Hát például ezért. Mert már megint erről írok...
Nem, nem a pénz miatt. Nem mintha nem lenne jó, ha van, de ez igazából marginális. Egészen jól viselem, hogy keveset keresek, ha élvezem a munkát.
Nem is a társadalmi megbecsültség miatt. Bármit is dolgoztam életemben, mindig a fejemhez vágták, hogy "de hát ennek van bármi értelme?" meg hogy "szerinted ez érdekel valakit?" és hogy "jó, de ez mire jó?". Sokáig tartott, de most már egyáltalán nem érdekel, ki szerint vagyok 'társadalmilag hasznos', és ki szerint nem. Megtaláltam azt a kört, ahol ilyen kérdések fel sem merülnek, más társaságban pedig egyáltalán nem beszélünk róla.
Élénken emlékszem például egy kardiológus orvosra egyetemista koromból, akivel az anyám kedélyesen eltársalgott (a társaságomban), majd felmerült, hogy én mivel foglalkozom. Mondtam, tanítok, doktorit írok és olaszt tanulok. A két orvos (a doki és anyám) jót kacarásztak ezen tevékenységek haszontalanságán, anyám mondta, háhá, hát hiszen belefér az idejébe (mármint nekem), a doki pedig elmesélte, hogy az ő felesége is tanár, megteheti, hiszen ő, a kardiológus finanszírozza ezt a kis "hobbit".
Úgy emlékszem, mélységesen megbántódtam, és elhatároztam, csak akkor beszélek a munkámról ilyesfajta társaságban, ha az elkerülhetetlen. A barátaim pedig tanárok, oktatók, filoszok, gondolkodó emberek lettek, egyszóval csupa haszontalan népség... Kivétel a húgom, aki a nagykereskedelemben dolgozik, de egyébként büszke rám... viszont általában inkább más témáink vannak.
Szóval nem ezek az okai annak, hogy ott fogom hagyni ezt a pályát. Hanem mert egyre kevesebb küldetéstudatot érzek, hogy szembeszálljak az ostobasággal, az érdektelenséggel. Úgy érzem, mérhetetlenül egyedül vagyok. Úgy érzem, bármit teszek vagy mondok, az teljesen felesleges.
Már tavaly is mély depresszióba estem az érettségi esszék javításakor. Ennyit ért, hogy folyton téptem a szám?? Hogy mindig igyekeztem kitalálni valamit, ami érdekesebbé, relevánsabbá, a mai élethez kapcsolódóvá teszi azt, amit tudni kéne?
Most is hasonlóan érzek, bár a helyzet hajszálnyival jobb. De azért alapvetően el vagyok keseredve azon, a magatartásformák kapcsán egyeseknek egyetlen irodalmi alak sem jut eszébe, vagy csakis az Egri csillagok meg A Pál utcai fiúk, ami ugye általános iskolai anyag.
De jó, hagyjuk is ezt. Ami ennél sokkal jobban lehervaszt (mert ki a francot is érdekel, hogy ki az a Tolsztoj például) az az, hogy naponta szembe kell néznem a kezem alá került korosztály rasszizmusával, antiszemitizmusával, hímsovinizmusával (a lányok is!) és homofóbiájával. Ez rémisztő. Elborzaszt, hogy a négereket (sic!) majomszerűnek tartják és hogy fennkölten buziznak, valahányszor valamilyen érzelmesebb dolog szóba kerül. Hogy előítéletesek bármivel, ami a szemük elé kerül, kivéve persze saját magukat. Hogy szemrebbenés nélkül beszólnak és leszólnak, de ha megkapják a replikát, halálosan megbántódnak rajta.
Az utóbbi hetekben a következő élményeim voltak: idegen nyelvi órán a "melyik országban élnél szívesen" kérdésre a válasz "New York" volt, mert ott "jók a néger faszik". Irodalomból Móriczot tanítok épp, aki persze "idióta" és "értelmetlen" és "fúj", meg korábban Adyt, aki "nem is magyar". Az az osztálytárs, aki a barátságról tartott kiselőadást, az "buzis", az osztálykirándulás legmaradandóbb élménye pedig, hogy "hatvan liter alkohol fogyott el, aminek a 2/3-a tömény". Az érettségi esszében pedig a következőket olvasom:
Sajnos a mai világ csak a rossz felé viszi az emberiséget. Az ország helyzete romokban. [...] Az embereknek nincs természet feletti hatalmuk, és az ágyban fekve nem tudják egyik pillanatról a másikra a sorsukat irányítani. Mindenki magának harcolja és éri el az egyéni célját. [...] Ahogy két különböző pólus vonzzák egymást, úgy két különböző természetű ember is egymásra talál. Így történt ez Isten akarata szerint Ádámmal és Évával a Paradicsomban. Megszületett a nő, Ádám oldalbordája által. Szintén egymásra találtak Rómeo és Júlia is akiknek gonosz családjuk akadályozni akarta kibontakozó szerelmüket.
Sokszor mondják, hogy fontos a testvériség. Legyen ez két barát között, vagy az igazi testvérek között. Elvileg két testvérnek szeretniük kellene egymást és igazságosnak kellene lenniük. Miért van az, hogy mégis sok testvér ellenséggé alakul. Nem osztozkodnak egymás között. Valami hasonló történt Káin és Ábel között, akik nem szerették egymást és a harcig jutottak, amely tragikumba fulladt. [...]
Nem lehet mindenki tökéletes. Mindig tanulunk valami újat, általában a saját hibáinkból. Megszületünk és egyszer meg is halunk. Ilyen az élet körforgása.
Félreértés ne essék, egyáltalán nem zavar, hogy vannak hülye tizennyolc évesek. Még csak az sem zavar, hogy érettségit kapnak. A hiba bennem van: hiányzik a küldetéstudat, az eltökéltség, és nem akarok ezzel már sokáig vesződni. Mert rámegy a lelkem, rámegy a magánéletem. Mindenem rámegy. Számomra fontos dolgoktól veszem el az időt azzal, hogy a főnökömmel álmodom például.
Megvan a meggyőződésem, hogy jól csinálom, alkalmazva a korszerű eszközöket, a netet, a facebook-ot, a fiatalos gondolkodást, de közben próbálok effektív tudást is átadni. Nem egyszerű.
Azért a kiegyensúlyozottság kedvéért hadd soroljam fel a sikerélményeimet: tavaly egy tanítványom elolvasta a Mester és Margaritát. Idén ketten a Bűn és bűnhődést, illetve egy valaki a Tolsztoj Feltámadást. Két ember érettségi esszéjében előkerült a középkor, a reneszánsz illetve Raszkolnyikov és Köves Gyuri is. Szóval lehet, hogy van remény, de nekem ez a csepegtetett siker nem elég... Nem hibáztatok senkit. Jövő héten megint jönnek órát látogatni, ahol azt fogják nézni, hogy betartom-e az óra kezdeti rítusokat (jelentés, vigyázz állás)... nem szoktam. Elegem van az egészből. Nem akarok megváltani senkit. És közben máris tudom, hogy cserben hagyok... Mert mi lesz velük, basszameg....
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése