Már nem sok...

... van hátra, és épp itt az ideje, mert már mehetnékem támadt, a család is eléggé hiányzik (az iskola, az nem). Az, hogy a hátralévő időt hasznosan kéne töltenem ÉS a honvágy eléggé éles és nem túl termékeny oppozícióban van egymással. Bár ma például nagyon ügyes voltam, és sokat dolgoztam, ezért aztán a sors visszaszolgáltatta nekem a nemrégiben véletlenül elköltött sárkányos egyfontost.

A sárkányos egyfontosról (a különféle dizájnokat itt meg lehet nézni) az a babona járja, hogy nem szabad elkölteni, mert ha megőrizzük, akkor enyhülnek az anyagi gondjaink. Rögtön az első két hétben hármat is hozzám vágott a sors, aztán egyet véletlenül elköltöttem, mert már majdnem kifizettem az automatában a bérletemet, de pont 1 font hiányzott, hát bedobtam az egyiket. Na, aznap semmi sem sikerült. (Tudom, ez hülye konzekvencia.) Azóta pedig azt vártam, hogy visszajöjjön, mert elterveztem, hogy egyet megtartok a másik kettőt pedig odaadom valakiknek. És hát ma visszajött.

Ma feladtam az összes utolsó postai könyvrendelést, hogy még minden időben megérkezzen. Írtam 16 000 karaktert eddig összesen, ami azt jelenti, hogy a nagy mű kb. 1/17-e kész van (amit egy ismerősöm és a lelki helyzet nyomán én is magamban kezdek FuckingDiss.doc-nak hívni). Ha tudom tartani ezt a tempót és ezt az érdeklődési és izgalmi szintet, jövő nyárra kész lehetek vele, ájvé.
Nagyon várom már, hogy megjelenjenek azok a nyamvadék írások a színházakról, amiket láttam, mert addig semmi értelmesen nem posztolhatok ki róluk explicite. Láttam ugye a két Shakespeare-darabot, amik nem tetszettek. Unalmas volt mindkettő, sablonos, közhelyes, szar. 

Aztán láttam a Leenane szépét a Young Vicben, na erről nem fogok írni sehova, majd talán a másik blogba, ha lesz kedvem. Ez egy McDonagh-darab, én nem ismertem, de komolyan, hihetetlen jó dráma zseniális sztorival és ötletekkel. A Young Vic egy kicsi kamaraszínház, szóval legalább életszerűen be tudták rendezni a lelki nyomort a vízcsordogálással meg a plafonról lógó fóliákkal, a színészek is jól voltak, de valahogy, valami mégis hiányzott abból az eszement, őrült, látomásos, idegbeteg világból. A közönség egyértelműen vígjátéknak vette, és ezek a nevetések nem a megdöbbenés miatti kínos nevetések voltak... Van az a jelenet, amikor Maureen az anyja kezét forró olajjal önti le, hogy kiszedje belőle az igazságot a levéllel kapcsolatban, na az szerintem iszony, ezek meg végigröhögték. És amikor a tévképzete miatt megöli az anyját, na az a tévképzet sem volt lázálom vagy ilyesmi azon túl, hogy vörössel világították be a színpadot. A színészek jók voltak pedig. Nem tudom, mi volt a baj. Nem tudom, hogy valójában mi nem stimmel nekem az egész kurva brit színjátszással...

Aztán megnéztem egy hiper-mega-giga musicalt, és komolyan mondom, eddig azt élveztem a legjobban, pedig az se volt hibátlan ám! Az Apáca-show. Na, a forgatókönyvet hagyjuk, de meg kell mondjam, a profizmustól tökre leesett az állam, mert eszembe jutottak a hazai musicalek (főleg amit legutóbb olvastam a szegedi Hair-ről...)... És hát igen, itt még a leghátsó sori statiszta is profin énekel meg táncol, a főszereplő csaj meg levitte a hajamat... Rájöttem, nálunk csak pancserek vannak ebben a műfajban nagyrészt, akiknek minden szerepet odaadnak, mert nincs más, függetlenül karaktertől, sztoritól, képességektől, és hát ezért sem leszünk musical nagyhatalom (sem) soha.
A Whoopi Goldberg-faktor persze reklámfogás, de nem olyan gusztustalan, ahogy gondolni lehetne, egész tisztességesen megcsinálta a szerepet. Megöregedett meg minden, annyira énekelni sem tud, de szimpi még most is, nem akart beletolakodni az előadásba. Persze telt ház, tömeg és ováció, az előadás után autogrammkérők, kordonok és 6 (!!) testőr. Látni akartam, megvártam. Egyszerű. Frankón aláírta az összes szart, mindenki fotózhatott, aztán elment a kocsival.
Szóval a főszereplőtől lejött a hajam, mint mondtam, de nem csak azért, ahogy énekel (amit itt láthattok, és ami egyébként szerintem szintén beszarás):

hanem hogy humora is van meg stílusa is. Na, és ez, ez a rohadt stílus, ez nincs meg sehol nálunk a musicalben SE.

Egyébként a filmet is nagyon bírtam, sőt, azt sokkal jobban bírtam, mint ezt, azért a Whoopi-féle arc is jobban bejön, mint a musical-féle. Például ezért:

Biztosan azért is, mert nagy kultfilm volt ez nekünk a húgommal, akivel szinte csak a musicalben és a soul zenében értettünk egyet, soha semmi másban. Úgyhogy ha most ezt a linket elküldöm neki e-mailben, akkor egyrészt idefolyik, másrészt három hétig Apáca-showt fog hallgatni a kocsijában üvöltve és énekelve, harmadrészt pedig kurva irigy lesz rám, negyedrészt pedig utasítani fog, hogy szerezzem meg neki cd-n.
És hát valóban, én is gondoltam rá, mert ez pont az volt, amit más zenebuzik társaságában kellett volna együtt megnézni.
Megyek még "rendes" színházba meg szürrealista kiállításra is, ne aggódjatok...