Nem tudok mit kezdeni a makacs emberek gyűlöletével és
humortalanságával. A haraghoz való ragaszkodással. Azzal az állapottal,
amikor hiába minden igyekezet és minden békülési szándék, az ember a
"deakkorist" kapja meg az arcába.
Pedig nem nagyon látok más utat, mint az odaállás, a dolgok megmondása,
akármilyen is a körülmény, a háttér, a viszony, a világ - főleg a közös
múlttal bírók számára kéne, hogy működőképes legyen a
megmondom-megmondod dolog. Aztán jöhet a csihipuhi, a végén pedig a
teishülyevoltál-énishülyevoltam, és a belátás meg az engedékenység. Még
ha nem is szeretjük egymást (mert igenis ez is természetes lehet egy
családon belül is. Sosem hittem abban a fajta szeretetben, amit pusztán a
vérrokonság kéne hogy generáljon...)
Mindig csak azt a nagy romantikus kamaszkori elképzelést látom
beigazolódni, amit valami "világmegváltó" ezoterikus könyvben olvastam
tizenévesen (amikor úgy éreztem, találnom kell valami támpontot): minden
döntés kérdése. Még a szeretet is. Még a hozzánk tartozóak is. Még a
család is... és mégis van valami érdekes kapocs (nem feltétlenül a
szeretet, de valamilyen érzelem), ami miatt rosszabb és frusztrálóbb
érzés az, ha az emberre a familiája haragszik, mint hogy bárki más....
:)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése