 percig sütött egész nap, de a nagy
szélben ez pont elég volt, hogy totál leégjen az arcom. A városban még
megnéztem a kultúrnegyedet, ahol a Royal Pavilon
és a park van, de más érdekességeket sajnos nem láttam, mert megint
előjött a tömegiszony. Biztos, hogy vissza fogok menni, akció van a
Southern Rail vasúttársaságnál, online foglalás esetén 25%-al olcsóbbak a
jegyek egész nyáron, úgyhogy annyiért lehet ide jönni meg vissza, mint
egy mozijegy ára.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése