Jézuska-konszenzus

Van valami politikailag is korrekt konszenzus ebben a Jézuska-dologban, mert hogy egyrészt már nagyok vagyunk (meg nem is hívők), de másrészt meg olyan jó elhinni mégis, hogy a dolgok csak úgy berepülnek az ablakon, teljesen mindegy, mekkorák. Vagy hogy mekkora az ablak. És ebben az a szép, hogy ennek a minden racionalitásnak ellentmondó a félhitet még az sem rontja el senki és semmi, ha közben nagyrészt azért tudjuk az igazat. Mit számít, mi az igazság, és mit számít, mi a mese, a lényeg az öröm. És mindenki másnak örül, ugye.

Lassan szűnnek a zajok is, és nincs más csak magam, tisztulnak a gondolatok, visszatér az értelem, békések az esték. Igazán mondom, jó úgy lefeküdni, hogy nem a holnapra zummolok, hanem arra, hogy mi volt aznap vagy mi van akkor éppen, a megnyugvás pillanatában, a nap zárásaként. A zavart felváltja valamifajta csendes, elegáns nemtörődömség, ami utat nyit a szellemnek is aztán.

A zaklatott óév szinte utolsó felvonásaként viszont tegnap begyűrtem a kocsi első lökhárítóját. Nem nagy dolog, szinte csak szépséghiba. A nagy karácsonyi tumultusban történt bent a városban, ahol az egyik bevásárlóközpont tetőparkolójába való felhajtást a főútról lehet eszközölni. A lámpák is működtek, meg a forgalomirányító rendőrök is, mégis mindig bedugult a kereszteződés.
Mögöttem átjött egy pali a piroson, elől pedig későn vettem észre, hogy időközben megint megállt a sor.

A dolog azért bánt, mert megint kiderült, hogy nem vagyok mindenható. Hogy vagyok én is figyelmetlen. Hogy kihagy a koncentrációm, néha cserben hagy az agyam. Az ilyesmit nehezen bocsátom meg magamnak. Ezért is tanultam meg annak idején viszonylag nehezen vezetni.
Lehet, hogy ez is egy jelzés. Személyes egyezkedés a Jézuskával. Hogy kicsit félre kellene állni.