Still

Van abban valami perverz, ha az ember egyfolytában mások gondolataiban vájkál, azokat olvassa, korrigálja, javítja, és azzal van tele az egész aurája. Nekem már a fülemen folyik ki lassan az, hogy mások sorai hogyan és merre.... és szeretném, nagyon szeretném, ha már nem feszülnék szét ettől, és ha lenne időm meg energiám a sajátjaimra. Mert vannak olyan munkák (és fárasztók), amiben a tennivaló 80%-a abból áll, hogy mások pozíciójába próbálsz behelyezkedni, mások fejébe belelátni, mások hibáit meglátni, észrevenni és kijavítani százezredszerre is.
Ha valamit, hát ezt utálom ebben a munkában: hogy nekem kell lennem a mércének, hogy istent kell játszanom, aki megmondja, mi a jó és miért jó, mi mennyit ér, és ítéleteket kell mondanom napok, éjszakák, sorsok felett - az egésznek persze hosszútávon semmi jelentősége, de az adott pillanatban meg nagyon is van. És nem jó nézni a könnyes szemeket meg a fáradt tekinteteket és testtartásokat. A sajátomét sem a tükörben - mert az is ebbe görnyed bele. Ebbe a felelősségbe, fáradtságba, mások sorsának magamra vételébe. Jó lenne csak ücsörögni egy árnyékos teraszon meg beleludni egy könyvbe, aztán ha felébredtem, kávéval, öleléssel meg a könyvvel folytatni... jó lenne már letenni ezt, ami most van, és magammal meg Vele lenni - meg azzal, ami számít. Azzal, ami jól esik, ami érdekel, ami érdekes, ami foglalkoztat, ami örömet, izgalmat, megnyugvást, nyugalmat okoz és vált ki. Jó lenne, ha a kívánatos és jóleső gondolatok helyét nem a kényszeres témák foglalnák el; nem olyan dolgok, amiken MUSZÁJ és amikre KELL és amik = KÖTELESSÉG és FELADAT. Jó lenne csak úgy beszélgetni, lazán, pont attól gondolattelien, hogy nem gondolunk a gondolatteliségre.  
Most, hogy hamarosan felforgatni készülök az életem, már egy ideje olyan, mintha minden átmeneti lenne. Ilyenkor az ember csak ingázik és leng, és sehol nem tud abban a hitben és azzal a tudattal leülni, hogy "na most nem kell továbbmenni, ha épp nincs kedvem". Mert mindig ki kell mozdulni. Még. A muszáj miatt. És ezt is várom, hogy már ne a muszáj miatt kelljen, hanem mert ÉN akarom, mert tenni akarok, mert valami mást akarok, mert élni akarok.
A csodálatos és a hétköznapi tulajdonképpen ugyanaz, csak az a kérdés, mennyire megyünk közel hozzá. Nem, nem távolról nézve csodálatos, pont ellenkezőleg. Távolról nézve hétköznapi, közelről nézve csodálatos.