... kezd egy kicsit honvágyam lenni, na nem mintha a baranyai dombok
hiányoznának. Most kezdem azt érezni, hogy kicsit egyformák a napok,
hiába is próbálok változatosságot csempészni beléjük, nehezen megy.
Napközben általában sikerül nem erre gondolni, esténként meg a szokásos
kontaktoláson túl újranézem az összes széria X-aktákat, jelentleg a
harmadik szériánál tartok. Hát, ez nekem kult, istenien szórakozom... a
harmadik évadban kezd ugyanis megjelenni a humor meg az irónia és válik
önreflexívvé a dolog, gyönyörű... :) Olyan ez, mint a nagyanyámnak a
Dallas volt meg a Tövismadarak.
Az a tény egyébként felettébb vigasztaló, hogy ha most otthon lennék,
uszkve három hét múlva mehetnék dolgozni, pedig még csak most kezdődött
el a nyári vakáció. Bár időbe telt, de a nyár elején tett iskolai
ígéreteimet lassan letudom, még az évkönyves anyagokat kell majd egy
kósza délutánon vagy délelőttön összeraknom. Na de erre egyébként
igyekszem nem gondolni.
Ami az okulásomat illeti, adtam magamnak egy hetet (vagy kettőt),
mert az történt, hogy hihetetlen izgalmas, de a témámtól arrébb álló
dolgokról kezdtem el olvasni, és nem bírom abbahagyni. Az egyik ugyebár a
commedia dell'arte, ennek kapcsán pedig a koramodern színésznők; az
angol színpadokon ugyebár nem voltak, illetve a hivatalos színházakban
nem, de nekem meggyőződésem, hogy marginálisan, nem hivatalosan azért
voltak (ugyebár itt a megjelenítés és a "nyomok hagyása", a megörökítés
is sokféle ideológia függvénye lehet) -- az itáliai színházakban pedig
igen. Sőt, mondják, a commedia dell'arte felvirágzása és virtuozitása
egyenesen a színésznőknek köszönhető, akik jelenség szerves részévé
tették az improvizációt. Ami szerintem különösen izgalmas, az a
színésznőkkel kapcsolatos ellentmondásos korabeli diskurzus, ami persze
párhuzamba állítható a színházi szférán belüli többi marginalizált
rétegről (bohócok, komikusok, akrobaták, zsonglőrök, utcai
szórakoztatók, stb.) való beszédmóddal, meg a színház, mint általános
egész problémás elfogadásával és kontrollálhatóságával/-hatatlanságával
is.
Úgyhogy egy nagyon izgalmas könyvet olvasok Women, Medicine and Theatre 1500-1750: Literary Mountebanks and Performing Quacks
címmel [kb. Nők, orvoslás és színház 1500-1750: Irodalmi szélhámosok és
játékos kuruzslók], ami a gyógymódjaikat és gyógyszereiket utcán,
'színházi' elemekkel tarkítva áruló nők szerepével foglalkozik a
koramodern populáris kultúrában. Színház, orvoslás, gyógymódok, nagyon
jó. Hát ez.
Nem nagyon tudom egyébként mihez hasonlítani azt a szabadságérzést,
hogy az ember napi sok órában azzal foglalkozhat, amit szeret,
hozzájutva ezzel a jó és értékes munkát eredményező energiákhoz. Több
éve először érzem igazán, hogy agyilag (már majdnem teljesen) kielégít,
amit csinálok.
A lakásban egyébként kaotikus állapotok uralkodnak, festik-tatarozzák
a ház alsó szintjét kívülről, az emeleti ablakaink két hétig le voltak
fóliázva, aminek az esti szélben pont olyan hangja volt, mintha egy
óriási madár akarna bejönni az ablakon. Munkások mászkáltak létrán a ház
oldalán és kukkoltak be az ablakon a legváratlanabb pillanatokban.
Kelet-európai vendégmunkások anyázására lehetett ébredni reggelenként.
Rájöttem a lakótársak nem
mosogatási technikájára is: amíg van tiszta tányér meg edény, addig
gyakorlatilag mindent otthagynak. Úgyhogy most megint hegyekben áll a
cucc meg a kajamaradék. Várjuk a bogarakat meg a patkányokat...
Pont itt az ideje, hogy elzarándokoljak a karnivalisztikus Brightonba, és lássam a tengert.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése