.... hogy idén szétdolgoztuk az agyunkat. És ami a legrémesebb, az nem az, hogy még nincs vége, hanem hogy mindez fel sem tűnt. Valahogy a mindennapok természetes részévé vált a robot, a reggeltől estig tartó tevékenykedés, mintha ez normális lenne. És sajnos olyan vagyok, hogy beleragadok, amikor lassul a szekér, akkor pedig lelkiismeret-furdalásom lesz.
Valahogy minden olyan gyorsan történt az idén a tanév, a vizsgák, a projektek, mire észbe kaptam, már az emelt szintű érettségik is lementek meg a bizonyítványírás is. Nem vettem észre, hogy különösebben elfáradtam volna, sőt, keveselltem a feladatokat, mivel (kevesebb másod, harmad, akárhányad állás révén) alapvetően több időt (délutánt, estét) töltöttem itthon. Aztán egyszer csak azt láttam, hogy kezdek összeomlani. Hisztérikusan reagálok dolgokra, amikre máskor esetleg nem, kiborulok hülyeségeken, és nem találom a megfelelő stresszkezelési stratégiákat, végletes vagyok, rapszodikus. Néha azt hiszem, hogy igen, most már jobb, aztán kezdődik előröl. Figyelemigényes vagyok, nagyon, szeretet- és odafigyelés-igényes, szintén nagyon, és borzasztó türelmetlen. És külön problémát okoz, hogy nem akarok ilyen lenni, hogy gyorsan túl akarok ezen esni, és lenni tovább, mintha mi sem történt volna. Közösen eltöltött napokra vágyom, kellemes órákra, napsütéses délutánokra, vízpartra, virágillatra, és kevés, kevés emberre.
Ehelyett egyelőre az érettségin ülök, amiből az idén már teljesen hiányzik az a jóleső, büszke érzés, hogy most learatjuk öt év gyümölcsét, ehelyett kínlódás megy, szúrós tekintetek, és a hiábavalóság és lelketlenség állapota, amikor már annak sincs értelme hogy bárkinek is felnyissuk a szemét, hogy mire alkalmatlan és miért. Feleslegességbe süppedtünk. Ez van.
Tegnap még azt írtam volna, hogy vége a depresszió legrosszabb részének, de elhamarkodott lett volna a kijelentés. A konklúzió egyébként valahol az, hogy mindenki szarul csinálja, és van, aki megoldást keres, van, aki pedig kivárja, hogy elmúljon maga a helyzet. Úgy néz ki, hosszú utat kell még bejárnom, hogy az utóbbi hozzáálláshoz szükséges türelem meglegyen bennem; az instant megoldások híve vagyok. Vagy legalább is a próbálkozásoké. De nem baj, van rengeteg megnézendő filmem, elolvasandó könyvem, és a kialvatlanság múlásával némi (másféle) munkára is alkalmas leszek talán, a kockás hasról nem is beszélve...
Rájöttem viszont, hogy a hétszámra gyakorolt fesztiválozás és csujjogatás nem az erősségem. Elsőként a Mohácsiék zsidós előadását néztük meg, nos, az nagyon jó volt. Tulajdonképpen minden fiatalnak kötelezővé tenném. A magyarországi zsidók helyzetéről szól perszonális drámákon keresztül, abszurd és mágikus realista elemekkel fűszerezve. Kedvenc jelenetem az volt, amikor Horthy Miklósnak álmában megjelent Attila, az isten fa.. kardja, akit Miklósunk arról faggatott, deportáltathatja-e a zsidókat. Volt még jó pár ilyen jelenet, amikor nem tudtad, hogy nevethetsz-e, mert annyira fájdalmas volt az egész, és az előadás halál pontosan eltalálta ezt az érzést olyan momentumokkal pl., mint amikor a Dunába lőtt zsidókkal fotózkodnak a turisták. Félelmetes volt és nagyon megrázó. A végén azért támadt sírhatnékom, mert az volt az érzésem, hogy még mindig itt tartunk, 2015-ben, nem változott semmi, de semmi.
Utána az Örkény Színház sokat hypeolt Hamletjére volt jegyünk, ami nagyon ígéretesen indult. A szetting egy focistadion volt, ahol a szereplők -- ha jól értettem -- a dán-norvég meccsen szurkoltak, aztán a későbbi jelenetek is a lelátón játszódtak. Csuja Imre nagyon jó volt meg a színészkirály és királynő, de az ifjú Hamlet a sokadik jelenet után elkezdett az ember agyára menni a ripacskodásával, úgyhogy nem sokkal azután, hogy a második felvonás elkezdődött, leléptünk. Szép, szép ez a szöveg, isteni a Nádasdy-fordítás, de inkább elolvasom.
Aztán vettem jegyet a Kripli Marira is, amire nagyon kíváncsi voltam, lévén hogy az egyetemen a színház szakon az egyik kedvenc tanárnőm nagy Jászai Mari-fan volt, ennek hatására beszereztem az összes emlékiratot, bár olvasásuk még várat magára. Az előadás nagyon szuper, a színésznőre nincsenek szavak, és a közönség olykor nyílt színi tapsban tört ki néhány aktuálpolitikainak (vagy színházinak) tűnő poén hallatán. Erős előadás nagyon.
Kedden az Őrült nők ketrece volt terítéken, amit a telt házas Kodály Központban lehetett megnézni. A mínusz egyedik sorból szépen látszott a fiúk harisnyája meg szőrös lába. A sztori nem bonyolult (a film biztos sokaknak ismerős), itt viszont kap némi aktuálpolitikai színezetet, és néhány pillanat, amikor arról van szó, hogy ki hogyan lehet vagy nem lehet önmaga, igazán megható volt. És úgyszintén fájdalmas. Stohl remek színész, és nagyon erős, de Hevér Gábor is az. Pár nappal később megkérdezte valaki, hogy mi volt annak a jelentősége, hogy a végén a párt játszó két hapsi kijött civilben (azaz heteró férfiként) meghajolni; mondtam, hogy fogalmam sincs, valószínűleg a történet és vonatkozásainak aktualitását szerették volna ezzel hangsúlyozni, és mit mondjak, eléggé székbe szögező volt ez is. Főleg az első sorból.
Csütörtök este a Szabó Balázs Bandája koncerten az jutott eszembe, hogy amikor mindenki a Bájolót énekli szépen és békésen (ami ugye egy Radnóti-vers), tényleg hajlamos vagyok elhinni, hogy ez egy jó ország.
És tényleg csak egy dolgot sajnálok, hogy nem láttam Urbán Bánk bánját.
Egy anyáról mesélték egyszer, hogy a nagyobbik, ölbe már nem való gyerekének gyakran mondta ezt: "kislányom, hagyjál már, ne mássz rám, nehéz is vagy meg melegem is van, foglald el magad valamivel, nekem most az lesz a legjobb, ha békén hagysz!".
Aztán öt perc múlva az ölében volt a kisebbik, akit önfeledten cirógatott.
Na, ezt tudnám mondani a világról meg az emberekről, bazmeg.
1) A féltékenységnek semmi köze a másik emberhez, a féltékenységnek az önbecsüléshez van nagyon súlyos köze. Illetve annak hiányához. Akinek valaha -- dacára minden eredménynek, sikernek, fokozatnak, díjnak, stb., amit az évek hoztak -- problémái voltak az önbecsülésével és önbizalmával, sose legyen annyira nagyképű és öntelt, hogy azt higgye, mindez elmúlt. Ez sosem múlik el. Soha.
2) Az elfogadás, a tolerancia és a humánum nem tanítható. Eltelhetnek hetek, hónapok, évek, de mindig minden ezzel kapcsolatos téma és beszélgetés ugyanolyan dühítően fog megismétlődni, és nem érezünk egy fikarcnyi változást sem. Csak talán nagyon sokára.
Nem tudom, mi a megoldás. Tűzoltó leszek s katona, vagy vadakat terelő juhász. Vagy fitnessznáci.
De az biztos, hogy kevesebbet borozok és többet írok, mert talán annak van értelme.
Nos, meg kell, hogy osszam mind az öt olvasómmal a kedvenc érettségi mondataimat, melyek félig nevetősek, félig sírósak, de lényeg a lényeg, a dolgozatok végére rájöttem, hogy az érettségi feladat tulajdonképpen rólam (is) szól. (Azzal most nem hergelnék senkit, hogy ez a generáció fogja az adóbevallásunkat csinálni, a bankügyeinket intézni és leolvasni az MR-eredményünket.)
Az alaptörténet Bodor Ádám egy novellája, amely két testvér, Wladimir és Vili (valamint az egyikük feleségének) állatkerti sétáját írja le: az egyik fiú itthon ragadt, a másik Németországba disszidált fontoskodó faszkalap, a nő az ő felesége, és a feleség nem tud magyarul. Azért mennek az állatkertbe, mert az apjuk (aki valószínűleg bekattant már, talán a nagyobbik fiának az elvesztésétől is, meg a történelem viharaitól) naphosszat ott ül, és csak az öreg oroszlánt bámulja. Ami egy göthös, vén állat, nyilván jó cimbik ők ketten, a bekattant papa és a boldogtalan oroszlán. A novella a rendszerváltás környékén játszódhat. A fiúk távolról megnézik a papát, aztán elválnak, miután kinyilvánították egymás felé kölcsönös utálatukat.
Nem mondom, hogy könnyű megérteni ezt a társadalmi és személyes kontextust, de azért... íme a legjobbak:
1) Egy távoli, történeti megközelítés: A német megszállás alatt nem voltak az embereknek jogaik,
nem volt szólás szabadság. Szigorú rendeknek megfelelően
kellett élni, megjelenni, illetve viselkedni. Nem jellemző az egyenjogúság. A
nők nem foglalhattak helyet.
2) Személyiségelemzés: Egyedül Viliben lelhető fel belső tulajdonság.
3) Feszültségkeltő pillanat a szövegben: Vili ekkor megfutamodásnak látszóan szedett-vedett indokkal
odébb állt.
4) A csehovi kommunikáció megidézése: Csak a fiúk beszélgetnek, mely egy közönséges, érdektelen
téma. [...] A két testvér továbbra is egymással beszélget, de nem mindig
testvéries hangsúlyban.
[...] A beszélgetés kicsit kezd fellendülni, már több mindent
tudhatunk meg a szereplőkről, illetve következtethetünk. [...] Mindezek csak a felszínen látszódó dolgok értékén ragadt
beszélgetések csupán.
5) Lélektan: Érezhető ebből a kis helyzetjátékból, hogy ellentétek, nem
éreznek egymás közt harmóniát, nincs összhang, bágyadtak. [...] Erre Wladimir ismét az elszemélyesedés hatalma példáját reagálta
rá.
6) Ezt nem tudom, ez WTF: E váratlan kifejezésnek az oka talán az lehet, hogy a két
fél ellentétére a fejben kialakított és gyakorlatban kivitelezett kommunikáció
és viselkedés nem békítette ki őket.
7) Van, akinek széles a látóköre: Összességében ebben a novellában, habár kicsit groteszk,
világviszonylatra is ki lehet vetíteni.
8) Bölcsesség #1: Az emberek egymás közti beszélgetésekben nem jutnak egyre
gyakrabban düllőre (sic!), nem értik meg egymást, mely sajnos tudatlanságra és
magányosságra fog vezetni minket.
9) Bölcsesség #2: És ha egy nap vagy egy zárlat ennyire alul fejeződik be,
akkor a társadalom – véleményem szerint – magányos lesz.
10) Irodalomtudor: Az emberi kapcsolatok netovábbja, ahogy viselkednek. Örkény
István novellái között akadt hasonló történetű költemény. [...] A történet és a történetbeni helyzet abszurd hatást mutat
be, mert az emberi kapcsolatokat mutatja be, ami az egész emberiséget érinti,
hiszen az író a prózai művet ezáltal próbálja meg tükrözni. [...]
Nem foglal álláspontot a narrátor, csak kiszélesíti a
látáskörünket.
11) Frappáns, csattanóval záródó befejezés: Társadalmunk süllyed, mégsem teszünk ellene semmit. Örkény
István után a novellája rendkívül jól sikerült. A Tóték pedig hasonló alapon
egy család életét mutatta be, amint éppen „szenved”. Talán innen jött Bodor
Ádámnak, hogy családot mutasson be? Szerintem igen!
12) Bölcsesség #3 (ez már coelhói szint): Miközben sétálnak az állatkert felé, már érezhető volt az
elszemélytelenedés, például az előbb említett módon, hogy ha nem fontos az
ember, akkor nincs rá szükség, hiába családtag.
14) Személyes vélemény megfogalmazása, ahogy tanítottam: Ebben a novellában rosszindulatú felnőttekről olvastunk.
Talán ezért is nyerte el a tetszésemet ez a mű.
15) Maga AZ ÉLET: A mű végén megjelenik a törődés: „Utállak!” Kovács Vili
felismeri az emberi értékeket, mi fontos.
16) Az ember és a természet harmóniája á lá Rousseau:
Az állatokra ugyanúgy kihat a feszült hangulat. Pl.: az
oroszlán idegesen járkál a ketrecben. [...]
Majd arra is rájön, hogy akármilyen az oroszlán, mégis csak
egy oroszlán. [...] Mindenki felállt, és kezdődött újra a modernkori életnek a
gátlástalansága, elszemélytelenedettsége. Az oroszlán újra gethes, trampli
lett.
17) Végül kedvenc témám, a nők helyzetére való reflektálás a műben:
Kifinomult, szimbolista megközelítés: Mivel a mű több szempontbólis értelmezhető az olvasó számára ezáltal, maga az oroszlán is lehet
Wladimir felesége a jellemzés alapján, hiszen idegbajosnak, gethes állatnak és
elég tramplisnak nevezi.
Simone de Beauvoir sem találhatta volna el jobban: A feleség csak mosolyog, ahogy egy rendes nőhöz illik.
Alárendelt személyiség.
Kicsit kedvesebb megközelítés: Az asszony hátul, a háttérben marad, mondhatni egy mentsvár.
Parti Nagy Lajos-féle magasságok: Wladimir felesége visszamosolygással jelezte, hogy nem
értette, de mégis hallotta.
Végül egy finomat érzékeltetett antifeminista ellenes feminista kritikai észrevétel (de naaagyon burkolt!): Nem sokkal később rájön, és önszántából tudatosul azzal,
hogy egy állattal foglalkozni kell vagy különben elvadul. Wladimir ezt
tapasztalat alapján is mondhatta és a feleségéből kiindulva jött rá erre.
Hát, erre csak azt tudom mondani, hogy láttyátuk feleim szümtükkel mik fogymuk. Isa, pur.
... ma kaptam egy üveg friss (lépes) mézet az egyik fiútól a kilencedikes csoportból. (Akác.) Megkérdeztem, mi ez, Petike, azt mondja, hogy hát tanárnő, csak úgy. Szerintem talán kicsit rajong értem, átkerült félévkor egy másik csoportból, és rögtön 2,00-t javított kábé, mert nekem tanul, hát így.
Írt egy tizenegyedikes, hogy kurvajó a Vörösmarty-vers, amit említettem ma, felírta a szobája falára a hatodik versszakot, de amit utána ajánlottam, a még jobb. Kérdeztem, hogyhogy nem emlékszik erre dicső emlékű előző tanárától, akitől félévkor átvettem őket (és aki miatt egy hónapig az utálattal küszködtem), holott ez kötelező anyag.
Aztán a fél délutánt egy végzősömmel cseteltem végig, aki komoly konfliktusba keveredett a családjával (immár nyíltan) saját maga miatt, elhangzottak otthon mindenféle csúnya mondatok, és istenem, de nehéz is boldogulni a világban, még ha az embert fel is készítik, ahogy én próbálom őt (és azt mondta, nem is rosszul, de tudja a fene).
Mondhatnám, hogy ezek összességében mind jók, és hogy végső soron jó a világ meg jó az élet, de nem az, mert a nap végére olyan méltatlanul és mérhetetlenül szomorú az egész, és a legszomorúbb az, hogy én mekkora balfasz vagyok.
Magyarázat nincs.
A Wit című darabot Margaret Edson amerikai drámaíró írta 1999-ben, Pulitzer-díjat is kapott érte. A címlapon a szóban az i-t egy pontosvessző jeleníti meg (W;t), majd később szó lesz róla, hogy miért. (A megfilmesített verzió címe egyébként Fekete angyal, ami teljes melléfogás, erről szintén írok később.) Magyar fordítása a darabnak nincs, komolyan megfordult a fejemben, hogy megcsinálom, de ahhoz időmilliomosnak kellene lennem.
Az alábbiakban egy meglehetősen leegyszerűsített, semmiképpen sem tudományos igényű fejtegetés következik, mert ezt a szöveget (és a filmet) sikerült fogyasztó olvasó módjára teljességgel szubjektíven érteni. És valahol egyébként erről is szól a darab szerintem: hogy tökre nem ciki az, ha így olvasunk, értünk, fogadunk be bármit is. Még ha mondjuk a szakma kötelez is.
A főszereplő (nagyrészt egyszemélyes a darab) Vivian Bearing, egyetemi professzor, a 17. század (jelesül John Donne) kutatója, aki megtudja orvosától, hogy előrehaladott petefészekrákja van. Aláveti magát egy kísérleti kezelésnek, ami végül nem jár sikerrel, és végül meghal. Ez a felszíni cselekmény azonban nem a lényeg, mert ami fontos, az Vivian folyamatos önanalízise, amit a halálközeli állapota idéz elő. (Egy hallgató mondta az órán -- teljesen helytálló -- hogy a betegség elfogadásának, feldolgozásának, stb. pszichológiája felől is olvasható a történet, ez azonban számomra most másodlagos.) Az önanalízis részben régebbi emlékek felidézésével történik, részben a kórházi állapot megélésével, megértésével.
Az emlékekből megtudjuk például, hogy Vivian eminens diák volt, és megismerünk egy esetet, amikor A. M. Ashford, a tanára helyteleníti az egyik dolgozatát, amelyben Bearing John Donne verseinek -- szerinte -- nem megfelelő kiadását használja. A vers a Szent Szonettek 10. darabja, a halálról szól. Az utolsó sor központozásán folyik a vita, amely Vivian szerint:
And death shall be no more; Death, thou shalt die! (pontosvessző, vessző, felkiáltójel)
Ashford verziója viszont:
And death shall be no more, Death thou shalt die. (egyetlen vessző, pont)
Bearing büszke a kutatómunkájára, Ashford szerint viszont a metafizikus költészetben igenis fontos a központozás, és aki ennek nem tulajdonít nagy jelentőséget, olvasson modern regényt vagy Shakespeare-t. A vers egyébként a halállal való szembenézésről szól, az első sorban ("Halál, ne kérkedj") a megszemélyesítés egyrészt felidézi a középkori haláltánc hagyományt is, másrészt a halál nem
örökkévalóként/álomként/átmeneti állapotként való értelmezése teret ad persze a vallásos olvasatnak is. Donne az 1620-as évektől betegeskedett, de betegsége alatt sok meditatív költeményt és más verset írt, többek között ezt a fentit. Külön érdekesség, hogy pár hónappal a halála előtt megcsináltatta portréját, ami őt ábrázolja, amint a feltámadáskor visszatér. A portrét mementóként az ágya fölé akasztotta. A kép és a Donne-vers együttes olvasása egyébként sokféle érdekes értelmezési lehetőséget felvet (nem fogom megtenni, nem tudok semmit Donne-ról), és még izgalmasabb őket összeolvasni az Edson-darabbal.
Ashford professzor tehát azért ellenzi a szonett sorának pontosvesszős és felkiáltójeles változatát, mert szerinte ez túlságosan erős (és színpadias) különbségtétel a halál és az örökkévalóság között. A vessző viszont csak leheletnyi különbséget tesz a kettő közé, a halál olyan, mint egy vessző, egy pillanatnyi szünet. Nincs éles distinkció tehát, nincsenek bináris oppozíciók, úgymint élet-halál, jelen-múlt, stb. Ezután a további kutatás helyett kiküldi Vivant a napsütésre, a szabadba, de ő végül visszamegy a könyvtárba, hogy folytassa a munkát.
És itt jön a képbe a wit fogalma (fontos terminus Donne költészetének megközelítésénél is), amit magyarul nagyon nehezen lehet meghatározni. Alapjelentése 'intellektus', 'éles eszűség', az észlelés és a megértés kiváló képessége, de a szó utal a kifejezésmódra is, azaz a wit egyben a nyelv használatának különleges képessége; paradoxonok, ellentétek, hasonlatok, irónia (stb.) kreatív használata. Azaz a wit a formára (is) vonatkozik, nemcsak a tartalomra, ha jól értem, önmagában is -- a mögöttes kontentet nem feltétlenül figyelembe véve -- művészeti és filozófiai attitűd. Közvetve azt is jelenti, hogy a hétköznapi tapasztalatainkat hogyan tudjuk szavakba önteni, ezáltal megérteni és megértetni. Erre vonatkozik Ashford kifogása, de a dolgot egyben el is idegenítené tanítványától, hiszen irodalmat/filológiát magyaráz, aztán kiküldi a fűre napozni.
Viviannek ez nem megy, és erre szép lassan maga is rájön, ahogy visszatekint az életére. Úgy tűnik, a karrierjében és a magánéletében is szigorúan szétválasztja a személyest és a professzionálist oly módon, hogy a személyes szinte nem is létezik. Az egész életét próbálja a(z általa valahogy értelmezett) wit elve mentén megélni, mindenben a rációt, a hideg logikát látja. A betegségében is. A hírét higgadtan fogadja, beleegyezik a kísérleti kezelésbe, az orvosokhoz és a kórházhoz is a nyelven keresztül viszonyul (hiszen a kezelőorvosa és ő is professzorok). Úgy gondolja, ha megérti az orvosi terminológiát (és filológusként elég jól megérti), megérti a helyzetet és az állapotát is, és ez pont elég. Ami leképezhető a nyelv által, az tehát befogadható, megérthető, és tiszta sor. A betegség megmagyarázása által a halál is megmagyarázható és megérthető, ergo elfogadható. Ily módon eleinte ugyanazt az álláspontot képviseli, amit a (szintén a tudományt képviselő) orvosok, akiről az ápolónő azt mondja, ők "életet mentenek" bármi áron. Szigorúan tudományos alapon.
Igen ám, csakhogy Vivian nem számol azzal a mérhetetlen szenvedéssel, fájdalommal és rosszulléttel, amivel szembesülnie kell. A fájdalom ugyanis egy szinten már megfogalmazhatatlan, a nyelven túli.Kezdi tehát elveszíteni a kontrollt, amihez az is hozzájárul, hogy ezen a terepen ő nem elemző elme, hanem strukturálisan elemzett (anatómiai) tárgy (pont úgy, ahogy számára a versek), és erre is fokozatosan kell rájönnie. Kezdetben ironikusan, professzori fölénnyel figyeli a medikushallgatókat, akik a testét vizsgálják, később pedig már hisztérikusan tiltakozik a tesztek ellen. Emellett a professzionális/szakmai viszonyok helyett a valódi emberi kapcsolatokat kezdi hiányolni, valami olyasmit, ami addig soha nem érdekelte. Irodalom/tudomány és élet/halál kezd tehát szétválni, ahogy a halál metafizikus és fizikális megtapasztalása is. Vivan egyrészt rájön, hogy a halál(félelem) és a szenvedés valódi. Ezzel együtt pedig kezdi elveszíteni a konkrét érdeklődését a kutatás(i téma) iránt, és kezdi hétköznapi emberként megélni a helyzetét. Ennek legmarkánsabb jelenete, amikor az utolsó jelenetben Ashford professzor meglátogatja, és Donne-t szeretne olvasni neki. Vivian viszont nem akar Donne-t hallani, és Margaret Wise Brown The Runnaway Bunny című mesés történetére alszik el végül örökre. A mese a szökni vágyó nyulacskáról szól, akit a mamája biztosít arról, hogy bárhová is rejtőzik, ő mindig meg fogja találni. Ashford csodálkozva fedezi fel, hogy a nyulacska akár a lélek ('witty') allegóriája is lehetne, ami hiába próbál rejtőzködni Isten elől, ő mindig látja.
Mikor Vivian meghal, az orvosai (egy téves riasztás okán) megpróbálják újraéleszteni, mert nem tudnak róla, hogy erről korábban lemondott (ami szintén egyébként a személyiségfejlődésének egy fontos fázisa). A darabban ezután lemeztelenedve a fény felé sétál (vö. örökkévalóság), a filmben viszont Vivian hangján (Emma Thompson) a Donne-verset halljuk, a hangsúlyt mintegy ironikusan a vesszőre téve. Ez a jelenet képileg is nagyon szépen összevág a fenti (ikonografikus) Donne-féle halálértelmezéssel.
Hosszasan lehetne még ecsetelni, hogy mi mindenről szól a W;t: 1) annak a belátásáról, hogy nem minden körülményt és helyzetet kontrollálhatunk az életünkben 2) a pusztán intellektuálisan és a 'valóban' megélt élet minőségi különbségéről 3) bizonyos dolgok definiálásának a lehetetlenségéről 4) a határokról 5) a rosszul értelmezett witről. 6) stb. Mindegyik megközelítés érvényes -- a feminista olvasatot még csak szóba se hoztam -- és nem is feltétlenül kell választanunk.