Érettség

Minden évben ilyenkor van legalább egy érettségis posztom.

Már volt egy fél, és ezt is korábban meg akartam írni, de elsodortak a vizsgák, ráadásul még hátravan egy emelt, körülbelül az utolsó napon, amikor már csak azok szoktak jönni, akik javítanak, halasztanak, újra felvételiznek; csupa izgulós húszon és harmincon túli (ma a kémián távolról láttam egy 45 körüli pasast, vizsgázni jött).

Amellett, hogy egészen rutinosan mennek már ezek a dolgok, és szinte fel sem tűnik, hogy mennyi munkaórát tölöttem ezzel, azért mindig van néhány új jelenség. Például hogy idén már nem volt kedvem összegyűjteni az aranymondásokat amit én azért következetesen aranyköpésnek hívok... nem is voltak olyan jók. Aztán hogy, mivel a tavalyi idősebb kollégák nem javítottak most, szépen magunkra lettünk hagyva, amit én különösebben nem bántam, mert mindig halálra idegesít, hogy az utolsó vesszőhibát is öten konzultáljuk meg.

A betekintésnél viszont egyre több az indokolatlan és arrogáns reklamáció, amit nem értek.

Azt persze felfogom, hogy ez egy nagyon fontos állomás, és hogy jól trenírozott, agyonstresszelt fiatalok számolgatják felvételi pontszámaikat még mielőtt beülnének május első hétfőjén a vizsgaterembe (vö. majd a magyar pontszámot viszem, az úgyis könnyű). Azt is értem, hogy egyre kisebb a stressz- és kritikatűrő képességük, és egyre alacsonyabb szinten áll az önismeret.

Én egyébként elég alaposan és szisztematikusan készítek vizsgákra, tojok az ún. ~érzékre (vö. nyelvérzék, stb.), megtanítok minden lépést, amivel jól meg lehet írni egy vizsgadolgozatot. Még annak is, aki (bocsánat) hülye. Mert azt ugye úgysem tudjuk befolyásolni, érti-e az adott szöveget szegény vagy nem. Hogy tudja-e a történelmi hátteret, a kulturális vonatkozásokat, hogy felismeri-e az apró nüanszokat, ráérez-e a finomságokra, vagy, uram bocsá, hajlandó-e alaposan elolvasni a verset/novellát. Ha valaki betartja a lépéseket, igyekszik, dolgozik, belead apait és anyait, megadom neki a magas pontot attól függetlenül, hogy profi volt-e vagy sem. És ha valaki a több éves munkám dacára csak firkálgat, nyilván kevésbé ér el jó eredményt. 

Minden évben van minden persze: satírozás, hülyeségek tömkelege, nulla vázlat, nulla bekezdés, rémes helyesírás, félreértések, orbitális tárgyi tévedések, stb. Ezeket a helyén kezelem, de nem vagyok sem lágyszívű, sem elvtelen. Nem a professzionalizmust pontozom, hanem a készülést, a tanulást. 

No, és új elemként az idén rengeteg reklamáció érkezett.

Az egyik, ami ezzel kapcsolatban meglepett, az volt, hogy hiába mutogatom a megoldókulcsot (szövegértés), hiába érvelek hatékonyan, hogy miért nem jó a megoldása, nem fogadja el. Magyarázza, hogy szerinte miért jó. Pedig hát nem jó. Nem azt kérdezték, nem az volt a szempont, arról pedig nem tehet senki, hogy ő félreértelmezte/nem értette meg a feladatot. Sajnálkozunk rajta, de megtörtént.

A másik kedvencem: "ez az elemzés szerintem (!!) nem ennyi pont".

Tény, hogy az esszé értékelésénél 5 pontos sávok vannak, amiken belül van valamennyi szabad mozgástér, ezen az ember persze eltöpreng, majd dönt. És akkor jön, hogy nézzem már meg még egyszer, mert túl sok pontot vontam le, pedig ő mindenről írt valamennyit.

Ebben persze nem az a zavaró, hogy megbeszéljük az értékelést (sőt!), hanem az az arrogáns, ellentmondást nem tűrő hangnem, amivel arról győzköd, hogy a megoldása több pontot ér, mint amennyit adtam rá. Itt is hiába magyarázom a szempontjaimat, hiába hozom az érveket, a példákat, egészítem ki azt, amit ő gondolt, mutatok rá, hogy hol részleges a megoldása, hajthatatlan.

Ezzel tulajdonképpen azt is mondja, hogy ő jobban ért ehhez. Én pedig nem értek ehhez eléggé és/vagy nem vagyok elég jóindulatú. Tárgyi és fogalmi tévedésekről próbálja bebizonyítani nekem, hogy az ott helyénvaló. Egy novella például lehet impresszionista, csak azért, mert hangulatok jelennek meg benne. Egy vers lehet háborús, holott a megírása idején még nem is volt háború. József Attila verse lehet pozitivista, mert optimistán áll az élethez. És ez a részlet (mutatom) például magasan értékelendő, helytálló megállapításokat tartalmaz:

Radnóti a holokauszt idején élte életét, és sajnos ez okozta halálát, hiszen zsidó származása révén munkatáborokba kényszerítették. (Lager- az egyik legismeretbb, ahol tartózkodott.) Kimagasló írásaival fontos alannyá vált az irodalom életében. Sok ideig reménnyel teli életet élt, de őt a felnőttkor készítette ki pszichésen. 

Mindkét mű belső érzéseket próbál közölni, kikiabálásokban jelenik meg ez az expresszionista stílusirányzat.

Nem az a problémám, hogy át kell néznem újra néhány dolgozatot, hanem hogy (ezek szerint) már a hülyeséget sem tehetem szóvá. Hogy lehet, hogy azt kéne mondanom, hülye vagy ahelyett, hogy adok egy viszonylag barátságos, elfogadható pontszámot, amivel azt hiszem, jót teszek.

Ilyenkor persze lehet írásban fellebbezni, stb. stb., bár a mi iskolánkban az az eljárás, hogy egy harmadik tanár bevonásával megpróbáljuk megbeszélni a diákkal a dolgot. A dolgozatokat az egyik (szakmai) felettes átnézte, minden rendben talált, illetve az egyik esetben még meg is jegyezte, milyen kedves voltam, hogy a tartalmi pontszámot szerkezeti és nyelvi értékeléssel igyekeztem korrigálni (ezt úgy hívják, hogy empátia és belátás, nyilván mindenki eléggé ismeri a saját diákjait ahhoz, hogy meg tudja állapítani, magához képest mekkorát domborított).

Végül amit még problémásnak látok, az a diszciplinák közti pozícióharc. 

Én itt az új munkahelyemen általában természettudományos oszályokban tanítok, kilencedikeseim még nem is voltak, amióta itt vagyok. Amikor bekerülök ezekbe a közösségekbe, sokszor azt látom, hogy a fizika-, matek- és kémiatanárok (de főleg a fizika!) ellenem dolgoznak. (A tavalyi végzőseimnek országosan kitüntetett fizikus osztályfőnöke volt.) Vagyis az alapállás szerint a fizika tudomány, az irodalom pedig csak egy szükséges és fölösleges rossz, amin itt a gimnáziumban túl kell esni, mint a bárányhimlőn. Annak nincs értelme, haszna, logikája, nem jó semmire, stb. stb. 

Bár ahogy haladunk előre az időben, egyre kevesebbszer kapom meg, hogy mire jó mindez, azért most a vizsgán megint érzem a nyomást, hogy ha már az emelt fizika/kémia/matek szopás, legalább én adjak jó pontot.

Adok, persze, annak, aki megérdemli. 

Mert tetszik, nem tetszik, az irodalomértelmezés vagy kritika is egy tudomány (már sokszor írtam erről, tán még fogok is). 

Jövőre végre kapok fiatalabbakat, ők talán megértik a végére, miről pofázok.

Utóirat: az igazsághoz persze hozzá tartozik, hogy nagyon klassz tanárbúcsúztatókon vehettem részt, ahol az is elhangzott, sosem gondolták volna, hogy élvezni fogják a magyarórákat, és köszönik, hogy (egyik kedvenc szerzőmmel szólva) megmutattam az élet értelmét is:

Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.

Nagyon büszke vagyok, hogy ezt átadhattam. 

Ahogy arra is, hogy néhányan azzal búcsúztak: "maga olyan... hát, hogy is mondjam... normális".

És mellesleg született 85, 97 és 91 százalékos vizsgateszt is. 

A 87%-ostól kaptam ajándékba egy fotót, amin ő ül törökülésben az egyik magyaróra előtt, fején az irodalomkönyv és egy fesztiválos söröskorsó, a kezében pedig egy kartonlap: ÚJ AGYRA GYŰJTÖK.

Éppen Madáchból írtunk aznap.