Jézuska-konszenzus

Van valami politikailag is korrekt konszenzus ebben a Jézuska-dologban, mert hogy egyrészt már nagyok vagyunk (meg nem is hívők), de másrészt meg olyan jó elhinni mégis, hogy a dolgok csak úgy berepülnek az ablakon, teljesen mindegy, mekkorák. Vagy hogy mekkora az ablak. És ebben az a szép, hogy ennek a minden racionalitásnak ellentmondó a félhitet még az sem rontja el senki és semmi, ha közben nagyrészt azért tudjuk az igazat. Mit számít, mi az igazság, és mit számít, mi a mese, a lényeg az öröm. És mindenki másnak örül, ugye.

Lassan szűnnek a zajok is, és nincs más csak magam, tisztulnak a gondolatok, visszatér az értelem, békések az esték. Igazán mondom, jó úgy lefeküdni, hogy nem a holnapra zummolok, hanem arra, hogy mi volt aznap vagy mi van akkor éppen, a megnyugvás pillanatában, a nap zárásaként. A zavart felváltja valamifajta csendes, elegáns nemtörődömség, ami utat nyit a szellemnek is aztán.

A zaklatott óév szinte utolsó felvonásaként viszont tegnap begyűrtem a kocsi első lökhárítóját. Nem nagy dolog, szinte csak szépséghiba. A nagy karácsonyi tumultusban történt bent a városban, ahol az egyik bevásárlóközpont tetőparkolójába való felhajtást a főútról lehet eszközölni. A lámpák is működtek, meg a forgalomirányító rendőrök is, mégis mindig bedugult a kereszteződés.
Mögöttem átjött egy pali a piroson, elől pedig későn vettem észre, hogy időközben megint megállt a sor.

A dolog azért bánt, mert megint kiderült, hogy nem vagyok mindenható. Hogy vagyok én is figyelmetlen. Hogy kihagy a koncentrációm, néha cserben hagy az agyam. Az ilyesmit nehezen bocsátom meg magamnak. Ezért is tanultam meg annak idején viszonylag nehezen vezetni.
Lehet, hogy ez is egy jelzés. Személyes egyezkedés a Jézuskával. Hogy kicsit félre kellene állni.

wintertime

Le vagyok merülve, na. Hiába szedem a vitamint, hiába sportolok is, akár ihatnék, semmi nem használ. Van egy elméletem (talán nem is az enyém) arról, hogy mi is úgy működünk, akár az állatok - télen is. Nézem a macskát, húsz órákat alszik, a maradék négyben eszik, alváshoz készül, vagy alvás után nyújtózkodik. Ez általában kora hajnalban van. Eszik, aztán visszafekszik valami meleg helyre. Jó élete van.

Szóval lelassulunk télen, legszívesebben bezárkóznánk és elnyúlnánk mi is a radiátoron, néha lustán végiglépdelnénk a zongorán, vagy valami meleg entitáshoz dörgölőznénk és dorombolnánk... De az élet, ugye. Amit, tudom, mi alakítunk, de ami nem is hagy megállni.
Exkluzív munkaszüneteket lehetne beiktatni télre. De legalábbis a globális felmelegedés következtében történő változásokhoz szabni a szabadságolásokat. Kinek kell nyáron az a két hónap, az egyik lehetne télen is. Mert le vagyok merülve, na. És mert nem jó ez így, hogy pont olyan tempóban kellene rohanni, mint tavasszal meg ősz elején. Fizikálisan lehetetlenség. A macska sem szaladgál a legyek után.

Múltkor a gyé meg én lógtunk szolfézsról. A lógás gondolata akkor fogalmazódott meg bennem, amikor a tanár néni zavaros tekintettel átsiklott abbéli kérésem felett, miszerint az egy hónapos kényszerkihagyás után jelölje be a tankönyvben az elmaradt anyagot. Nem jelölte. A szolfézs óra olyan, mint egy junior csatatér. Ha lennének tányérok, repkednének. A szolfézsról a gyerekkori énekórák jutnak eszembe, amikor csukott szemmel kellett Lisztet meg Vivaldit hallgatni kazettás magnóról, és elképzelni hozzá képeket a fejünkben. Esetleg lerajzolni.
Szóval lógtunk, most már kettőt is, hiszen úgyis tudom a tananyagot, akár itthon is tanulhatnánk; és akkor rájöttem, hogy normális ez, hiszen a gyé sem azért hálás nekem a lógásért ("Na, ezért szeretlek...", ami gyényelven nem ezt jelenti persze, hanem azt, hogy örül és hálás), mert a tévé előtt akar dögleni, hanem mert szüksége van a saját magára szánt időre. Akárcsak nekem. Úgyhogy leült festeni, szolfézs helyett.

Végre befejeztem A második nemet, ami nem az unalom okán tartott ilyen sokáig... abba pedig lassan belenyugszom, hogy nagyobb lélegzetűt most nem lesz időm tenni. De talán ez nem is az időről szól. Nap mint nap belegondolok, mennyivel jobb rokona, boldog őse és ismerőse lennék mindenkinek, ha nem kéne felcsatolnom a macsétát minden reggel...
Most lagymatagon nekiálltam inkább elolvasni a Tánciskolát, hogy rájöjjek, egyes évfolyamtársaim hogyan és miért vitték többre nálam.
Az ideggyengeségemre pedig pillanatnyilag az a mentségem, hogy szerintem Frenák Pál egy blöffer. Csak ezt még eddig senki sem merte elmondani. A Taxidermia, de még a HP7 is jobban tetszett.

Legitim

Csak most volt időm végignézni a heti közéletit, hát ez valami hihetetlen. És egyre abszurdabb. Részemről le a kalappal azok előtt, akik időt, energiát, szót, hangerőt nem sajnálva igyekeznek tartani a frontot  hektoliterszám ömlő szenny ellenében.

Csak az nem fér a fejembe, hogy magukat nemzeti kultúramentőnek tartó paprikajancsik miért nem tájékozódnak legalább alapszinten a nemzeti színművek nemzeti hőseinek nemzeti neveiről. Hogy vajon a sorozatos égések után (vö. Juliska - Iluska, németalföldi - havasalföldi) legalább egy szemernyit elönti-e őket a szégyen pírja, vagy pedig továbbra is igyekeznek a feketére rábizonyítani, hogy kérem, minden látszat ellenére az bizony fehér... Valószínűleg a bőr leégne a képemről, ha kiderülne, hogy az általam kardoskodva képviselt izé még alapjaiban sincs megtámogatva tájékozottsággal, intellektussal, hogy az ízlésességről és a szalonképességről ne is beszéljünk.

Egyébként meg mélységesen fel vagyok háborodva azon is, hogy esztétikai szempontok helyett (ó, mit is várok el!) vélt vagy valós szexuális orientáció alapján lehet ítélkezni alkotó emberek fölött; vajon mi következhet még ezután, nyilván az, hogy nő ne legyen honanya, menjen inkább haza főzni. Csodálom, hogy Morvai Krisztina még a helyén van. A mellékelt videó egyébként remekül szemléltetni, hogyan formál véleményt az egyszeri ember, amikor fel van izzítva ("Látta?" "Nem." "Ismeri?" "Nem igazán." stb.), de mit is csodálkozunk ezen, amikor maga Novák Előd felkent népvezér is minősíthetetlen stílusban, gyomorból üvöltözik.

Ki ez a Novák Előd? Ki ez a fickó, akit még saját elpajtása is felpofoz a bíróság folyosóján? Vajon milyen lelkiállapotban áll ki szónokolni a Nemzeti Színháznál, illetve milyen érzésekkel megy le a pulpitusról? Vannak-e egyáltalán érzései (és milyen borzalmas, hogy ezt képes vagyok elvitatni tőle...)?
És ha egyszer lesznek mondjuk gyerekei (nem tudom, vannak-e), akkor hogyan magyarázza meg nekik a saját alpári bélféregségét, miután azok mondjuk végignézték őt a tévében?

Sajnos úgy látom, hogy ezeket a kis Novák-féle nímandokat gond nélkül legitimálja a magasabb politikai körök pofátlansága, kulturálatlansága és hazugságai. És mint valami szép, összefüggő rendszer, minden hasonlóan igénytelen politikai megnyilvánulás igazolja és engedélyezi a kisember számára is a véglényként viselkedést. Már a saját mikrokörnyezetemben is látom a jeleket... Nagyon szomorú.

Mém

1. Milyen irodalom tételt húztál az érettségin?
Természetesen József Attilát, mi mást. A B-tétel (mert volt ilyen is) pedig az antik görög dráma volt. Mivel egyik szerelmem Attila volt (ezért is utálom tanítani, de nem erőltetem, hogy bárki is megértse ezt az összefüggést, ha elsőre nem sikerül), a másik pedig azóta is a színház, alig lehetett lelőni. Dicséretet is kaptam, vagy mifene. Büszke voltam magamra, eléggé.

2. Ennek hány éve is?
Nem tudom, úgy kábé tizenvalahány.

3. Emlékszel a középiskolás ofőd nevére?
Persze. Magyar-töri szakos volt, hapsi, és tizediktől vett át minket. Fura, magának való figura volt, göndör fürtökkel és négy gyerekkel két házasságból. Sokan szerették a fanyar, intellektuális humoráért, én úgy véltem, marhára minden exhibicionizmus hiányzik belőle, és egyáltalán nem tanárembernek való. Képes volt 45 percig összekulcsolt kézzel ülni az asztal mögött. Nem az zavart, hogy nem tudtunk az életéről semmit (az enyémről se tud senki semmit), hanem hogy nem derült ki, milyen ember. Illetve az derült ki, hogy ilyen. Később igazgató lett belőle egy FIDESZ-es jóbarátja révén, aki pedig tovább avanzsált a közgyűlésbe. Azóta is ott nyomják mindketten. Láttam róla fotókat, kikupálódott, gondolom mert muszáj nyilvánosan reprezentálnia olykor. De így végre kevesebbet tanít, ennek, gondolom, örül.

4. OKTV?
Nem. Alulmenedzselt tehetség voltam, elitgimibe jártam, de keveset puncsoltam. Egyszer elmentem Arany János Olvasási Versenyre, általánosban meg egyszer megnyertem egy megyei zeneelemzési versenyt.

5. Milyen szakkörbe jártál?
Mivel alulmenedzseltek és nem volt megfelelően követhető karizmatikus egyéniség (illetve volt, de elment szülni másodikban), nem volt számomra megfelelő szakkör sem. Ezért hát nem jártam kérem, hanem vezettem. Színjátszókört. Gyerekelőadásokat csináltunk, többet én írtam, turnéztunk velük a megye óvodáiban, általános iskoláiban Mikuláskor és gyereknapon. Még a helyi újság is írt rólunk. Az ighá nagyon büszke volt, és a második évben már buszt bérelt nekünk. Kurva jó volt, egy csomó gátlásos gyereket "kineveltem", van köztük, aki ma a tv2-nél tudósító, pedig világ életében pösze és félős volt, mint az állat.
Ehhez képest marhára rosszul esett aztán, amikor nem én kaptam ballagáskor a gimiben a közösségvezetői díjat, hanem a DÖK-elnök, aki persze matek speces volt, és az igazgató volt a matektanára. Végigbőgtem szomorúságomban a ballagási ebédet - akkor még problémáztam ilyeneken.
Mostanság tervezem, hogy beszkennelem a rendezői példányokat, díszletterveket, zenei partitúrákat, aztán majd mutogatom az unokáknak.
Jártam továbbá zongorázni és énekkarba, egy darabig a városi diákszínjátszók közé is, hogy rendező legyek, de sznobnak találtam őket és leléptem.

6. Hányas és milyen nevű úttörőcsapatban voltál ez meg az?
Kisdobos koromban voltunk Mókus-őrs meg Németh János-raj (ő egy megyebeli kerámiaművész volt). Aztán jött a rendszerváltás szele, de Pósch Jánosné Kati néni nem eresztette a csapatszellemet, és átalakultunk körökké. Én az Olvasókörbe tartoztam, minden héten két délután kellett közösségi foglalkozást tartani. Arra emlékszem, hogy az első felolvasó-délutánon a Jedi visszatért olvastam fel. Kb. az első öt oldalt.

7. Mi volt a tisztséged az őrsödben?
Őrsvezető, persze, vagy nem? Aztán körvezető.

8. Mi volt a legmaradandóbb emléked egy osztálykirándulásról?
Minden jó volt. Rengeteg helyre mentünk. Legmaradandóbb élményem, hogy mikor már mindenkit hazavittek az épp hogy megérkező busztól a szülei, én szép komótosan elindultam egyedül gyalog haza...
De talán az, hogy valami budapesti kóterban cigiztünk, és bejött a pótofő. Aztán meg, hogy mennyire tetszett Szeged, akkor határoztam el, hogy oda megyek egyetemre. Így is lett, nothing gonna stop me náááháháá.

9. Előfordult, hogy kirúgtak valamelyik suliból?
Á, nem. Szerettem tanulni. De most komolyan, az elejétől. A buktákat és a nehéz tárgyakat kihívásként éltem meg.

10. Ki volt az általános iskolás nagy ő?
A kétéltű ember, aztán József Attila, Victor Hugo, meg a kiskutyám.

11. Leggázabb poszter a szobád falán?
Nem voltak gáz poszterek. Csak kutyásak és színházasok a megyeiből.

+1. Aztán intő, bukás volt-e?
Nem. Mondom, hogy szerettem tanulni. A suliban meg számon tartottak, mert mindig sokáig bent voltam, ültem a lépcsőn, írtam, bámultam a falat, beszélgettem a portásnénivel. Egyesekre sem emlékszem, csak az elsőre-másodikra ált. isk. felsőből. Egyszer nem volt orosz házim, egyszer meg menstruált az ének tanár, és begurult, lejátszott egy dallamot zongorán, amit elsőre le kellett volna hallás után kottázni a megadott hangnemben (zenei tagozatos voltam). Mindenki egyest kapott.
Később a kémia meg a fizika nem ment, meg tán a biosz; a matekot erős hármasra mindig kihoztam.

technikai k. o.

Több dolog is keseríti az életemet manapság, a legnagyobb bánatom pedig az, hogy még írni sincs időm róluk. Olyan az egész, mint egy maratoni futás, ami közben a hét végék egy-egy jó stílusérzékkel hozzám baszott ásványvizes üveg. Utálom ezt az egészet, mert elveszik a lényegem, meghalok.

Már meghalék, Elpatkolék!
Lelkem az égbe száll;
Aludj ki, nyelv!
Hold, fuss, el, el!
Hal – ál! hal – ál! – hal – ál!
[Holdvilág el]

Néha csak úgy leülök zongorázni, mert az jó, és újra felfedezem a tökéletességre törekvés és a folyamatos alkotás örömét, azt, ahogy egyre és egyre jobb leszek, ahogy csiszolódik az anyag, épül a lélek, értelmet kap a szándék és a szent akarat.

De aztán ez elmúlik, mert fel kell onnan állni, és a következő dolgokkal-gondolatokkal kell megküzdeni.

1) Az iskolában elfogy lassan a fénymásolókeretünk - ami a félévre beállított másolási mennyiség - és ezt, nos ezt az idén takarékossági okból nem lehet kibővíteni. Tavaly még lehetett. De az új büdzsé (?!) máshol szorul. Mivel a tankönyveink ótvar szarok, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogyan dolgozhatnék fénymásolás nélkül mondjuk érettségi szövegértési feladatokkal; másrészt pedig azt sem értem, hogyan boldoguljon az, akinek még tankönyve sincs. Harmadrészt egyszerűen nem és nem hiszem el, hogy az vinne csődbe minket még jobban, hogy a tanarak rendesen szeretnék végezni a munkájukat megfelelő minőségű (háromfelkiáltójel, bazmeg) tananyagok segítségével. Mert az egy dolog, hogy évek óta nem rendelhetek új, szakmailag jobb és használhatóbb tankönyvet, de ha még a segédanyagokról is letiltanak, akkor hová leszek én. Meg a világ persze.

2) A nyelviskolai górém, az a széphajú, aki a hallgatókat csak a pénztárcájuk felől ismeri, küldött egy körlevelet, hogy - így szemeszter vége felé - felhívja a figyelmünket néhány dologra. Vezessük pontosan a nyilvántartást, stb. Mindenképpen fejezzük be a tananyagot - azt a tananyagot, ami normális iskolai környezetben egy egész tanévre, nem pedig 13 hétre oszlik, és amit csak akkor lehetne befejezni, ha tölcséren tölteném a fejekbe. Komolyan, nem tudom, hol élnek ezek, amikor ilyeneket találnak ki.

Valamint használjuk a - szintén szar - tankönyvhöz a dvd-s segédanyagot, mert különben biztos milyen unalmas órát tartunk, ha nem nézünk villódzó képeket.

Kiégek. Na de nem ez bosszant, hanem hogy az elmúlt hetekben több témáról akartam posztot írni (de nem sikerült). Lassan elfelejtem magamat.

Változások

"Több dolgok vannak földön és égen,
Horatio, mintsem bölcselmetek
Álmodni képes." (Hamlet, I. 5.)

Úgy látom, hogy nagyon jó változások állnak biztos lábakon várakozva az előszobában.

(Valahogy a mai napig nem vagyok nosztalgikus az igazi jó barátaimmal kapcsolatban, sokak szerint még nem vagyok elég öreg ehhez, de szerintem meg más az oka.)

Az egyik közeli barátom pár hónapja költözött a királyságba, a másiktól pedig ma megtudtam, hogy gyereket vár - régóta szerette volna. Azt mondják, ez a világ legegyszerűbb dolga, pedig egyébként nem...
Bár kis társaságunkból sok szempontból a legéretlenebbnek tűnök, rá kell jönnöm (a többiek mindig is tudták), hogy pont ellenkezőleg: én voltam az pár évvel ezelőtt, aki beljebb engedte a Nagy Változásokat az előszobából, úgyhogy nem lemaradva kell éreznem magam, hanem éppen hogy előretörve. Így is érzem.

A Nagy Változások hatásfoka enyhült, lejárt. Újabbak után kell nézni, kinőttem a jelenlegieket. Mindez már kevés. Egyre irritálóbb, sürgetőbb, kielégületlenebb. Szerintem már beletettem a közösbe eleget, ezentúl válogathatok.
Valami készül. És minden kényszerpálya és az összes fájdalmas és nyomasztó nehézség ellenére a választás szabadsága még mindig az enyém.

soul education

A tanítási szünetek ideje alatt mindig rájövök, hogy tökre jó fej vagyok. Amikor már a megfelelő mértékben kialudtam magam, akkor remek tanár is vagyok éppen szerintem. Kreatív, vicces, szórakoztató, egyéni, amilyen jó lenne, ha mindig lenni tudnék, de nem tudok. Mondhatnám, hogy ez az én saram, de inkább másra fogom. A rendszerre, a beosztásra, a világra, a helyzetre, meg hasonló elvont és nem létező izékre.

Ha több időm és sanszom lenne például, meg persze megfelelő támogatásom (és nem lennék túl öreg a lánglelkűséghez), akkor két dolgot kezdeményeznék az iskolában. Egy diskuráló klub lenne az egyik, ahol különböző aktuális, világunkat érintő témákról lehetne beszélgetni. Például a szegénységről/hajléktalanságról, a prostitúcióról, a homoszexualitásról, a drogról, a politikáról/politizálásról, ilyesmikről. Tökre nonprofit alapon meg-meghívnék néhány témához értő felnőttet, akiktől lehetne egy csomót kérdezni, de amúgy társalgás hangulata lenne az egésznek, ahol mindent lehet, nincsenek tabuk, pláne elvtelen hallgatások és mismásolás.
A másik pedig egy diákszínház lenne, főleg azért, hogy még idejében elvágjam a kommerszhez való ízlésbeli kapcsolódás lehetőségeit.

Mindez azért jutott eszembe, mert épp egy egyetemi diákszínjátszó fesztivál székeit koptatom, és az előadások láttán tökéletesen levehető, hogy ki min és kiknek a kezei alatt nőtt fel...

Zene: Jamiroquai: Soul Education