wintertime

Le vagyok merülve, na. Hiába szedem a vitamint, hiába sportolok is, akár ihatnék, semmi nem használ. Van egy elméletem (talán nem is az enyém) arról, hogy mi is úgy működünk, akár az állatok - télen is. Nézem a macskát, húsz órákat alszik, a maradék négyben eszik, alváshoz készül, vagy alvás után nyújtózkodik. Ez általában kora hajnalban van. Eszik, aztán visszafekszik valami meleg helyre. Jó élete van.

Szóval lelassulunk télen, legszívesebben bezárkóznánk és elnyúlnánk mi is a radiátoron, néha lustán végiglépdelnénk a zongorán, vagy valami meleg entitáshoz dörgölőznénk és dorombolnánk... De az élet, ugye. Amit, tudom, mi alakítunk, de ami nem is hagy megállni.
Exkluzív munkaszüneteket lehetne beiktatni télre. De legalábbis a globális felmelegedés következtében történő változásokhoz szabni a szabadságolásokat. Kinek kell nyáron az a két hónap, az egyik lehetne télen is. Mert le vagyok merülve, na. És mert nem jó ez így, hogy pont olyan tempóban kellene rohanni, mint tavasszal meg ősz elején. Fizikálisan lehetetlenség. A macska sem szaladgál a legyek után.

Múltkor a gyé meg én lógtunk szolfézsról. A lógás gondolata akkor fogalmazódott meg bennem, amikor a tanár néni zavaros tekintettel átsiklott abbéli kérésem felett, miszerint az egy hónapos kényszerkihagyás után jelölje be a tankönyvben az elmaradt anyagot. Nem jelölte. A szolfézs óra olyan, mint egy junior csatatér. Ha lennének tányérok, repkednének. A szolfézsról a gyerekkori énekórák jutnak eszembe, amikor csukott szemmel kellett Lisztet meg Vivaldit hallgatni kazettás magnóról, és elképzelni hozzá képeket a fejünkben. Esetleg lerajzolni.
Szóval lógtunk, most már kettőt is, hiszen úgyis tudom a tananyagot, akár itthon is tanulhatnánk; és akkor rájöttem, hogy normális ez, hiszen a gyé sem azért hálás nekem a lógásért ("Na, ezért szeretlek...", ami gyényelven nem ezt jelenti persze, hanem azt, hogy örül és hálás), mert a tévé előtt akar dögleni, hanem mert szüksége van a saját magára szánt időre. Akárcsak nekem. Úgyhogy leült festeni, szolfézs helyett.

Végre befejeztem A második nemet, ami nem az unalom okán tartott ilyen sokáig... abba pedig lassan belenyugszom, hogy nagyobb lélegzetűt most nem lesz időm tenni. De talán ez nem is az időről szól. Nap mint nap belegondolok, mennyivel jobb rokona, boldog őse és ismerőse lennék mindenkinek, ha nem kéne felcsatolnom a macsétát minden reggel...
Most lagymatagon nekiálltam inkább elolvasni a Tánciskolát, hogy rájöjjek, egyes évfolyamtársaim hogyan és miért vitték többre nálam.
Az ideggyengeségemre pedig pillanatnyilag az a mentségem, hogy szerintem Frenák Pál egy blöffer. Csak ezt még eddig senki sem merte elmondani. A Taxidermia, de még a HP7 is jobban tetszett.