Addig se

Két hete nem iszom semmilyen alkoholos típusú italt, mert megint megláttam magam a tükörben, és inferiority complexem által (=házi kedvenc) szadizva és gyötörve elhatároztam, hogy még ennél is alterebb életmódra váltok. 

Mondjuk a nyáron eddig is főleg tököt, cukkinit, zöldbabot meg olívabogyót ettem, de egy fesztivál például már becsúszott (igaz, csak 1 napra), és ott nem volt más, csak röfiburger meg borok.

Jó drága fesztivál volt, legközelebb már tapasztaltabbak leszünk, és hátizsákban visszük a szotyit meg a kólát sört vizet. 

A zene azért jó volt nagyon, még meg is örvendeztem, hogy egy ilyen kiégett szarkasztikus alaknak, mint én (akinek a hobbija a barátaival együtt, hogy ekéző bajnokságot rendeznek gyakorlatilag bármilyen témából) egyáltalán tetszhet még valami. Ez tényleg igazán nagy örömmel töltött el, mert mostanában alaptevékenységem az elégedetlenkedés (mondjuk erre mondta egyszer egy barátom, hogy aki manapság itt elégedett vagy boldog, az biztosan féleszű). 

Visszatérve az én kis házi kedvencemre (lásd fentebb), az a bajom, hogy egyre inkább apámat látom, mikor a tükörbe nézek, és ez egyáltalán nem tetszik. Félreértés ne essék, a faterom nagyon aranyos pasi, imádja a gyerekeit, amikor ledoktoráltam, szerintem százszor koccintott az egészségemre, hogy "végre van még egy doktor a családban". (Persze én nem orvos lettem, ők meg a címet megkapták azzal, hogy elvégeztek egy egyetemet, de ez most mindegy...) 

Feleim azzal vigasztalnak, hogy á, nem is hasonlítasz apádra, te inkább anyád vagy.

Hát, ez még sokkal jobb, mondhatom és gratulálok. Nekik, és magamnak is.

Egyébként tök jó ez a nyár, de ahogy múlik az idő, egyre több idő kell regenerálódásra.

Nagyjából augusztus elején (azaz kb. most) érzem azt, hogy nem feszülök (mint a hegedűhúr) minden szar miatt, már nem hetente fakadok sírva, csak 2-3 hetente, jobban alszom és nincs (vagy nem mindig van) titkon üvölteni kedvem, mert nem bírom az utcazajt. Minden nap tudok edzeni, és még azt is élvezem, hogy csorog rólam a veríték. 

Szép lassan a munkák is összeálltak, elkészült a recenzió, meglett a vizsgáztatói végzettség (most várom a papírokat). Megkaptam az érettségi pénzt is, just in time, már majdnem pont úgy volt, hogy hitelből megyek az idei 4 napos nyaralásomra. 

Most egy tanulmányt fordítok, ami egyébként rémes: a szabványok szövegében szerepelő funkcionális metaforákról és metonímiákról szól. Egyetlen előnye ennek a munkának, hogy sokat megtudok a kognitív nyelvészetről (na, ennyi keresőszóval már biztos megtalálja a szerző ezt a posztot, de hát whatever... b@ssza kecske...), meg mellesleg azt sem tudtam, mi az a szabvány.

Viszont őszintén elgondolkodtat, ki a frászt érdekel ez (jó, oké, a minor 16. századi angol szerzők sem sok mindenkit, lássuk be), másrészt pedig én szégyellem magam ennek a szövegnek a minősége miatt, és erőszakkal kell visszafognom magam, hogy ne írjam át egy fokkal jobbra. 

Arról az aprócska tényről pedig nem is szólnék, hogy akinek a cv-jében felsőfokú angol nyelvtudás van megjelölve (és vélhetőleg még a terminológiát is ismeri), mi a bibas fityfenéért nem tudja maga angolul megírni a kib@szott szövegét.

Jó, persze ha nem lennének lusta és tehetségtelen, de pénzes emberek/egyetemek/szerzők [szabadon behelyettesíthető], akkor nekünk, okosoknak (akiknek még a seggében is agya felye van) nem lenne munkánk.

Egyrészt tök gáz mindent szekundér forrásból idézni, másrészt nem ártana ismerni a citációs rendszereket (ha már...), harmadrészt egy nyelvésznek tudnia kellene magyarul fogalmazni. Nem győzöm irtani a "tény azonban, hogy...", "megjegyzendő, hogy..." típusú szófosást, nem értem a random lábjegyzeteket, és sajnos néha a mondatokat sem.

Kár, hogy ilyen kiművelt és alapos vagyok, lehettem volna valaki más (de a más az valaki más lett), és akkor biztos nagy karriert csinálok valami egyházi egyetemen én is. 

Nem, nem a szőlő savanyú egyébként, köszönöm szépen, van állásom; inkább attól vagyok elszomorodva, hogy ezek a gány munkák teljesen aláássák a magyarországi tudományt. Voltam egyházi egyetemen konferencián egyébként, láttam, hogy dől a pénz, jók voltak a kaják. Sok remek kollégának adtak ott állást, akik átmentek az állami helyekről, mert ott biztos több a cafeteria és biztosabb a szék a seggük alatt. (És akadnak kevésbé remek kollégák is, ezt a linket feltétlenül nézzétek meg itt, na ő egy nagyon kedves nő, már könyvet is írt meg minden, de azt szeretném mondani, hogy tehetséges fiatal doktoranduszok csapolnak sört Írországban és hagyják félbe a doktori képzést, mert itthon szarban vannak az egyetemek.)

No mindegy, jobb is így, hogy a névtelenség szürke mocsarába süllyedek, és csak ez a blog van, ami világhírűvé tesz, legalább nem szidnak ismeretlen netes megmondóemberek, milyen szar tanulmányt írtam ide meg oda.*

A címről meg annyit egyszerű lenne arra a Bödőcs-könyvre asszociálni, amit természetesen még mindig nem olvastam, de nem erről van szó, hanem a metaforás tanulmány utolsó 10 sorához nincs már egy hangyafasznyi türelmem se...

(* Egyébként meg írtam párat, és azok nem szarok, nyomozzátok csak ki.) 

Vidéken az élet

Kép forrása itt.

A napokban nagy port vert fel a hír, miszerint egy nagyon jó hírű vidéki gimnázium (ahová én is jártam) igazgatóját 26 év után nem engedik többé iskolát igazgatni. A hírt az igazgató úr is kitette a saját facebook-oldalára (erre alapoztak az országos sajtóorgánumok), pillanatok alatt zárt facebook-csoport szerveződött, amibe én is beléptem; szóval jó magyar szokás szerint megindult a közösségi médiában az őrjöngés.

Nem sokkal később a polgármester ("szabadságát megszakítva a rendkívüli helyzet miatt") nyilatkozatot adott ki, miszerint félreértés történt, az igazgató úr mégis maradhat. Mint azt írta, eljárási hiba, félreértés történt, az igazgató valóban nem kaphat további öt évre kinevezést, hiszen 2,5 éve van a nyugdíjig, ellenben ebben az időszakban továbbra is ő vezetheti az intézményt, celebrálhatja a közelgő jubileumot, lesznek felújítások, stb. stb. Erről az igazgató eddig azért nem értesülhetett, mert ez egy "másik jogi eljárás, egy másik értesítési forma" (muhaha!).

A poszt alatt pillanatokon belül felszaporodtak a hálálkodó kommentek, hogy milyen remek a városvezetés és a polgármester, hogy ilyen gyorsan megoldotta az ügyet, az igazgató pedig levette oldaláról (de legalább is láthatatlanná tette) az eredeti posztot.

A Pesti Srácok nem sokkal később reagált az ügyre "balliberális gittegyletnek" titulálva a méltatlankodó kommentelőket, volt gimnazistákat, aki között persze elvétve megtalálhatók voltak a helyi ellenzék mostani és régebbi képviselői is. 

Részemről, miután két napig kommenteltem és vitáztam különféle oldalakon (de minek), elhatároztam, hogy tévedéseimet, jóhiszeműségemet, túlzott érzelmességemet, indulataimat belátva hagyom az egészet a francba. Miért is?

Először is a titkos fb-csoportot szervező "stuttgarti művészt" (ld. a Pesti Srácok cikkét) nem sikerült meggyőznöm arról, hogy ez az egész nem a közösségi összefogás érdeme, hanem csupán annak eredménye, hogy a közelgő önkormányzati választások előtt senkinek nem állt érdekében egy balhé, és/vagy a polgármester félti a pozícióját. NEM azért fordult visszájára a dolog, mert megijedtek néhány ezer lájktól és kommenttől, valamint egy titkos (!) csoporttól, hanem mert egyszerűen túl kicsi a város és a városvezetés, hogy ezt a balhét elbírja most.

Amit példátlan (ellenzéki) összefogásnak értékelnek, az nem más, mint sok-sok névtelen üzenet (én is kaptam néhányat volt osztálytársaimtól, akik publikusan nem mertek megnyilvánulni) és egy tényleg zárt csoport, aminek tagjai csak egymás számára léteznek, ha valaha, valamikor nyilvánosan ki kellene állni, elpárolognának, mint a pisi 40 fokban a járdáról. 

Az ügy tehát elült, a beígért demonstrációk elmaradtak (szerencsére, mert jó nagy égés lett volna az a 10 bátor ember). Másrészt kár is egyébként, mert számtalan ok lenne tüntetni már évek óta. 

Már arra sem nagyon kapta fel a fejét senki, hogy míg az igazgató teljes mandátumvesztésről beszélt (azaz hogy még egy évvel sem hosszabbítják meg a megbízatását), a polgármester tényként közölte, hogy a következő időszakra mindenképpen jár a bizalom, ez nem is volt kérdés. Valaki, valakik hazudnak megint. 

Én emlékszem, voltam olyan tüntetésen, ahol csak 20-an voltunk, máskor demonstráltunk kockás ingben kb. nyolcan, miközben a többi kolléga dolgozott helyettünk, ültem a folyóson csakis első tanórára engedélyezett iskolabeszüntetésen, második órától ment a tanítás tovább.

Mégis miről beszélünk?

A másik dolog pedig, hogy az említett igazgatónak korábban (a 26 év alatt) számos lehetősége lett volna a szolidaritásra, de ehelyett inkább meghúzta magát, sőt, ha rosszmájú lennék (az vagyok!), azt mondanám, kicsit dörgölőzött is. Ez akkor volt, amikor mi kockás ingben rajzolgattuk a transzparenseket az iskola folyosóján, és minden arra járó gyereknek elmagyaráztuk, mi történik éppen. Akárhogy is van ez, a dolognak tehát az is tanulsága, hogy előbb-utóbb a sunnyogók, lapítók, dörgölőzők is sorra kerülnek, a NER felfalja a gyermekeit. Ahogy egy hozzászóló írta is, a rendszer szekértolói, akik segítettek felépíteni ezt a tákolmányt, nem érdemlik meg az összefogást és a szolidaritást. Úgyhogy én, átértékelve a helyzetet, ma ki is léptem minden csoportból és fórumról már csak azért is, mert amúgy is sok volt az arrogáns és agresszív social mediából és a megmondóemberekből most már. 

Némely helyiek szerint ez az egész cécó szépen ki lett találva: igazgató látványosan tiltakozik, polgármester reagál, tiltakozás okafogyottá válik, polgármester mennybe megy, a tiltakozókat elküldik a francba, a gimnázium kap pénzt felújításra, szép békésen lezajlik az évnyitó, igazgató hálálkodik a városvezetések, mely kormánypárti többség nagy fölénnyel megnyeri az önkormányzati választásokat októberben. Én (kívülállóként) nem látok ebben ekkora konspirációt, és az első, eredeti posztból inkább a komoly megdöbbenést érzékeltem, hogy ez megtörténhet annak ellenére, hogy 26 évig jól ment a szekér... Igen, megtörténhet, és meg is fog történni.

Szóval az van, hogy a rendszer már kiirtotta és elüldözte a harsány ellenállókat, most a kussolók következnek. Közben középkorúvá vált egy generáció, akik szépen beleülnek a székekbe, és bár nem értenek igazán semmihez, sok pénzük van, és a családi fotóik szépen mutatnak a közösségi oldalakon.

És ma délutánra, hiába került ki néhány leleplező cikk, már újra mindenki tengerpartokat, fürdőző kisgyerekeket és kiscicákat ábrázoló képeket lájkolgat.

Halálára

Kép forrása: KATT

Heller Ágnes haláláról a nagymama jutott eszembe.

A nagymama egészen sokáig járt le úszni a Balatonra. Amíg a nagypapa élt, és már csak ketten jártak le, a bójánál sosem engedte tovább úszni, szóval a nagymama engedelmesen elúszott a bójáig, aztán vissza.

Azelőtt, amikor még családostól jártunk a városi strandra, rendszeresen kiúsztunk akár a mólóig is. 

Sokszor szembe jutnak azok a balatoni nyarak abban a patinás, jómódú balatoni városban, amit már nagyrészt felvásároltak a NER-oligarchák, és most már biztos minden másképp néz ki, mint annak idején. 

Nem gyakran járok arra. 

Ha mégis arra járok, bemegyek a temetőbe, és viszek valami virágot. Egyszer az egyik halottak napjára egy nagyon szép kézzel készült, horgolt emléket vittem. Gondolom, a kukában kötött ki, mint minden, ami kapcsolódott hozzám abban a városban.

Sokat gondolok a nagymamára. 

Például miatta nem hagyom, hogy szidják az istent, pedig nem is vagyok hívő, pláne katolikus. Vagy fene tudja. (Mármint az előbbit.) 

A nagymama mindig mondatott szentmisét a nagypapa halálának évfordulóján (ha jól mondom ezt "katolikusul"), és nekem sokszor eszembe jut, a nagymamáért mondat-e valaki szentmisét. 

Biztosan nem, ezért remélem, ezek a blogbejegyzések is valamennyire megteszik.

Nézem ezt a régi, fürdőruhás képet Heller Ágnesről, ahogy ott áll a Balatonban valamikor a 80-as években vagy a 90-es évek elején, és tényleg a nagymama jut róla eszembe; ugyanaz a fürdőruha, nyári vászonkalap, hajviselet, ami alul vizes lett a hullámoktól ("Nem szeretem, ha hullámzik..."), ugyanaz a mosoly, a víznek ugyanaz a szürkesége. (No filter, ilyen szürkék a nyolcvanas évek balatoni fényképei.) Ugyanaz az úszás lehetett, ugyanolyan tempók, ugyanaz a kitartás a bóján túlra, mert ott már szebb és hűvösebb a víz, ott az igazi Balaton. Az a régi Balaton az én gyerekkori nyaraimmal együtt.

Ha nem hangozna bizarrul, azt mondanám, szép halál ez, olyan, mint a romantikus költőké, akik elmennek úszni, aztán sosem térnek vissza a tengerből. Kiszúrás a halállal, a szenvedéssel, fricska, örök fiatalság és élet. A szabadság valódi megélése. Amikor kiérdemeltük a méltóságot, a sorsnak/Istennek azt a tiszteletét, hogy ne szenvedjünk végül. 

Jó lenne, ha ezeken az emlékeken kívül lenne még valamim a nagymamától.

Tudom, a tárgyak nem fontosak, de mégis. 

De nincs semmim, minden a családé lett végül, és egy garázsban vagy konténerben porosodik valahol a külvárosban. Nekem csak az a pad maradt ott a múzeum előtt, ahova akkoriban minden nap lesétáltunk--én a gipszből épp hogy kifejtett hat éves lábaimon--egy egész nyáron át.

Polikultúr*

A héten olvastam, hogy A kis hableány remake-jében Arielt egy fekete bőrű énekesnő alakítja majd. Erről eszembe jutott egy téma, amiről régóta szeretnék már írni: a polkorrektség, az alt-right, valamint ennek mindenféle kulturális kivetülései, amik persze a fiatalságot (ezáltal az oktatást) is érintik.

Ez annál is inkább foglalkoztat, mert egy közelgő konferencián olyan híres tragikus férfi drámai szerepekkel szeretnék foglalkozni, amiket színésznők játszottak el. Hogy mi köze ennek a PC-hez? Hát az, hogy habár régen ez esetleg csupán színháztörténeti kuriózumnak, vagy valamifajta érdekes hagyománynak számított, ma hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy jelen kultúránkban azért történik ilyesmi, hogy a színésznőket se fosszuk meg a nagy, kétségtelenül több hírnevet biztosító színházi szerepektől. Szóval nem maga a tény vagy történelmi jelenség változott meg, hanem az azt körülvevő kor és felfogás.

Ha mondjuk Shakespeare-t nézzük, az első híres női Hamlet Sarah Bernhardt volt, itt látható a vívójelenet Laertesszel az 1900-as (1899?) filmváltozatból. 

Bernhardt 55 évesen játszotta el a fiatal Hamletet, ráadásul turnézott vele Londonban és Stratford-upon-Avonben is. Jó kérdés, mi motiválhatta ezt a döntést, a legvalószínűbb magyarázat az, hogy, mint korának a legnagyobb sztárja, kalandvágyó volt, mert kockáztatni, vagyis megtehette ezt is. Saját nyilatkozata szerint a fő indok az, hogy a tapasztalt férfiszínészek, akik már alkalmasak lennének Hamlet szerepére, nem hatnak eléggé fiatalosnak és energikusnak, erre alkalmasabb tehát egy színésznő. 

Az, hogy ez művészileg milyen alakítás volt, a központi kérdés szempontjából most nem annyira fontos, a 19. században eleve a fennkölt, deklamáló, melodramatikus játékmód dominált, Bernhardt is ebbe a hagyományba illeszkedik. (Férfi szerepeket játszó színésznők egyébként a magyar színházban is megtalálhatóak, az operett műfajában ezt 'nadrágszerepnek' hívják, az operában pedig kifejezetten tipikus, hogy keverednek a nemi szerepek; fiúk játszanak nőket és fordítva. Két érdekes írás a témában magyarul itt és itt.)

Abban persze (történelmi és irodalmi ismereteinkre hagyatkozva) nem találunk semmi különöset, hogy a londoni Shakespeare's Globe-ban rendszeresek a csupa férfiszínész által játszott darabok, hiszen adott színház történelmi küldetése az autentikus reneszánsz előadás körülményeinek megteremtése (pl. a közönség is áll, nem lehet leülni a padlóra, lehet sört és perecet kapni előadás közben, stb.) Ehhez képest furcsán hat, amikor Globe-epigon színházak produkcióit vádolják meg azzal, hogy miféle szexista és nőgyűlölő viszonyulást mutat az, ha--a történelmi hitelesség jegyében--A makrancos hölgy című (nőellenesként is felfogható) komédiát csupa férfiszínésszel játszatják el. De ugyanilyen furcsán hat (és színháztörténészek rendszeresen kritizálják is) az ún. color-blind casting a történelmileg hitelesnek szánt reneszánsz előadások kapcsán, amikben pl. sötét bőrű veronai Rómeót nézhetünk (ld. ezt az előadást 2009-ből). De megemlíthetném a Mary Queen of Scots (2018) című új filmopuszt is, amiben szintén találunk afroamerikai lordot, holott nagyon jól tudjuk, hogy ez történelmileg nem lehetséges. A legutóbbi elém került példa pedig (a gyerekek nagy elánnal lobogtatták felém a telefonjukon), hogy valami brit művészke szerint a Csernobil című sorozatban több színes bőrű színészet kellett volna foglalkoztatni.  

Szóval a helyzet meglehetősen zavaros: van, hogy a cross-gender és color-blind castingot művészi sikerként posztulálják, és van, hogy a történelmi hitelességet kérik számon miatta.

Na de mi köze van mindehhez a politikai korrektségnek, az ún. alt-rightnak és a srácoknak?

Amikor gyerekekkel beszélgetek erről (és az ezzel kapcsolatos kulturális tapasztalataikról), rendszeresen konzervatívnak mutatkoznak abban az értelemben, hogy felhánytorgatják a történeti hitelességet filmek és számítógépes játékok kapcsán, valamint hajlamosak túldimenzionálni és félreérteni alapvető fogalmakat és elveket. A legutóbbi vesszőparipa a fent említett Ariel, de említhetném az új James Bond-filmmel kapcsolatos terveket, vagy Albus Dumbledore homoszexualitását is. Ehhez hozzájön az is, hogy a világról való tudásukat főleg a közösségi médiából (youtube, facebook, különböző álhíroldalak) szerzik, és fogalmuk sincs az általuk puffogtatott terminusok (pl. feminizmus, gender, diverzitás, liberalizmus, stb.) hátteréről és valódi jelentéséről. Magyarán mindent valamiféle trendi ideológián átszűrve és totálisan leegyszerűsítve kapnak meg és értelmeznek, és ha az ember felhívja a figyelmet az alaposabb megfontolásra, átgondolásra, akkor megsértődnek. Miért is ne tennék, hiszen a forrásként használt autoritások (vélhetően szándékosan) ugyanezzel a leegyszerűsített fogalomkörrel dolgoznak. Ráadásul a politikai korrektséget, vagy inkább a toleranciát, az elfogadást kikezdő irányzatok és hangadók komoly listával rendelkeznek a polkorrekt túlkapásokról, amiket hajlamosak mindenre kiterjedően általánosítani. Így válik a feminizmus a fejekben egyenlővé a férfigyűlölettel (= feminácik), a gender pedig azzal, hogy ártalmatlan és öntudatlan kisfiúkat műtenek idejekorán lánnyá.

Mindez azért veszélyes, mert egyrészt elveszik a dolgok tényleges jelentése, értelme és komolysága, másrészt pedig a valódi elfogadás kerül veszélybe. Nagyon nehéz ugyanis elmagyarázni egy alt-right influencerek által átmosott agyú fiatalnak, miről szól a valódi tolerancia, ha azt olvassák a neten, hogy gyerekkori kedvenc rajzfilmjeik remake-jei a polkorrektség jegyében milyen távol kerülnek az eredeti verziótól; vagy amikor (szintén tájékozatlan) osztálytársnőik a középiskolában egyik pillanatban R.E.S.P.E.C.T-et követelnek a semmiért, a másikban pedig azt nehezményezik, hogy nem nyitják ki előttük az ajtót. Az biztos, hogy hihetetlen fogalomzavar van a fejekben, és ezzel borzasztó nehéz tanárként, szülőként, későbbi generációsként (X, Y eleje) megküzdeni. Szomorú látni azt is, ahogy a túltolt PC visszaüt, azaz nem hogy az elfogadást erősíti, hanem az ellenállást és a gyűlöletet. A helyzeten pedig nem segít sem a hazai (social) média, sem mondjuk az iskola. (Megj.: a héten belenéztem néhány magyar youtuber-influencer munkásságába, és komolyan elborzadtam a tudatlanság és a felületesség láttán.)

      

Szóval hogy visszatérjek a kiindulóponthoz--miszerint ugyanaz a kulturális jelenség az egyik történelmi korban (na, persze lehet, hogy csak innen nézve) érdekességként elkönyvelt konvenció és kuriózum, a másikban pedig gyűlöletkeltő botránykő--, azt gondolom, hogy mindenki hadd alkosson szabadon, az igazi történeti hűség nem megközelíthető, nem is létezik talán, az inter- és multikulturális feldolgozások pedig nem új keletűek. A mérce valahol a józan ész kellene, hogy legyen, tudom, ez borzasztóan semmitmondó persze. Egy csomó ún. kreatív ötletnek a marketingen, a lobbin és a megfelelésvágyon túl semmilyen művészi üzenete nincsen, ez biztos. Viszont tök jó lenne, ha pl. a Walt Disney Company meg trash media miatt nem kellene megint folyton újramagyarázni, miért ne utáljuk feleslegesen a feketéket, a melegeket, a nőket, az ázsiaiakat, a zsidókat, a libsiket, stb.  

(További [lazán kötődő] olvasmányok a témához: itt, itt, itt és [for fun] itt.)

--
* A polikultúra, vagy kevert kultúrás termesztés a mezőgazdaságban a különböző növények egy időben, egy helyen való szaporítását, nevelését jelenti.

Nyár

Az idei nyárnak 4 db (kámforos, vadgesztenyés, teafás, nememlékszemmilyen) lábra való krémmel vágtam neki, pont, mint egy valamire való tisztességes 40+-os (ó!).

Igen, igen, lábkrémmel, ne tessék undorkodni. Tavaly ugyanis, mintha csak érezte volna a szülinapomat az a bizonyos nyár, iszonyatosan bedagadt a lábam a sorozatos 40 fokban (40 & 40, érteeed?!).

Hát ez van kérem, ilyen blog ez, majdnem középkorú, és itt nemcsak a ketó diétáról meg a beachbodyról lehet beszélgetni, hanem mindenről.

Na mindegy, végül vettem egy tök jó túraszandált is, úgyhogy jöhetnek a nyári túrák, séták, kirándulások, miegymás. Eddig minden jó, most épp zuhog az eső, a macskámnak meg két napja teljesen elment az esze a frontátvonulásokról. 

Az utolsó vizsgahetet családi vendégséggel, bankettekkel, bulikkal nyomtam végig, nem volt semmi. Az ingyen kajának persze mindig lehet örülni, de azért a sok-sok búcsúzkodás már kezdett az agyamra menni (minek is?!). A fáradtságot, az izzadást és a kínokat enyhítette, hogy megint rájöttem--oktatási rendszer sucks ide vagy oda--, hogy azért elég humoros kollégákkal áldott meg a sors, akiktől az önirónia sem áll nagyon távol szerencsére. 

Úgyhogy úgy döntöttem, jövőre több feladatot is vállalhatok, helyettes ofő leszek; ezzel remélhetőleg kivédem a 'valódi' osztályfőnökséget egy időre. Megint kapok angolórákat is, aminek örülök, bár most egyelőre semmilyen iskolával kapcsolatos dologra nem akarok gondolni, az utolsó két hét 12 órázás megtette hatását. Szívesen 12 órázok persze, amennyiben megfizetik, de sajnos nem ez a helyzet, jó magyar pedagógus küldetés és/vagy hivatástudatból dolgozik, a főnökei is erre buzdítják, ámen.

Teendőim az elkövetkező hetekre: (1) megírni egy recenziót ez már pipa; (2) behajtani a pénzeimet a kiadón (már ezt is elkezdtem); (3) megcsinálni az online nyelvvizsgáztató tanúsítványt; (4) kiolvasni  Schätzing Limitjét, mert csak az időmet rabolja, viszont nagyon hosszú és unalmas; (5) kiolvasni sok más dolgot; (6) folytatni a csodálatos és nagyon fontos kutatásaimat; (7) megnézni az összes, na jó, majdnem az összes fontos színházi előadást, amit megszereztem; (8) elkezdeni házra gyűjteni, bruhaha.

És még sok minden más. Egyelőre nem vagyok túl produktív, tudom, nagyjából minden napra egyetlen teendőt ütemezek be, köztük ilyenek is vannak, hogy pl. felhívni a fodrászt. (Még nem hívtam fel, pedig már mindjárt 2 óra...)

Közben a fateromék itt voltak a második számú öcsém diplomaosztóján a városban, amit a fészbukról tudtam meg. Mi jutott persze rögtön eszembe? Hogy biztos én kúrtam el valamit a kapcsolattartásban megint, mert egy szóval sem mondták, hogy itt lesznek, én meg itt élek immár 13 éve. Gyerekes elgondolás, nem? Persze nem kúrtam el semmit, csak hát felnőtt vagyok, elfoglalt vagyok, van életem, nem anyu meg apu tart el, stb. stb. Ja, ja, hát ilyenek ezek a mai modern mozaik családok, már Novák Katalin is megmondta.

Emlékszem, az én diplomaosztómon annak idején felvonultak mindnyájan, a nagymamával a Virág cukrászdában fagyiztunk, meg ingyen belógtunk a Dómba, hogy megnézzük a szegedi papucsos Szűz Máriát (vö. "Én templomban még soha nem fizettem, nem is fogok!").
Változnak az idők, változnak a fiatalok is, például angolul sem tudnak rendesen (bár van nyelvvizsgájuk), úgyhogy mennyire jó, hogy van egy nővérük, aki készségesen lefordítja a szakdolgozat rezüméjét angolra, akár még a barátnőnek is. (Itt a városban egyébként nagyon impozáns a diplomaosztó, az egész orvosi kar kivonul a főtérre, és ideutazik az összes vidékre kihelyezett főiskolai kar is...)

Egyelőre ennyi történt, vagyis nem, mert megint úgy jártam egyébként, hogy sok-sok gondolatom támadt, de ezek általában hajnali 3 és fél 5 közé esnek, ezért nem jegyzem le őket.
Szép helyen jártunk viszont a Jankovac mellett fekvő Papuk-hegységben található nemzeti parkban, nézegesstek fotókat.

Érettség

Minden évben ilyenkor van legalább egy érettségis posztom.

Már volt egy fél, és ezt is korábban meg akartam írni, de elsodortak a vizsgák, ráadásul még hátravan egy emelt, körülbelül az utolsó napon, amikor már csak azok szoktak jönni, akik javítanak, halasztanak, újra felvételiznek; csupa izgulós húszon és harmincon túli (ma a kémián távolról láttam egy 45 körüli pasast, vizsgázni jött).

Amellett, hogy egészen rutinosan mennek már ezek a dolgok, és szinte fel sem tűnik, hogy mennyi munkaórát tölöttem ezzel, azért mindig van néhány új jelenség. Például hogy idén már nem volt kedvem összegyűjteni az aranymondásokat amit én azért következetesen aranyköpésnek hívok... nem is voltak olyan jók. Aztán hogy, mivel a tavalyi idősebb kollégák nem javítottak most, szépen magunkra lettünk hagyva, amit én különösebben nem bántam, mert mindig halálra idegesít, hogy az utolsó vesszőhibát is öten konzultáljuk meg.

A betekintésnél viszont egyre több az indokolatlan és arrogáns reklamáció, amit nem értek.

Azt persze felfogom, hogy ez egy nagyon fontos állomás, és hogy jól trenírozott, agyonstresszelt fiatalok számolgatják felvételi pontszámaikat még mielőtt beülnének május első hétfőjén a vizsgaterembe (vö. majd a magyar pontszámot viszem, az úgyis könnyű). Azt is értem, hogy egyre kisebb a stressz- és kritikatűrő képességük, és egyre alacsonyabb szinten áll az önismeret.

Én egyébként elég alaposan és szisztematikusan készítek vizsgákra, tojok az ún. ~érzékre (vö. nyelvérzék, stb.), megtanítok minden lépést, amivel jól meg lehet írni egy vizsgadolgozatot. Még annak is, aki (bocsánat) hülye. Mert azt ugye úgysem tudjuk befolyásolni, érti-e az adott szöveget szegény vagy nem. Hogy tudja-e a történelmi hátteret, a kulturális vonatkozásokat, hogy felismeri-e az apró nüanszokat, ráérez-e a finomságokra, vagy, uram bocsá, hajlandó-e alaposan elolvasni a verset/novellát. Ha valaki betartja a lépéseket, igyekszik, dolgozik, belead apait és anyait, megadom neki a magas pontot attól függetlenül, hogy profi volt-e vagy sem. És ha valaki a több éves munkám dacára csak firkálgat, nyilván kevésbé ér el jó eredményt. 

Minden évben van minden persze: satírozás, hülyeségek tömkelege, nulla vázlat, nulla bekezdés, rémes helyesírás, félreértések, orbitális tárgyi tévedések, stb. Ezeket a helyén kezelem, de nem vagyok sem lágyszívű, sem elvtelen. Nem a professzionalizmust pontozom, hanem a készülést, a tanulást. 

No, és új elemként az idén rengeteg reklamáció érkezett.

Az egyik, ami ezzel kapcsolatban meglepett, az volt, hogy hiába mutogatom a megoldókulcsot (szövegértés), hiába érvelek hatékonyan, hogy miért nem jó a megoldása, nem fogadja el. Magyarázza, hogy szerinte miért jó. Pedig hát nem jó. Nem azt kérdezték, nem az volt a szempont, arról pedig nem tehet senki, hogy ő félreértelmezte/nem értette meg a feladatot. Sajnálkozunk rajta, de megtörtént.

A másik kedvencem: "ez az elemzés szerintem (!!) nem ennyi pont".

Tény, hogy az esszé értékelésénél 5 pontos sávok vannak, amiken belül van valamennyi szabad mozgástér, ezen az ember persze eltöpreng, majd dönt. És akkor jön, hogy nézzem már meg még egyszer, mert túl sok pontot vontam le, pedig ő mindenről írt valamennyit.

Ebben persze nem az a zavaró, hogy megbeszéljük az értékelést (sőt!), hanem az az arrogáns, ellentmondást nem tűrő hangnem, amivel arról győzköd, hogy a megoldása több pontot ér, mint amennyit adtam rá. Itt is hiába magyarázom a szempontjaimat, hiába hozom az érveket, a példákat, egészítem ki azt, amit ő gondolt, mutatok rá, hogy hol részleges a megoldása, hajthatatlan.

Ezzel tulajdonképpen azt is mondja, hogy ő jobban ért ehhez. Én pedig nem értek ehhez eléggé és/vagy nem vagyok elég jóindulatú. Tárgyi és fogalmi tévedésekről próbálja bebizonyítani nekem, hogy az ott helyénvaló. Egy novella például lehet impresszionista, csak azért, mert hangulatok jelennek meg benne. Egy vers lehet háborús, holott a megírása idején még nem is volt háború. József Attila verse lehet pozitivista, mert optimistán áll az élethez. És ez a részlet (mutatom) például magasan értékelendő, helytálló megállapításokat tartalmaz:

Radnóti a holokauszt idején élte életét, és sajnos ez okozta halálát, hiszen zsidó származása révén munkatáborokba kényszerítették. (Lager- az egyik legismeretbb, ahol tartózkodott.) Kimagasló írásaival fontos alannyá vált az irodalom életében. Sok ideig reménnyel teli életet élt, de őt a felnőttkor készítette ki pszichésen. 

Mindkét mű belső érzéseket próbál közölni, kikiabálásokban jelenik meg ez az expresszionista stílusirányzat.

Nem az a problémám, hogy át kell néznem újra néhány dolgozatot, hanem hogy (ezek szerint) már a hülyeséget sem tehetem szóvá. Hogy lehet, hogy azt kéne mondanom, hülye vagy ahelyett, hogy adok egy viszonylag barátságos, elfogadható pontszámot, amivel azt hiszem, jót teszek.

Ilyenkor persze lehet írásban fellebbezni, stb. stb., bár a mi iskolánkban az az eljárás, hogy egy harmadik tanár bevonásával megpróbáljuk megbeszélni a diákkal a dolgot. A dolgozatokat az egyik (szakmai) felettes átnézte, minden rendben talált, illetve az egyik esetben még meg is jegyezte, milyen kedves voltam, hogy a tartalmi pontszámot szerkezeti és nyelvi értékeléssel igyekeztem korrigálni (ezt úgy hívják, hogy empátia és belátás, nyilván mindenki eléggé ismeri a saját diákjait ahhoz, hogy meg tudja állapítani, magához képest mekkorát domborított).

Végül amit még problémásnak látok, az a diszciplinák közti pozícióharc. 

Én itt az új munkahelyemen általában természettudományos oszályokban tanítok, kilencedikeseim még nem is voltak, amióta itt vagyok. Amikor bekerülök ezekbe a közösségekbe, sokszor azt látom, hogy a fizika-, matek- és kémiatanárok (de főleg a fizika!) ellenem dolgoznak. (A tavalyi végzőseimnek országosan kitüntetett fizikus osztályfőnöke volt.) Vagyis az alapállás szerint a fizika tudomány, az irodalom pedig csak egy szükséges és fölösleges rossz, amin itt a gimnáziumban túl kell esni, mint a bárányhimlőn. Annak nincs értelme, haszna, logikája, nem jó semmire, stb. stb. 

Bár ahogy haladunk előre az időben, egyre kevesebbszer kapom meg, hogy mire jó mindez, azért most a vizsgán megint érzem a nyomást, hogy ha már az emelt fizika/kémia/matek szopás, legalább én adjak jó pontot.

Adok, persze, annak, aki megérdemli. 

Mert tetszik, nem tetszik, az irodalomértelmezés vagy kritika is egy tudomány (már sokszor írtam erről, tán még fogok is). 

Jövőre végre kapok fiatalabbakat, ők talán megértik a végére, miről pofázok.

Utóirat: az igazsághoz persze hozzá tartozik, hogy nagyon klassz tanárbúcsúztatókon vehettem részt, ahol az is elhangzott, sosem gondolták volna, hogy élvezni fogják a magyarórákat, és köszönik, hogy (egyik kedvenc szerzőmmel szólva) megmutattam az élet értelmét is:

Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.

Nagyon büszke vagyok, hogy ezt átadhattam. 

Ahogy arra is, hogy néhányan azzal búcsúztak: "maga olyan... hát, hogy is mondjam... normális".

És mellesleg született 85, 97 és 91 százalékos vizsgateszt is. 

A 87%-ostól kaptam ajándékba egy fotót, amin ő ül törökülésben az egyik magyaróra előtt, fején az irodalomkönyv és egy fesztiválos söröskorsó, a kezében pedig egy kartonlap: ÚJ AGYRA GYŰJTÖK.

Éppen Madáchból írtunk aznap. 

Arra jutottam... (régebbi poszt)

(FYI: ezt a posztot május 19-én kezdtem el írni, de közben történt pár dolog; az egyikről szó lesz, a másikról nem, talán majd egy későbbi posztban; viszont mindebből az következik, hogy most sem leszek koherens)

Arra jutottam...
... hogy mégis csak meg kellene tartani azt az érettségi-elégetős demonstrációt, amit a matek miatt szerveztek. Jó, még akár sírhatunk is közösen. De jó lenne, ha úgy égetnénk, hogy előtte ki sem javítom.

Jó, most nyilván csak publikusan szenvedek, de tényleg ez az az év, amikor a legtöbb dolgozat jutott, összesen 44 darab, és még 16 angol, szóval egy darabig még biztos elszórakozom ezekkel. Persze lehetne rosszabb is, mert van kolléga, aki 70-et javít (mondjuk elég laza csóka, nem fog neki különösebb gondot okozni, ahogy az év közbeni munka sem rázza meg soha).

Négy hete nem tudok meggyógyulni, még mindig gyanús köhögőrohamok törnek rám, időnként elmegy a hangom, berekedek, küzdök a torkomban meg az arcüregemben lévő trutyival. Sosem volt még azelőtt ilyen, nyilván öregszem és változom.
Amúgy úgy látszik, ez pont olyan időszak most, amikor szépen lassan el kell fogadni, hogy olyan dolgok történnek, amiket korábban el sem tudtam volna gondolni.
Hogy mondjuk egyszerre csak valamiféle rangidősnek számítasz a munkahelyeden.
Hogy nem tudod betartani azt a munkatempót, amit kitaláltál magadnak.
Hogy felbukkan egy volt diákod, aki azzal áll elő, hogy ő most már fiú lesz, ezentúl a fiúnevén szólítsd...

Nem is tudom, melyiket a legnehezebb feldolgozni (de, a másodikat). Az van, hogy most végül is egy békésebb időszaknak kellene zajlania, hiszen kiment egy csomó órám, szerencsére alig kell emberek közé mennem, lement az érettségi (közép- és emelt szint). Ehelyett folyton javításos megbeszéléseket kell tartani, amik vége mindig úgyis az, hogy add meg a pontot, amit jónak látsz, és kiderül, hogy van, aki engedékenyebb, van, aki kevésbé (vivát objektív értékelhetőségi kritériumok).

*
Ennyit írtam május 19-én, aztán az történt, hogy hosszas beszélgetésbe elegyedtem a fentebb már említett volt tanítvánnyal (erről most nem írok, talán majd később), valamint megjelent a blogomon egy országosan nagyon ismert bloggernő, hogy -- akárha anyám helyett anyám lenne -- megossza véleményét egy régebbi (személyes) posztom kapcsán.
Nem is annyira ez érdekes (bár ez is), hanem hogy ennek kapcsán elgondolkodtam egyrészt a blogolásról, másrészt a kifejezetten női blogolásról, bloggerkedésről, influenszerkedésről.

Az utóbbi időben nem nagyon követtem a feminista (social) média fejleményeit, jó, olvasok néhány ún. női blogot (bár sosem gondoltam rájuk női blogként), és azzal is tisztában vagyok, hogy ebben a pics**nyi országban marha könnyű vezérürüvé válni, ha az ember eleget van online. Most mondhatnám, hogy ehhez minőségi tartalom is kell, de, ahogy én látom, ez egyre kevésbé fontos.

2007-ben kezdtem blogolni, vagyis sokkal régebben, mint a hivatkozott "női influenszer", biztos voltak, vannak olvasóim, kommentelőim ritkán, szinte soha. A tartalom vegyes. Sosem törekedtem ún. blogprofil kialakítására, ez alapvetően egy személyes blog. Az általam kedvelt blogok pedig sorra eltűntek, úgyhogy -- ahogy mondtam -- manapság nem is nagyon olvasok blogokat.

Szerintem lássuk be azt is, hogy a blogolás jórészt egotrip; lehet mindenféle ideológiák mögé bújni meg világmegváltani, váteszkedni, stb., de alapvetően az ember önmagát akarja megmutatni.
Én pl. nyilván nyomom a polgári foglalkozásom, és egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy mondjuk a blog támogatásával/támogattatásával bármilyen jövedelemre tegyek szert. Teljesen középszerű, átlagos, olykor nyafogós, tökéletlen valaki vagyok. Nem próbálom a tökéletesség látszatát magamra húzni, nem nyomok önmarketinget, néha félregépelek, és tényleg örülök, ha valakiknek tetszik, amiket írok, de sosem állítanám magamról, hogy bárki életét megváltoztattam. Csakis amiatt, mert blogolok, nem tartom magam írónak. Akkor se tartanám magam annak, ha a posztjaimból netán könyv születne, sőt, én tiltakoznék a legjobban (mekkora f@szság már kinyomtatni valamit, aminek a lényege pont az internetes megjelenés annak összes előnyével és hátrányával együtt).

Ha meg már a nőügyeknél tartunk, az utóbbi időben azt látom, hogy van jópár 30 fölötti megmondóembernő, aki mintha nem lenne tisztában a jelenlegi (hazai) társadalmi viszonyokkal. Múltkor pl. olvastam egy interjút Csisztu Zsuzsával, amin jól felkúrtam az agyam, ugyanis halálra idegesít az a pökhendi sznobizmus, amivel nyilatkozik különböző témákban -- mintha tényleg mindenhez értene. (Nyissátok meg a linket, nézzétek meg a fotót, nagyon beszédes.)
Értem én, hogy positive worldview, hurráoptimizmus, szabópéter meg minden, de hát az élet kurvára nem ilyen.
Ha pedig egy ilyen poszthoz, interjúhoz, fórumban megfogalmazod, hogy a dolgok nem feketék és fehérek, meg különben is, mi van a sok százezer másmilyen emberrel, akiknek esetleg nem sikerül (mert nem paypalból élő influenszer, és a 12 órás műszakok mellett nem tud olyan tempóban egót építeni), megkapod a pofádba, hogy undorító vagy és gonosz. És hogy a lehetőség mindenkinek egyformán adott. (Lófaszt.)

Szóval én továbbra is örülök az 5 db olvasómnak, és nyugodtan elküldhettek a picsába (én majd viszonzom), de köszönöm, nem akarok részt venni egy hamis valóság megkonstruálásában, inkább élem a kis szarkasztikus jelenemet, még ha emiatt megkeseredettnek és kiégettnek is tartanak néhányan. Minden mindig fluxusban van.

Például az érettségi dolgozatokat azóta leadtam, de első utam nem az edzőterembe vezetett, hanem a kanapéra, és megnéztem két kurvaszar filmet, meg ölelgettem a macskámat, mert fél a vihartól, ami kb. 15 percenként random kitör.
Most már egy kicsit több időm lesz.
Már csak 44 szóbeli, 3 emelt érettségis nap és egy TELC nyelvvizsgás továbbképzés vár rám.