Limináris

Fura érzés, amikor az ember fél lábbal van valahol, a másik fél lábával meg valahol máshol van - vagy nincs. Ez tipikusan az az eset, amikor ismerünk egy rakás közmondást, szólást örökérvényű igazságot, amikről azt hisszük (hisz hihetjük), hogy mindenkire mindig és mindenkor vonatkoznak - aztán egyszer csak adódik egy élethelyet, és kiderül, hogy ránk tán mégsem.... hogy kilógunk.... vagy a közmondás/szólás/örökérvényű lóg ki.
 
Többmindenkitől többször hallottam már, hogy a körülötted lévő környezet kifejezi a lelkiállapotot, meg a lelkiállapotod is a környezetedet (depisebb természetű ismerősem nyáron ezért aztán nagy - és örökérvényű :) - rendrakásba fognak a lakásban, polcokon, szekrényekben); na, ez is ez örökérvényű izé, de ki tudja igaz-e. Én most, ha körülnézek, papírkupacokat látok meg ruhahalmokat is, eléggé kosz is van (mert minek ugye, addig amíg...), és na persze ez a kényszerhelyzet, tehát alapvetően kilőttem az örökérvényűséget, na de mégis. A szanaszétség és az átmenetiség nagyjából rokon. Olyan ez, mint a limináris szféra, amiről sokszor beszéltem már - művészileg elég inspiráló lehet, na persze, ha művész lennék, nadenemvagyok. És kicsit olyan is ez, mint mikor az ember egymaga áll neki áthordani az dombot az út egyik oldaláról a másikra - homokozóvödörben...
 
Múltkor az egyik ismerősömmel beszélgettem arról, hogy vannak a hiper-intellektuális emberek, akiknek Kanttal van tele a polcuk és különbnek érzik magukat mindenkinél - és hideg-rideg sztoikus nyugalommal veszik tudomásul a felfordulást. Aztán vannak a nagyon cool-állatilaza-félvállról vevősök, akik még lubickolnak is benne (vö. "maj'leszvalaogy!"). Nem tudom, az ember mikrovilágához biztosan hozzátartozik a csetreszekhez és a biszbaszokhoz való ragaszkodás, meg az az igény, hogy mindezeket magunk körül ott lássuk, és emlékeztessenek mindket mindarra, amik vagyunk, ami eddig történt, amik voltunk. Már csak azért is, hogy tudjuk, hogy az alapján hogyan és merre lehet és kellene még tovább menni. A vacok, a kuckó, a sarok-érzés, az enyém-érzés -- és ez nem feltétlenül jelent önzést meg osztozni nem tudást, mert ez azt az örömöt is megadja, hogy van egy világ(od/om), amibe be lehet engedni azt a másikat.
 
Régebben, amikor még többet gondolkodtam, érdekelt az emlékezés művészete (vagy itt), és az ehhez kapcsolódó vagy az ebben eszközként megjelenő helyek is mindig rendezettek és jól struktúráltak voltak. Mint egy színház, ahol aztán a rendezettségen és a struktúrán belül persze megfér a káosz. (Na ezt már csak én mondom, mert a káosz is jó, és a határmentiség sajátja persze...)
Egy másik ismerősöm meg azt mondta, hogy az ember mindig önmagáról ír. Úgyhogy majd nyilván megírom (mint oly sokan mások) a káosz és a rend, avagy a liminárison belül megjelenő struktúra összefüggéseit.... Vagy nem, mert elvisz a víz. :-)