Arra jutottam... (régebbi poszt)

(FYI: ezt a posztot május 19-én kezdtem el írni, de közben történt pár dolog; az egyikről szó lesz, a másikról nem, talán majd egy későbbi posztban; viszont mindebből az következik, hogy most sem leszek koherens)

Arra jutottam...
... hogy mégis csak meg kellene tartani azt az érettségi-elégetős demonstrációt, amit a matek miatt szerveztek. Jó, még akár sírhatunk is közösen. De jó lenne, ha úgy égetnénk, hogy előtte ki sem javítom.

Jó, most nyilván csak publikusan szenvedek, de tényleg ez az az év, amikor a legtöbb dolgozat jutott, összesen 44 darab, és még 16 angol, szóval egy darabig még biztos elszórakozom ezekkel. Persze lehetne rosszabb is, mert van kolléga, aki 70-et javít (mondjuk elég laza csóka, nem fog neki különösebb gondot okozni, ahogy az év közbeni munka sem rázza meg soha).

Négy hete nem tudok meggyógyulni, még mindig gyanús köhögőrohamok törnek rám, időnként elmegy a hangom, berekedek, küzdök a torkomban meg az arcüregemben lévő trutyival. Sosem volt még azelőtt ilyen, nyilván öregszem és változom.
Amúgy úgy látszik, ez pont olyan időszak most, amikor szépen lassan el kell fogadni, hogy olyan dolgok történnek, amiket korábban el sem tudtam volna gondolni.
Hogy mondjuk egyszerre csak valamiféle rangidősnek számítasz a munkahelyeden.
Hogy nem tudod betartani azt a munkatempót, amit kitaláltál magadnak.
Hogy felbukkan egy volt diákod, aki azzal áll elő, hogy ő most már fiú lesz, ezentúl a fiúnevén szólítsd...

Nem is tudom, melyiket a legnehezebb feldolgozni (de, a másodikat). Az van, hogy most végül is egy békésebb időszaknak kellene zajlania, hiszen kiment egy csomó órám, szerencsére alig kell emberek közé mennem, lement az érettségi (közép- és emelt szint). Ehelyett folyton javításos megbeszéléseket kell tartani, amik vége mindig úgyis az, hogy add meg a pontot, amit jónak látsz, és kiderül, hogy van, aki engedékenyebb, van, aki kevésbé (vivát objektív értékelhetőségi kritériumok).

*
Ennyit írtam május 19-én, aztán az történt, hogy hosszas beszélgetésbe elegyedtem a fentebb már említett volt tanítvánnyal (erről most nem írok, talán majd később), valamint megjelent a blogomon egy országosan nagyon ismert bloggernő, hogy -- akárha anyám helyett anyám lenne -- megossza véleményét egy régebbi (személyes) posztom kapcsán.
Nem is annyira ez érdekes (bár ez is), hanem hogy ennek kapcsán elgondolkodtam egyrészt a blogolásról, másrészt a kifejezetten női blogolásról, bloggerkedésről, influenszerkedésről.

Az utóbbi időben nem nagyon követtem a feminista (social) média fejleményeit, jó, olvasok néhány ún. női blogot (bár sosem gondoltam rájuk női blogként), és azzal is tisztában vagyok, hogy ebben a pics**nyi országban marha könnyű vezérürüvé válni, ha az ember eleget van online. Most mondhatnám, hogy ehhez minőségi tartalom is kell, de, ahogy én látom, ez egyre kevésbé fontos.

2007-ben kezdtem blogolni, vagyis sokkal régebben, mint a hivatkozott "női influenszer", biztos voltak, vannak olvasóim, kommentelőim ritkán, szinte soha. A tartalom vegyes. Sosem törekedtem ún. blogprofil kialakítására, ez alapvetően egy személyes blog. Az általam kedvelt blogok pedig sorra eltűntek, úgyhogy -- ahogy mondtam -- manapság nem is nagyon olvasok blogokat.

Szerintem lássuk be azt is, hogy a blogolás jórészt egotrip; lehet mindenféle ideológiák mögé bújni meg világmegváltani, váteszkedni, stb., de alapvetően az ember önmagát akarja megmutatni.
Én pl. nyilván nyomom a polgári foglalkozásom, és egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy mondjuk a blog támogatásával/támogattatásával bármilyen jövedelemre tegyek szert. Teljesen középszerű, átlagos, olykor nyafogós, tökéletlen valaki vagyok. Nem próbálom a tökéletesség látszatát magamra húzni, nem nyomok önmarketinget, néha félregépelek, és tényleg örülök, ha valakiknek tetszik, amiket írok, de sosem állítanám magamról, hogy bárki életét megváltoztattam. Csakis amiatt, mert blogolok, nem tartom magam írónak. Akkor se tartanám magam annak, ha a posztjaimból netán könyv születne, sőt, én tiltakoznék a legjobban (mekkora f@szság már kinyomtatni valamit, aminek a lényege pont az internetes megjelenés annak összes előnyével és hátrányával együtt).

Ha meg már a nőügyeknél tartunk, az utóbbi időben azt látom, hogy van jópár 30 fölötti megmondóembernő, aki mintha nem lenne tisztában a jelenlegi (hazai) társadalmi viszonyokkal. Múltkor pl. olvastam egy interjút Csisztu Zsuzsával, amin jól felkúrtam az agyam, ugyanis halálra idegesít az a pökhendi sznobizmus, amivel nyilatkozik különböző témákban -- mintha tényleg mindenhez értene. (Nyissátok meg a linket, nézzétek meg a fotót, nagyon beszédes.)
Értem én, hogy positive worldview, hurráoptimizmus, szabópéter meg minden, de hát az élet kurvára nem ilyen.
Ha pedig egy ilyen poszthoz, interjúhoz, fórumban megfogalmazod, hogy a dolgok nem feketék és fehérek, meg különben is, mi van a sok százezer másmilyen emberrel, akiknek esetleg nem sikerül (mert nem paypalból élő influenszer, és a 12 órás műszakok mellett nem tud olyan tempóban egót építeni), megkapod a pofádba, hogy undorító vagy és gonosz. És hogy a lehetőség mindenkinek egyformán adott. (Lófaszt.)

Szóval én továbbra is örülök az 5 db olvasómnak, és nyugodtan elküldhettek a picsába (én majd viszonzom), de köszönöm, nem akarok részt venni egy hamis valóság megkonstruálásában, inkább élem a kis szarkasztikus jelenemet, még ha emiatt megkeseredettnek és kiégettnek is tartanak néhányan. Minden mindig fluxusban van.

Például az érettségi dolgozatokat azóta leadtam, de első utam nem az edzőterembe vezetett, hanem a kanapéra, és megnéztem két kurvaszar filmet, meg ölelgettem a macskámat, mert fél a vihartól, ami kb. 15 percenként random kitör.
Most már egy kicsit több időm lesz.
Már csak 44 szóbeli, 3 emelt érettségis nap és egy TELC nyelvvizsgás továbbképzés vár rám.