Nem tudom, miért gondolja ez a gyépés tehén
-- aki egyébként, ahogy elnéztem ma, teljesen jó nő lehetne, ha nem
lenne ez a szigorú, gőgös pillantása a szemüvege fölött meg a fellengzős
szólamai -- hogy úgy tud effektív közösséget összekovácsolni, hogy
minél nagyobb marhaságokat talál ki, de a fontos dolgokban pedig teljes
az impotencia.
Mert hogy most például elrendelte a törzsidő betartását (8-tól 15
háig), holott már egyetlen gyerek sincs az intézményben, sőt, minden
épkézláb embernek kb. egy órájába telik a rendrakás meg egy másik
másfélbe az összes adminisztratív teendő, vagy ha nem is, hát lehetne
tökre fakultatív, hogy ki mit mikor csinál meg, csak kész legyen,
ugye... De nem.
Na most ennek következtében a hátralévő napokban mindenki literszám
fogja inni a kávét (hacsak nem a dugi pálinkát), láncdohányzik majd
unalmában, az iskolaudvar pedig tele lesz a sehova le nem rakható, amúgy
korábban shiftben összeegyeztetett, de így most hirtelen
felügyelet nélkül maradt kiskorúakkal (sajátokkal persze), úgyhogy akár
szervezhetünk napközit is. De persze semmilyen munka nem fog hamarabb
elkészülni, boldogabb meg pláne nem lesz senki, mert mi ez már megint,
ha nem a dolgozókkal szembeni nagyfokú bizalmatlanság, vagy, ami még
bosszantóbb, annak az egyébként unalomig mantrázott látszanak a
fenntartása, hogy (hogyaszongya, fejhangon:) itt minőségi munka folyik!! És tényleg, lám, ügybuzgón a munkahelyünkön töltjük az időt.
Na de az smafu persze, hogy mondjuk az érettségi-bizottságoknak
kifizessék a korábbi években eddig mindig biztosított menüt a szomszéd
étteremben (elnökök included); ez persze "költségtakarékossági
döntés" (gondolom), úgyhogy egy hétig reggel héttől este hatig
melegszendvicsen fogunk élni (állítólag); csak mondjuk azt nem tudom,
hogy ez az elnökökre nézvést mennyire elegáns kétöring szempontból...
Mert én még csak-csak megeszem a Feri bá melegszendvicsét (hoppá, ezek
szerint berendelte a büfést?), de eléggé kisinges megoldás ez akkor, ha vendégül látunk másokat is.
Na persze nem tudom, lehet, hogy ők kapnak menüt, de akkor ki fogja
őket átkísérni, háá, lehet, hogy a vezetőség magának előirányozta az
ebédet? A hivatalos indoklás fényében mindez mindenesetre logikusnak
tűnik, hiszen azért nem mehetünk ebédelni, "nehogy megakadjon a
bizottsági munka"... persze azt nem ártott volna átgondolni, hogy ne
42-45 főt osszanak be egy napra, de gáncegál....
Hát, pedig én takarékoskodó vagyok, például halálosan idegesít, ha
valaki nem ússza le a kifizetett uszodabérletét, de égne a pofám, ha
vezetőként nem etetném a dolgozó népemet. De! A tanári kirándulás
költségei idén először persze nem jöttek ki a közös pénzből, rá kell
fizetni mindenkinek, ui. aki nem jön (figyelem, zsarolás!), az az adott
napot le kell, hogy dolgozza a nyáron.
Na? Maga alatt vágja a fát vagy maga alatt?
2011. június 14., kedd
small shirt solution
Brezsnyeva
A második a háromból egy mono-darab volt, Csákányi Eszterrel. Brezsnyev lányát játssza Peter Pavlav darabjában, a Dolcsaja vitában,
aminek a magyar változatát Parti Nagy Lajos írta meg, de az volt a jó,
hogy egyáltalán nem lehetett tudni, hogy végződik a szöveg és hol
kezdődik az előadás...
Az egész reality show keretet kapott, vagyis egy öltönyös fickó meghívta a "Hol van már a tavalyi hó?" című retroműsorába Galina Brezsnyevát, akivel aztán mindenféléről beszélget, miközben az iszik, mint a gödény, flörtöl és háborog.
Nem az jött be, hogy a sztori mennyire eredeti vagy sem, vagy hogy a nyelvezet mennyire jól működik (egyébként szerintem nem is annyira volt tipikusan PNL-os), hanem hogy hiába feltételeztem, hogy ez az egész meg van írva, sosem tudtam, mi fog következni. Csákányi például annyit iszik, hogy egészen elképzelhetetlen volt, hogy szünet nélkül végig tudja nyomni, és volt is egy rész, ahol kisétált a showból, és beadtak valami videót - na most szerintem ez a szünet mindig ott van, ahol éppen rájön a szünetelhetnék. Például.
És az mondjuk teljesen zseniális volt, ahogyan "visszatekert" egyes részeket, és kérte, hogy játsszák el újra, mert ez nem jó, vagy ahogy osztotta és okította a műsorvezető fiút, mert hogy ez nem is csak a szerepről szólt, hanem a két színészről, és sosem láttam még ennyire szépen egymásba játszani egyetlen előadásban sem a fikció meg a félig fikció két síkját.
Mondjuk abban is van valami, persze, hogy a Csákányi már megint részeges tramplit játszik, amit nagyon jól tud, és mi ebben az új, na de van az a rész, amikor be akarja bizonyítani, hogy ő igenis művész, és előadja egy ember (egy nő) életét ötven másodpercben, miközben a színpad egyik végéből a másikba ér. Na, az igazán, de igazán szép.
A többi pedig inkább színészleckéztetés meg színvonalas röhögtetés, mindkettőnek nagyon élvezhető.
Az egész reality show keretet kapott, vagyis egy öltönyös fickó meghívta a "Hol van már a tavalyi hó?" című retroműsorába Galina Brezsnyevát, akivel aztán mindenféléről beszélget, miközben az iszik, mint a gödény, flörtöl és háborog.
Nem az jött be, hogy a sztori mennyire eredeti vagy sem, vagy hogy a nyelvezet mennyire jól működik (egyébként szerintem nem is annyira volt tipikusan PNL-os), hanem hogy hiába feltételeztem, hogy ez az egész meg van írva, sosem tudtam, mi fog következni. Csákányi például annyit iszik, hogy egészen elképzelhetetlen volt, hogy szünet nélkül végig tudja nyomni, és volt is egy rész, ahol kisétált a showból, és beadtak valami videót - na most szerintem ez a szünet mindig ott van, ahol éppen rájön a szünetelhetnék. Például.
És az mondjuk teljesen zseniális volt, ahogyan "visszatekert" egyes részeket, és kérte, hogy játsszák el újra, mert ez nem jó, vagy ahogy osztotta és okította a műsorvezető fiút, mert hogy ez nem is csak a szerepről szólt, hanem a két színészről, és sosem láttam még ennyire szépen egymásba játszani egyetlen előadásban sem a fikció meg a félig fikció két síkját.
Mondjuk abban is van valami, persze, hogy a Csákányi már megint részeges tramplit játszik, amit nagyon jól tud, és mi ebben az új, na de van az a rész, amikor be akarja bizonyítani, hogy ő igenis művész, és előadja egy ember (egy nő) életét ötven másodpercben, miközben a színpad egyik végéből a másikba ér. Na, az igazán, de igazán szép.
A többi pedig inkább színészleckéztetés meg színvonalas röhögtetés, mindkettőnek nagyon élvezhető.
2011. május 26., csütörtök
Felnőtt mese: egy darab valóság
Egy közgazdasági szakközépiskolában összejátszanak a biznisz és a
pedagógia szempontjai. Sőt, a mai pénz- és profitorientált "marketinges"
világban az előbbi gyakran felülírja az utóbbit. Mi is szép
szorgalmasan gyűjtjük az új elsősöket, az igazgatónő felszólított
mindenkit, hogy "hozzon még egy embert" a szakképzésekre is, mert
különben alacsony marad a létszám, álláshelyek szűnhetnek meg,
összevonhatnak bennünket. Ennek az érvelésnek persze az lett a vége,
hogy tulajdonképpen a közgazdász-tanárok mentik meg a mi bőrünket is,
hiszen a humán tudományok marketing szempontból teljesen értéktelenek.
Ezt a fajta értékítéletet egyébként régóta érzem, gyakorlatilag azóta, hogy betettem a lábam ebbe az iskolába. Azt ne firtassuk, rossz döntés volt-e, akkor nem volt az, állás kellett, és valószínűleg sehol máshol nem alkalmaztak volna irodalomtanárként abban az időszakban. Mégis, egyre többször eszembe jut, hogy jó lenne úgy dolgozni, hogy az ember megkapja a megfelelő elismerést annak a területnek az ismeretéért, amibe beleásta magát, és ami -- ezt kimondhatjuk -- nem mérhető anyagiakkal, nincs benne profit meg hatékonysági mutató.
Mindezt azért mondom el előzetesen, mert ma erőt vettem magamon, és meghallgattam a tizenegyedik évfolyamosok üzleti prezentációit, egy huzamban tizenkettőt. Ez nálunk kiemelt rendezvény minden évben, exkluzív és feddhetetlenül profi zsűrivel, afféle üzleti verseny, ahol a diákok a 10 héten át létrehozott fiktív cégükkel szállnak versenybe. Ennek a folyamatnak része a marketingstratégia, az üzletpolitika, logó és szlogen, reklám, a zsűritagokkal való kapcsolattartás, meghívó, stb. stb., majd egy negyed órás prezentáció, aminek egyik tétje a jövő évi szakmai vásáron (szintén kiemelt rendezvény) való részvétel, meg hát az erkölcsi elismerés.
Bár ódzkodok az ilyesmitől, most mégis végighallgattam, mert hozzám közel álló gyerekek prezentáltak, akik ugyan az utóbbi hetekben rendszeresen az őrületbe kergettek a "cégezéssel", de azért... szóval nekik fontos volt, na.
Ami az értelmezői pozíciómat illeti, a prezentációk anyagából kb. 50%-ot értettem, szakmailag teljesen inkompetens vagyok, egy szimpla customer, aki fogékony a kreativitásra meg talán a reklámra. De nem értek a SWOT analízishez (bár a harmadik után leesett), a BCG mátrixhoz, a mérleghez pláne és egyáltalán, örülök, mert remek könyvelőm van.
Szóval az értékelési szempontjaim az előadásmódra, a talpraesettségre, a meggyőző erőre, a "komolyságra" korlátozódtak, ami alapján felállítottam magamban egy sorrendet...
...majd persze teljesen mások kapták az elismerést.
Az egész nem is érdemelne szót, hiszen ilyesmi előfordul. Csakhogy a komoly üzletemberekből álló szakmai zsűri (iparkamarai akárki, vállalkozók baranya megyei szövetségének akárkije, két budapesti marketinges, mit tudom én...) értékelése után a verdikt meglehetősen nevetségesnek tűnt. Először is kiemelték, hogy a prezentációt meg kell tanulni, nem szabad felolvasni, és hogy milyen fontos a jó kiállás.... majd az első és második helyet odaadták két motyogós, dadogós, felolvasós társaságnak... Az egyik Hupikék törpikés logót használó cégtől megkérdezték, vajon utánanéztek-e a szerzői jogvédelem kérdésének, mire a válasz nemleges volt.... Ők lettek a másodikak. (Azt már egy hozzáértő súgta meg közben, hogy a prezentációjuk tele volt szakmai hibával is...)
Félreértés ne essék, nem a gyerekeket hibáztatom, hanem a felkészítőjüket. Azt, aki nem tette szóvá a szakmai hibát. Aki nem készítette fel őket a várható kérdésekre, és aki hagyta, hogy mindenféle idióta rikító színnel csinálják meg a reklámanyagot. (Megjegyzem, a "vesztes" csapatoknak volt videója, rádióhirdetése, kisfilmje, facebook marketingje, stb., a nyerteseknek szórólap, max. honlap... miután a zsűri a facebook-marketing fontosságát is ecsetelte, felettébb érthetetlen, hogy olyanokat hozott ki elsőnek és másodiknak, akiknél ez fel sem merült.) Azt a felkészítőt hibáztatom, aki mindezek után büszkén kijelenti, hogy úgy érzi, beérett több hónap munkája (természetesen az övé!), és megérdemelt az eredmény. A másik brancsot felkészítő kollégának pedig együtt érzően megveregeti a vállát, és azt mondja "tudom, tudom, neked mindig haza kellett sietni a kisgyerekhez... de ha valami gondod volt, miért nem kérdeztél...?"
Fogalmam sincs, mi van a háttérben. Azt tudom, hogy egy csomó gyerek alapos munkába vetett hite ingott most meg, és hogy barátok ugrottak egymásnak a vélt vagy valós igazságtalanság miatt. (A sors fintora ui., hogy egy olyan konkurens csapat nyert, akinek rengeteg segítséget nyújtott az, aki végül lemaradt...)
Azt sem tudom, mit mérlegelt pontosan a zsűri, hiszen magamat értelmesnek gondolva úgy véltem, fel tudom mérni a felkészültséget. És fel nem foghattam, hogy -- az egyébként teljesen slampos és felületes értékelés után -- miért adtak az általuk dicsért és javasolt szempontoknak teljesen ellentmondó produkcióknak a helyezést.
A vezetés persze elégedett. Az igazgató és a privilegizált szaktanár fürdőzik a sikerben. Mindketten afféle "munka hősei", akik nem restek akár este hétig is bent ülni a munkahelyen, félredobva családot (egyik részről) és... ööööö.... a magánéletet (másik részről). (Ehhez képest mondjuk elég különös, hogy valahogy egyetlen, a fenti személyek felelősségét képező feladat sem készül el soha időben, amit a kollektíva nyög.)
Nem tudok vigasztalót mondani az általános elkeseredésre, csak hogy ezek felnőtt játszmák, ne hagyják belerángatni magukat. És hogy ez ma egy darabka valóság volt, sajnos. Lassan kiveszik belőlem a diplomácia, és legszívesebben előreszegett szarvakkal mennék a sok-sok igazságtalanság és becstelenség ellen (tegnap hallgattam az Alföldi-sajtótájékoztatót (szöveges változata itt) még mindig a hatása alatt vagyok...), ami nagyban, és lám, kicsiben is folyik.
És hogy nem, nem a nemtörődömség a megoldás, hanem a kitartó, hűvös, elszánt "csakazértis" profizmus.
Ezt a fajta értékítéletet egyébként régóta érzem, gyakorlatilag azóta, hogy betettem a lábam ebbe az iskolába. Azt ne firtassuk, rossz döntés volt-e, akkor nem volt az, állás kellett, és valószínűleg sehol máshol nem alkalmaztak volna irodalomtanárként abban az időszakban. Mégis, egyre többször eszembe jut, hogy jó lenne úgy dolgozni, hogy az ember megkapja a megfelelő elismerést annak a területnek az ismeretéért, amibe beleásta magát, és ami -- ezt kimondhatjuk -- nem mérhető anyagiakkal, nincs benne profit meg hatékonysági mutató.
Mindezt azért mondom el előzetesen, mert ma erőt vettem magamon, és meghallgattam a tizenegyedik évfolyamosok üzleti prezentációit, egy huzamban tizenkettőt. Ez nálunk kiemelt rendezvény minden évben, exkluzív és feddhetetlenül profi zsűrivel, afféle üzleti verseny, ahol a diákok a 10 héten át létrehozott fiktív cégükkel szállnak versenybe. Ennek a folyamatnak része a marketingstratégia, az üzletpolitika, logó és szlogen, reklám, a zsűritagokkal való kapcsolattartás, meghívó, stb. stb., majd egy negyed órás prezentáció, aminek egyik tétje a jövő évi szakmai vásáron (szintén kiemelt rendezvény) való részvétel, meg hát az erkölcsi elismerés.
Bár ódzkodok az ilyesmitől, most mégis végighallgattam, mert hozzám közel álló gyerekek prezentáltak, akik ugyan az utóbbi hetekben rendszeresen az őrületbe kergettek a "cégezéssel", de azért... szóval nekik fontos volt, na.
Ami az értelmezői pozíciómat illeti, a prezentációk anyagából kb. 50%-ot értettem, szakmailag teljesen inkompetens vagyok, egy szimpla customer, aki fogékony a kreativitásra meg talán a reklámra. De nem értek a SWOT analízishez (bár a harmadik után leesett), a BCG mátrixhoz, a mérleghez pláne és egyáltalán, örülök, mert remek könyvelőm van.
Szóval az értékelési szempontjaim az előadásmódra, a talpraesettségre, a meggyőző erőre, a "komolyságra" korlátozódtak, ami alapján felállítottam magamban egy sorrendet...
...majd persze teljesen mások kapták az elismerést.
Az egész nem is érdemelne szót, hiszen ilyesmi előfordul. Csakhogy a komoly üzletemberekből álló szakmai zsűri (iparkamarai akárki, vállalkozók baranya megyei szövetségének akárkije, két budapesti marketinges, mit tudom én...) értékelése után a verdikt meglehetősen nevetségesnek tűnt. Először is kiemelték, hogy a prezentációt meg kell tanulni, nem szabad felolvasni, és hogy milyen fontos a jó kiállás.... majd az első és második helyet odaadták két motyogós, dadogós, felolvasós társaságnak... Az egyik Hupikék törpikés logót használó cégtől megkérdezték, vajon utánanéztek-e a szerzői jogvédelem kérdésének, mire a válasz nemleges volt.... Ők lettek a másodikak. (Azt már egy hozzáértő súgta meg közben, hogy a prezentációjuk tele volt szakmai hibával is...)
Félreértés ne essék, nem a gyerekeket hibáztatom, hanem a felkészítőjüket. Azt, aki nem tette szóvá a szakmai hibát. Aki nem készítette fel őket a várható kérdésekre, és aki hagyta, hogy mindenféle idióta rikító színnel csinálják meg a reklámanyagot. (Megjegyzem, a "vesztes" csapatoknak volt videója, rádióhirdetése, kisfilmje, facebook marketingje, stb., a nyerteseknek szórólap, max. honlap... miután a zsűri a facebook-marketing fontosságát is ecsetelte, felettébb érthetetlen, hogy olyanokat hozott ki elsőnek és másodiknak, akiknél ez fel sem merült.) Azt a felkészítőt hibáztatom, aki mindezek után büszkén kijelenti, hogy úgy érzi, beérett több hónap munkája (természetesen az övé!), és megérdemelt az eredmény. A másik brancsot felkészítő kollégának pedig együtt érzően megveregeti a vállát, és azt mondja "tudom, tudom, neked mindig haza kellett sietni a kisgyerekhez... de ha valami gondod volt, miért nem kérdeztél...?"
Fogalmam sincs, mi van a háttérben. Azt tudom, hogy egy csomó gyerek alapos munkába vetett hite ingott most meg, és hogy barátok ugrottak egymásnak a vélt vagy valós igazságtalanság miatt. (A sors fintora ui., hogy egy olyan konkurens csapat nyert, akinek rengeteg segítséget nyújtott az, aki végül lemaradt...)
Azt sem tudom, mit mérlegelt pontosan a zsűri, hiszen magamat értelmesnek gondolva úgy véltem, fel tudom mérni a felkészültséget. És fel nem foghattam, hogy -- az egyébként teljesen slampos és felületes értékelés után -- miért adtak az általuk dicsért és javasolt szempontoknak teljesen ellentmondó produkcióknak a helyezést.
A vezetés persze elégedett. Az igazgató és a privilegizált szaktanár fürdőzik a sikerben. Mindketten afféle "munka hősei", akik nem restek akár este hétig is bent ülni a munkahelyen, félredobva családot (egyik részről) és... ööööö.... a magánéletet (másik részről). (Ehhez képest mondjuk elég különös, hogy valahogy egyetlen, a fenti személyek felelősségét képező feladat sem készül el soha időben, amit a kollektíva nyög.)
Nem tudok vigasztalót mondani az általános elkeseredésre, csak hogy ezek felnőtt játszmák, ne hagyják belerángatni magukat. És hogy ez ma egy darabka valóság volt, sajnos. Lassan kiveszik belőlem a diplomácia, és legszívesebben előreszegett szarvakkal mennék a sok-sok igazságtalanság és becstelenség ellen (tegnap hallgattam az Alföldi-sajtótájékoztatót (szöveges változata itt) még mindig a hatása alatt vagyok...), ami nagyban, és lám, kicsiben is folyik.
És hogy nem, nem a nemtörődömség a megoldás, hanem a kitartó, hűvös, elszánt "csakazértis" profizmus.
2011. május 24., kedd
Korhatár
Az a bajom a Pörzse-féle alakokkal (who the f*ck is Pörzse), hogy nincs agyuk. Egyszer valaki el kellene, hogy magyarázza neki is például, hogy:
A színházakban igenis van korhatár, régen is volt, én pl. annak idején így láttam 16-os karikával Peter Shaffer Equus-át, amiben -- uram bocsá'! -- lovak jelenlétében dugtak, és bár még nem voltam tizenhat, értettem a stilizáltságot, és ez életem egyik legmeghatározóbb előadása lett (pedig valószínűleg nem is volt olyan jó).
Másrészt az rendben van, hogy a kamaszoknak mindenről a szexuális interkurzus jut eszükbe -- sőt, asszociációs játékokkal bizonyítható, hogy még olyasmikről is, amikre egy meglett felnőtt nem is gondol -- de azt cáfolnám, hogy mondjuk Az ember tragédiája kapcsán ez lenne a legmaradandóbb. Igen, biztos felvihognak, mint Szapphón, aztán továbblépnek. Vagy elfelejtik az egészet, mert az iskola vitte őket színházba, vagy élménnyé válik, de az nem az inflagranti miatt lesz... le kellene már szokni arról, hogy a 16 év alatti populációt teljesen hülyének nézzék. (Mert persze azok, de nem így...)
Azon pedig egyenesen röhögnöm kell, hogy a sértett személy "hölgy" lenne (a hölgyek nem vesznek szájukra ui. ilyen témákat), de azon még jobban, hogy újságíró, mert ha az lenne, nem menne el teljesen tájékozatlanul és alulművelten egy kulturális témájú sajtótájékoztatóra.
És akkor arról nem is szólok, mert már egyesek megírták, hogy ez az egész ügy csupán újfent bizonyítja, hogy némely honatyák funkcionális analfabéták (úgy látszik, ma ez dívik), akik nem tudnak különbséget tenni a "kapd be" és a "soha többé ne kapja be neked senki" között... legalább is verbálisan. De hát ez pont elég, hiszen ők állítólag a beszédjükből élnek.
Az ifjúságra tekintettel ezért indítványozom, hogy Pörzse Sándor agyát nyilvánítsák korhatárossá.
2011. május 19., csütörtök
Katasztrófa
Volt ez az ál-katasztrófariadó,
és én -- bár elolvastam jó pár cikket -- még mindig nem értem, hogy
most végül is mit akartak tesztelni: hogy hogyan működik a tájékoztatás?
hogy a rádiók be tudják-e olvasni? hogy hogyan reagál a nép? Mert a
rádiók bizonyára be tudták olvasni, de hogyan mérhető az, hogy elérte-e
ez az embereket vagy hogy hogyan hatott rájuk?
Én például, ha most ez egy éles helyzet lett volna, valószínűleg megdöglök, mert az adott időben/műsorsávban sem tévét nem nézek, sem rádiót nem hallgatok - ahogy szerintem a dolgozó populáció nagy része. Ahogy a riasztás a legtöbb állampolgárt elérhette volna/elérhetné, az vagy az internet, vagy esetleg a mobilszolgáltatók. De így az egész úgy múlt el, mintha nem is lett volna.
Illetve ez nem igaz, hiszen a cikkeket a különböző portálokon elolvastam, de mind azt emelte ki, hogy ez az egész fake, és hogy senki ne szarjon be. Nem tudom, talán a szatymazi hagymatermesztő kisnyugdíjasokra utaztak, hogy ők -- mivel mondjuk nincs internet hozzáférésük -- kapálás közben úgyis a rádiót hallgatják és majd az elvárásoknak megfelelően bepánikolnak...
Az oktatási intézményekbe persze soron kívül kiküldték a tájékoztatót (naná, Hoffmann Rózsa összes levelét is mindig megkapjuk), hogy miről is van szó, és hogy a t. diákság -- akik nyilván ismerik J. R. Tolkien munkásságát -- majd nyugtassák meg jó szüleiket, hogy ez nem komoly.
Mert hát igen, valóban hihetően hangzik, hogy pusztító vihar közeleg Völgyzugoly és a Helm-szurdok felé, ez legalább annyira autentikus, mint hogy Alekosz az igaz szerelmet keresi a villában vagy hol.
Az külön humorelem számomra, hogy A gyűrűk ura közismertségére apelláltak, hiszen azt nálam például egy osztályban átlag hárman ismerik, ők is főként hímneműek és intelligensek. Az átlag tizenéves populációnak már nem sokat mond Frodó meg a többiek, hiába is hiszik ezt a rendfenntartók.
Persze az ötlet kiagyalói tarthattak attól is, hogy az Orson Welles-féle Világok harca rádióadaptációjához hasonlóan pánik tör majd ki, de lássuk be, ezzel azért némileg alábecsülnek minket. Szerintem a lakosság 90%-a szépen, békésen szívott a munkahelyén ezen a napon is, ahogy a többin...
Én például, ha most ez egy éles helyzet lett volna, valószínűleg megdöglök, mert az adott időben/műsorsávban sem tévét nem nézek, sem rádiót nem hallgatok - ahogy szerintem a dolgozó populáció nagy része. Ahogy a riasztás a legtöbb állampolgárt elérhette volna/elérhetné, az vagy az internet, vagy esetleg a mobilszolgáltatók. De így az egész úgy múlt el, mintha nem is lett volna.
Illetve ez nem igaz, hiszen a cikkeket a különböző portálokon elolvastam, de mind azt emelte ki, hogy ez az egész fake, és hogy senki ne szarjon be. Nem tudom, talán a szatymazi hagymatermesztő kisnyugdíjasokra utaztak, hogy ők -- mivel mondjuk nincs internet hozzáférésük -- kapálás közben úgyis a rádiót hallgatják és majd az elvárásoknak megfelelően bepánikolnak...
Az oktatási intézményekbe persze soron kívül kiküldték a tájékoztatót (naná, Hoffmann Rózsa összes levelét is mindig megkapjuk), hogy miről is van szó, és hogy a t. diákság -- akik nyilván ismerik J. R. Tolkien munkásságát -- majd nyugtassák meg jó szüleiket, hogy ez nem komoly.
Mert hát igen, valóban hihetően hangzik, hogy pusztító vihar közeleg Völgyzugoly és a Helm-szurdok felé, ez legalább annyira autentikus, mint hogy Alekosz az igaz szerelmet keresi a villában vagy hol.
Az külön humorelem számomra, hogy A gyűrűk ura közismertségére apelláltak, hiszen azt nálam például egy osztályban átlag hárman ismerik, ők is főként hímneműek és intelligensek. Az átlag tizenéves populációnak már nem sokat mond Frodó meg a többiek, hiába is hiszik ezt a rendfenntartók.
Persze az ötlet kiagyalói tarthattak attól is, hogy az Orson Welles-féle Világok harca rádióadaptációjához hasonlóan pánik tör majd ki, de lássuk be, ezzel azért némileg alábecsülnek minket. Szerintem a lakosság 90%-a szépen, békésen szívott a munkahelyén ezen a napon is, ahogy a többin...
2011. május 15., vasárnap
Pályaelhagyó
Elmondom, miért leszek hamarosan pályaelhagyó.
Hát például ezért. Mert már megint erről írok...
Nem, nem a pénz miatt. Nem mintha nem lenne jó, ha van, de ez igazából marginális. Egészen jól viselem, hogy keveset keresek, ha élvezem a munkát.
Nem is a társadalmi megbecsültség miatt. Bármit is dolgoztam életemben, mindig a fejemhez vágták, hogy "de hát ennek van bármi értelme?" meg hogy "szerinted ez érdekel valakit?" és hogy "jó, de ez mire jó?". Sokáig tartott, de most már egyáltalán nem érdekel, ki szerint vagyok 'társadalmilag hasznos', és ki szerint nem. Megtaláltam azt a kört, ahol ilyen kérdések fel sem merülnek, más társaságban pedig egyáltalán nem beszélünk róla.
Élénken emlékszem például egy kardiológus orvosra egyetemista koromból, akivel az anyám kedélyesen eltársalgott (a társaságomban), majd felmerült, hogy én mivel foglalkozom. Mondtam, tanítok, doktorit írok és olaszt tanulok. A két orvos (a doki és anyám) jót kacarásztak ezen tevékenységek haszontalanságán, anyám mondta, háhá, hát hiszen belefér az idejébe (mármint nekem), a doki pedig elmesélte, hogy az ő felesége is tanár, megteheti, hiszen ő, a kardiológus finanszírozza ezt a kis "hobbit".
Úgy emlékszem, mélységesen megbántódtam, és elhatároztam, csak akkor beszélek a munkámról ilyesfajta társaságban, ha az elkerülhetetlen. A barátaim pedig tanárok, oktatók, filoszok, gondolkodó emberek lettek, egyszóval csupa haszontalan népség... Kivétel a húgom, aki a nagykereskedelemben dolgozik, de egyébként büszke rám... viszont általában inkább más témáink vannak.
Szóval nem ezek az okai annak, hogy ott fogom hagyni ezt a pályát. Hanem mert egyre kevesebb küldetéstudatot érzek, hogy szembeszálljak az ostobasággal, az érdektelenséggel. Úgy érzem, mérhetetlenül egyedül vagyok. Úgy érzem, bármit teszek vagy mondok, az teljesen felesleges.
Már tavaly is mély depresszióba estem az érettségi esszék javításakor. Ennyit ért, hogy folyton téptem a szám?? Hogy mindig igyekeztem kitalálni valamit, ami érdekesebbé, relevánsabbá, a mai élethez kapcsolódóvá teszi azt, amit tudni kéne?
Most is hasonlóan érzek, bár a helyzet hajszálnyival jobb. De azért alapvetően el vagyok keseredve azon, a magatartásformák kapcsán egyeseknek egyetlen irodalmi alak sem jut eszébe, vagy csakis az Egri csillagok meg A Pál utcai fiúk, ami ugye általános iskolai anyag.
De jó, hagyjuk is ezt. Ami ennél sokkal jobban lehervaszt (mert ki a francot is érdekel, hogy ki az a Tolsztoj például) az az, hogy naponta szembe kell néznem a kezem alá került korosztály rasszizmusával, antiszemitizmusával, hímsovinizmusával (a lányok is!) és homofóbiájával. Ez rémisztő. Elborzaszt, hogy a négereket (sic!) majomszerűnek tartják és hogy fennkölten buziznak, valahányszor valamilyen érzelmesebb dolog szóba kerül. Hogy előítéletesek bármivel, ami a szemük elé kerül, kivéve persze saját magukat. Hogy szemrebbenés nélkül beszólnak és leszólnak, de ha megkapják a replikát, halálosan megbántódnak rajta.
Az utóbbi hetekben a következő élményeim voltak: idegen nyelvi órán a "melyik országban élnél szívesen" kérdésre a válasz "New York" volt, mert ott "jók a néger faszik". Irodalomból Móriczot tanítok épp, aki persze "idióta" és "értelmetlen" és "fúj", meg korábban Adyt, aki "nem is magyar". Az az osztálytárs, aki a barátságról tartott kiselőadást, az "buzis", az osztálykirándulás legmaradandóbb élménye pedig, hogy "hatvan liter alkohol fogyott el, aminek a 2/3-a tömény". Az érettségi esszében pedig a következőket olvasom:
Félreértés ne essék, egyáltalán nem zavar, hogy vannak hülye tizennyolc évesek. Még csak az sem zavar, hogy érettségit kapnak. A hiba bennem van: hiányzik a küldetéstudat, az eltökéltség, és nem akarok ezzel már sokáig vesződni. Mert rámegy a lelkem, rámegy a magánéletem. Mindenem rámegy. Számomra fontos dolgoktól veszem el az időt azzal, hogy a főnökömmel álmodom például.
Megvan a meggyőződésem, hogy jól csinálom, alkalmazva a korszerű eszközöket, a netet, a facebook-ot, a fiatalos gondolkodást, de közben próbálok effektív tudást is átadni. Nem egyszerű.
Azért a kiegyensúlyozottság kedvéért hadd soroljam fel a sikerélményeimet: tavaly egy tanítványom elolvasta a Mester és Margaritát. Idén ketten a Bűn és bűnhődést, illetve egy valaki a Tolsztoj Feltámadást. Két ember érettségi esszéjében előkerült a középkor, a reneszánsz illetve Raszkolnyikov és Köves Gyuri is. Szóval lehet, hogy van remény, de nekem ez a csepegtetett siker nem elég... Nem hibáztatok senkit. Jövő héten megint jönnek órát látogatni, ahol azt fogják nézni, hogy betartom-e az óra kezdeti rítusokat (jelentés, vigyázz állás)... nem szoktam. Elegem van az egészből. Nem akarok megváltani senkit. És közben máris tudom, hogy cserben hagyok... Mert mi lesz velük, basszameg....
Hát például ezért. Mert már megint erről írok...
Nem, nem a pénz miatt. Nem mintha nem lenne jó, ha van, de ez igazából marginális. Egészen jól viselem, hogy keveset keresek, ha élvezem a munkát.
Nem is a társadalmi megbecsültség miatt. Bármit is dolgoztam életemben, mindig a fejemhez vágták, hogy "de hát ennek van bármi értelme?" meg hogy "szerinted ez érdekel valakit?" és hogy "jó, de ez mire jó?". Sokáig tartott, de most már egyáltalán nem érdekel, ki szerint vagyok 'társadalmilag hasznos', és ki szerint nem. Megtaláltam azt a kört, ahol ilyen kérdések fel sem merülnek, más társaságban pedig egyáltalán nem beszélünk róla.
Élénken emlékszem például egy kardiológus orvosra egyetemista koromból, akivel az anyám kedélyesen eltársalgott (a társaságomban), majd felmerült, hogy én mivel foglalkozom. Mondtam, tanítok, doktorit írok és olaszt tanulok. A két orvos (a doki és anyám) jót kacarásztak ezen tevékenységek haszontalanságán, anyám mondta, háhá, hát hiszen belefér az idejébe (mármint nekem), a doki pedig elmesélte, hogy az ő felesége is tanár, megteheti, hiszen ő, a kardiológus finanszírozza ezt a kis "hobbit".
Úgy emlékszem, mélységesen megbántódtam, és elhatároztam, csak akkor beszélek a munkámról ilyesfajta társaságban, ha az elkerülhetetlen. A barátaim pedig tanárok, oktatók, filoszok, gondolkodó emberek lettek, egyszóval csupa haszontalan népség... Kivétel a húgom, aki a nagykereskedelemben dolgozik, de egyébként büszke rám... viszont általában inkább más témáink vannak.
Szóval nem ezek az okai annak, hogy ott fogom hagyni ezt a pályát. Hanem mert egyre kevesebb küldetéstudatot érzek, hogy szembeszálljak az ostobasággal, az érdektelenséggel. Úgy érzem, mérhetetlenül egyedül vagyok. Úgy érzem, bármit teszek vagy mondok, az teljesen felesleges.
Már tavaly is mély depresszióba estem az érettségi esszék javításakor. Ennyit ért, hogy folyton téptem a szám?? Hogy mindig igyekeztem kitalálni valamit, ami érdekesebbé, relevánsabbá, a mai élethez kapcsolódóvá teszi azt, amit tudni kéne?
Most is hasonlóan érzek, bár a helyzet hajszálnyival jobb. De azért alapvetően el vagyok keseredve azon, a magatartásformák kapcsán egyeseknek egyetlen irodalmi alak sem jut eszébe, vagy csakis az Egri csillagok meg A Pál utcai fiúk, ami ugye általános iskolai anyag.
De jó, hagyjuk is ezt. Ami ennél sokkal jobban lehervaszt (mert ki a francot is érdekel, hogy ki az a Tolsztoj például) az az, hogy naponta szembe kell néznem a kezem alá került korosztály rasszizmusával, antiszemitizmusával, hímsovinizmusával (a lányok is!) és homofóbiájával. Ez rémisztő. Elborzaszt, hogy a négereket (sic!) majomszerűnek tartják és hogy fennkölten buziznak, valahányszor valamilyen érzelmesebb dolog szóba kerül. Hogy előítéletesek bármivel, ami a szemük elé kerül, kivéve persze saját magukat. Hogy szemrebbenés nélkül beszólnak és leszólnak, de ha megkapják a replikát, halálosan megbántódnak rajta.
Az utóbbi hetekben a következő élményeim voltak: idegen nyelvi órán a "melyik országban élnél szívesen" kérdésre a válasz "New York" volt, mert ott "jók a néger faszik". Irodalomból Móriczot tanítok épp, aki persze "idióta" és "értelmetlen" és "fúj", meg korábban Adyt, aki "nem is magyar". Az az osztálytárs, aki a barátságról tartott kiselőadást, az "buzis", az osztálykirándulás legmaradandóbb élménye pedig, hogy "hatvan liter alkohol fogyott el, aminek a 2/3-a tömény". Az érettségi esszében pedig a következőket olvasom:
Sajnos a mai világ csak a rossz felé viszi az emberiséget. Az ország helyzete romokban. [...] Az embereknek nincs természet feletti hatalmuk, és az ágyban fekve nem tudják egyik pillanatról a másikra a sorsukat irányítani. Mindenki magának harcolja és éri el az egyéni célját. [...] Ahogy két különböző pólus vonzzák egymást, úgy két különböző természetű ember is egymásra talál. Így történt ez Isten akarata szerint Ádámmal és Évával a Paradicsomban. Megszületett a nő, Ádám oldalbordája által. Szintén egymásra találtak Rómeo és Júlia is akiknek gonosz családjuk akadályozni akarta kibontakozó szerelmüket.
Sokszor mondják, hogy fontos a testvériség. Legyen ez két barát között, vagy az igazi testvérek között. Elvileg két testvérnek szeretniük kellene egymást és igazságosnak kellene lenniük. Miért van az, hogy mégis sok testvér ellenséggé alakul. Nem osztozkodnak egymás között. Valami hasonló történt Káin és Ábel között, akik nem szerették egymást és a harcig jutottak, amely tragikumba fulladt. [...]
Nem lehet mindenki tökéletes. Mindig tanulunk valami újat, általában a saját hibáinkból. Megszületünk és egyszer meg is halunk. Ilyen az élet körforgása.
Félreértés ne essék, egyáltalán nem zavar, hogy vannak hülye tizennyolc évesek. Még csak az sem zavar, hogy érettségit kapnak. A hiba bennem van: hiányzik a küldetéstudat, az eltökéltség, és nem akarok ezzel már sokáig vesződni. Mert rámegy a lelkem, rámegy a magánéletem. Mindenem rámegy. Számomra fontos dolgoktól veszem el az időt azzal, hogy a főnökömmel álmodom például.
Megvan a meggyőződésem, hogy jól csinálom, alkalmazva a korszerű eszközöket, a netet, a facebook-ot, a fiatalos gondolkodást, de közben próbálok effektív tudást is átadni. Nem egyszerű.
Azért a kiegyensúlyozottság kedvéért hadd soroljam fel a sikerélményeimet: tavaly egy tanítványom elolvasta a Mester és Margaritát. Idén ketten a Bűn és bűnhődést, illetve egy valaki a Tolsztoj Feltámadást. Két ember érettségi esszéjében előkerült a középkor, a reneszánsz illetve Raszkolnyikov és Köves Gyuri is. Szóval lehet, hogy van remény, de nekem ez a csepegtetett siker nem elég... Nem hibáztatok senkit. Jövő héten megint jönnek órát látogatni, ahol azt fogják nézni, hogy betartom-e az óra kezdeti rítusokat (jelentés, vigyázz állás)... nem szoktam. Elegem van az egészből. Nem akarok megváltani senkit. És közben máris tudom, hogy cserben hagyok... Mert mi lesz velük, basszameg....
2011. május 9., hétfő
distinct
Délelőtt még az érdekelt, hogy az az irigy, féltékeny és kicsinyes ribanc
perszóna, hiába a faxon érkezett pecsétes kikérő az egyetemről, csakis
"szívességi cserével" volt hajlandó elengedni Szegedre (haza, basszus,
haza!), hogy megtartsam az előadásomat a konferencián.
Meg még kicsit az is érdekelt, hogy 1) a 11. évfolyam feje fölött még most, három nap elteltével is ott úszott a pálinkagőz, miközben én Babitsot próbáltam átvinni, és mindenkinek azzal dicsekedtek, hogy egy nap alatt hatvan liter alkoholt ittak meg 2) a nulladikosok pedig nem tudták kiheverni azt a tegnap esti eufóriát, amikor is Alekosz megnyerte a VV4-et. (Igen, ez a munkahelyem, magamnak köszönhetem, tudom...)
Most már inkább az érdekel, hogy hogyan foglaljam szavakba azt, hogy konkrétan sírva fakadtam a gyönyörűségtől, amikor szombat este Dianne Reeves abban az ocsmányronda ruhájában egyszer csak eltolta a mikrofont, és acapella betöltötte a teret - közvetlenül azelőtt, hogy lerúgta volna a szintén ocsmányronda cipőjét, hogy mezítláb visszajöjjön ráadást adni.
Bőgnivaló volt. És elénekelte a Crazy-t Gnarls Barkley-től.
És most így néz ki. Komolyan mondom, nagyon szar imidzs. Mint Carmen McRae. De hát ez az ő esetében sem érdekelt...
Meg még kicsit az is érdekelt, hogy 1) a 11. évfolyam feje fölött még most, három nap elteltével is ott úszott a pálinkagőz, miközben én Babitsot próbáltam átvinni, és mindenkinek azzal dicsekedtek, hogy egy nap alatt hatvan liter alkoholt ittak meg 2) a nulladikosok pedig nem tudták kiheverni azt a tegnap esti eufóriát, amikor is Alekosz megnyerte a VV4-et. (Igen, ez a munkahelyem, magamnak köszönhetem, tudom...)
Most már inkább az érdekel, hogy hogyan foglaljam szavakba azt, hogy konkrétan sírva fakadtam a gyönyörűségtől, amikor szombat este Dianne Reeves abban az ocsmányronda ruhájában egyszer csak eltolta a mikrofont, és acapella betöltötte a teret - közvetlenül azelőtt, hogy lerúgta volna a szintén ocsmányronda cipőjét, hogy mezítláb visszajöjjön ráadást adni.
Bőgnivaló volt. És elénekelte a Crazy-t Gnarls Barkley-től.
És most így néz ki. Komolyan mondom, nagyon szar imidzs. Mint Carmen McRae. De hát ez az ő esetében sem érdekelt...
Feliratkozás:
Bejegyzések
(
Atom
)