Sose gondoltam, hogy ilyen nehéz otthagyni egy helyet tíz év után. Sosem gondoltam, hogy ennyit jelent, hogy egy általunk választott életet felcserél egy másik általunk választott élet. És azt se gondoltam volna, hogy mindennek a kellős közepén ennyire egyedül tudom érezni magam - régen volt már ilyen, kb. egy éve, ilyen fizikai meg lelki egyedüllét, kicsit hasonlít ahhoz, mint amikor egy idegen országban hirtelen nem tudsz mit kezdeni a felszabadult időddel meg a nagy végtelen ismeretlennel. Terveket készítesz, aztán az egésznek az a vége, hogy fekszel egy sötét szobában. És egy idegen helyen idegenként tényleg nem tud az ember mit kezdeni magával, mint..... VÁSÁROLNI! (mindjárt indulok).
Az otthoni, ismerős tárgyak közötti pihentető egyedüllét persze más. És más az is, amikor még nem tudod, milyen nem-egyedül lenni.
Szóval én nem is tudtam, hogy ez most a búcsúzás ideje, egyszerűen csak találkozgattam emberekkel, és egy idő után észrevettem azokat a tipikus búcsúzós mondatokat, hogy "na de majd..." meg "de azért" meg "ugye majd nem", meg ilyesmik. És aztán még virágot is kaptam, meg puszikat, olyanoktól, akiktől még sosem, és szomorú bociszerű nézéseket. És akkor rájöttem, hogy már a várostól is búcsúzom - kb. egy hete. És hogy mindez sokkal-sokkal fontosabb volt nekem, mint hittem. (Mert hát a "röghöz kötöttség" ciki ugyebár... és "a változás jó" ugyebár...)
Aztán meg harmadik napja egyfolytában sírok, magam sem tudom megmondani miért, talán tényleg azért, mert olyan gyorsan történt mindez, és hiába vagyok biztos benne, hogy jó lesz, és hiába tudom, hogy az ember magával tud vinni mindent, ami fontos, mégis, akurvaéletbe, tök fájdalmas. És akkor ilyenkor az ember kapaszkodik mindenbe, ami biztosnak tűnő, meg szeretné a seggén vinni a fészket mindenhova, hogy ahol leül, ott rögtön otthon legyen, és ne legyen ez a nincs-a-lábam-alatt-talaj érzés.
És ez az érzés-ömleny egészen felnagyítja mindennek a jelentőségét. Ahogy hallgattam Á. végreromantikus történeteit ott a kocsmában a biciklizésről, a Dunapartról meg az érkező vonatokról, és a szerelmes nyomozásokról, hát komolyan mondom, irigyeltem, pedig minek is... Vagy ahogy napok óta számítok valamire, ami esetleg csak miattam történne meg, de nem fog, tudom. Mert ez a dolgok immár természetes, belesimulós, az újba súrlódásmentesen átfolyós rendje. Az új szakasz. Hogy minden legyen természetes, megszokott, egy év után mostmár semmi felkavarodottság, semmi nagy megdöbbenés, semmi meglepetés, semmi katarzis (de tényleg??)... pedig néha komolyan mondom, hiányzik az a zaklatottság, ami szinten tartotta az adrenalit augusztustól márciusig, hiányoznak a váratlanságok, a percről percre adódó helyzetek, a kalandregényesség, még akkor is, ha tudom, hogy a dolgok evolúciója ezt hozza, ami most van.
(És na már megint eltértem a tárgytól...)
Szóval hetek, hónapok óta magam sem tudom, hol élek, valószínűleg egy buszon, és a füstszagú-hajszagú kárpit az otthon illata (fúj). És hetek meg hónapok óta csakis de csakis attól vagyok boldog, hogy apró pici meglepetéseket gyártok, örömöket ötlök ki, és berregek, pattogok, kreatívkodom. Amikor ez elapad vagy ebbe belefáradok, szomorú leszek. És ebből a siftelős életvitelből kifolyólag várom, várom a nyugalmat, a komfortérzést, az enyém-érzést, az otthonosságot, és azt is várom kicsit, hogy néha, csak néha, megint azt érezhessem, amit augusztusban, szeptemberben, októberben, és pláne november elején... vagy valami hasonlót. Valami kamaszkori romantikus indíttatásból és emlékfoszlányból kifolyólag várok egy nagy Mikulás-csomagot, szülinapi bulit, gyertyás tortát, rózsacsokrot, valami meglepetést, ami ad egy lendületet az újnak. Mert én magam most nem tudok neki adni. Valamiért. Talán tényleg csak elfáradtam. És talán tényleg, éppen csak kellene az a sok ember, aki.
És mindemellett persze azt is tudom, hogy ez is pont olyan saját út (értsd: önállóan megjárandó), mint amilyenből jópár akad az életben. És mint mostani, éppenaktuális, és azonnali, persze ez tűnik a legkomolyabbnak. És hogy csak az abszolút nulláról lehet újból építkezni. És én most, mint abszolút nulla, éppen nem tudom, hol vannak a biztos pontok, mert ülök egy sötét szobában. Ja, valószínűleg valamelyik dobozomban vannak. Vagy esetleg azok is ide-oda buszoznak, és nem tudják, hol kell leszállni.
(És egyébként meg kimondom, szeretném ha hazajönnél... pont úgy, mint te a szombat helyett a pénteket.)
Eddig 1 komment érkezett:
1, 2007. 06. 30. 12:42Nyilván ez egy magánozós bejegyzés lesz, ahogy ez a hétvége is az, nekem viszont beszélgetnem kell... a kapcsolatok anatómiájáról még annyit, hogy olyan szép, amikor az ember először rácsodálkozik arra, hogy mennyi közös vonás lehet benne és egy másik emberben. És ez a csodálat-csodálkozás belül örökre megmarad, nyilvánosan az idealistáknál tovább, a realistáknál kevésbé tovább. Aztán a lobogás után - úgy mondják - jön a sakkozás, az alkalmazkodás, rövidebb nevén "alku" (ahogy mesi mondta), és a kérdések sorozata, hogy vajon elég jó vagyok-e még mindig, sikerül-e megfelelni, ha hiba van, hol a hiba, és hogy kit jobb hibáztatni ezért vagy azért, magamat vagy a másikat (:-) netán mindkettőnket. Hogy hol kezdődik a teljes önfeladás, hol a részleges önfeladás határa, mi az hogy önzetlenség, önzés, a másik kedvére tevés, előzékenység, meg a többi. Mert hát az ember nem azért trükközik és ötöl ki dolgokat, és nem azért varázsol, mert hosszú távon akció-reakcióban gondolkodik, hanem az adott pillanat miatt, spontán, csakúgy. És hát mert adni jó.
És mégis, hogyan juttassuk kifejezésre azt, hogy kapni is jó, hol van a természetes igény és a telhetetlenség határvonala, és vajon az elégedetlenség egyenlő-e a boldogtalansággal? (Egyébként nem, naná, hogy nem.) És vajon miért van az, hogy az ember néha a "megszoksz vagy megszöksz" helyzetében érzi magát - világfájdalmasabb típusok ezt úgy is mondhatják, hogy "jahajj, az egész kapcsolat terhet az én vállamat nyomja..." - és miközben úgy véli, hogy maximálisan alkalmazkodik (vagy megpróbál) és szem előtt tart, úgy is véli, hogy a másik meg nem (annyira).
És vajon a "nekem mindegy, hogy..." kezdetű mondat mindig döntésképtelenséget, vagy netán olykor simán előzékenységet jelent. És mit lehet tenni a vágy(ak) és a teljes érzelmi kiszolgáltatottság ellen? (Ha egyáltalán kell valamit tenni...)
(foly.köv.)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése