Tánciskola

Tánciskola. Nekem túl sok benne az utánérzés. Úgy tűnik, valamiféle mikszáth-i hagyományt akar ápolni az alföldi témával valamiféle mai dzsentri figurákkal (vö. a kisvárosi közegben hoch értelmiséginek számító biológia-tesi szakos tanár és ügyvédbojtár unokaöccs, akik valójában ugyanolyan gyarló emberek – ó! – mint mi).

Átlátszó és nem túl eredeti még benne a Don Quijote – Sancho Panza metaforika: az egyik főszereplő be kívánja vezetni a nagybetűs életbe mulya és méla unokaöccsét, a beavatás szerves része pedig természetesen a baszás és a zabálás, meg a pia. Na meg hogy update-ek maradjunk, a drog is. A kaja-jelenetek nagyban hajaznak Krúdyra (de még inkább Huszárik Szindbád-filmjére), az anatómiai testleírások (természetesen nők esetében) pedig feltűnő hasonlósággal idézik József Attila Ódáját.

Nekem a nyelvezeti is kissé erőltetett, valahogy túlságosan és szépelegve folyton belebonyolódik a hosszas allegóriákba, és ha már Mikszáth, akkor hiányzik belőle a rapid, csattanót lecsapó mondatvégi írásjel, az önirónia (bár törekszik rá!), megasztárosan szólva a dög.

Plasztikus a törekvés, hogy némi lírát is csempésszen a dologba (ld. a főhős egy tönkrement életű mozgássérült lányba szeret bele, megtalálva ezzel a lelki üdvöt, a felelősséget, a felnőttséget és a megfelelő fokú karitativitást), és mindezt úgy igyekszik mégis a megfelelő stilisztikai mezőben (és érzelmi fokon) tartani, hogy durván, naturalisztikusan írja le a lány családjában történteket, illetve annak következményeit: a karácsonyi berúgást, a hányást, a szar életből való kiszabadulás elemi vágyát.

Ami meglepő módon tetszik viszont, az maga az alapkoncepció: a nyámnyila egyetemista akklimatizálódása az élet rögvalóságához. Kár, hogy Jocót, a jogászgyereket az összes tarisznyás bölcsész-sztereotípiával látja el a regény. Ahogy Radics Viktória korrekten megállapítja, az egész munka a fejlődésregények sémáját veszi alapul. Egyetértek.

Álljon itt néhány részlet a veretesnek szánt stílus illusztrálására. És döntsön az olvasó maga.

A városoknak nemcsak lelkük van, mint a korpás szakállú szakértők mondják, de testük is, fölfedezni, megízlelni, megsimogatni való fizikumuk. Van hely, ahol csiklandósak, másutt meg előfordul, hogy feltűnően jólesik nekik a törődés. A gyöngédebb városok leheletfinom puszikat szeretnek a nyakukba, ilyenkor végigszalad a gerincükön a hideg, rohan a libabőr le a széles csípőig, miközben diszkréten sóhajtanak, maguk is elpirulnak az elárult vágyakozástól. Vannak sokkal közönségesebb és nyíltabb helyek is, elsősorban az Alföldön, errefelé olyan városokat találni, amelyek az erős markot és a férfias mozdulatot szeretik, ha ölelés közben a fenekükre sóznak, ezek a helyek sokkal könnyebben kitárják magukat, odaadják csecsük, ölük, szájuk, sőt minden járatukat, ám ez mégsem jelent feltétlen odaadást. Nehéz örömet okozni nekik. Tenyészbikát várnak: hódítót, fáradhatatlant és kegyetlent, aki nem hátrál meg, sérelmeit magában tartja, a legkínzóbb helyzetekben sem vall kudarcot, hogy így, ilyenkor nem megy. Mindig megy. Aztán a végén, a fulladás határán megcsillan a hódító szeme sarkában a könny – az alföldi városok az ilyen férfit szeretik, és ha megkapják, ők is átadják magukat, megrázkódnak, mikor nem várod, magukhoz szorítanak, hogy alig kapsz levegőt, és a városok remegnek a gyönyörtől, pedig te a leginkább megcsalatva érzed magad, mikor a füledbe súgják, tied vagyok, te édes mostoha.

Az Alföldön asszonyok a városok, nem kamaszlányok, mint a Dunántúlon. Tata például serdülő lány, aki egyszer már fiú elé guggolt ijedtében, rettegve tőle, hogy ha semmiben sem enged, elhagyja az udvarlója. De a teste érintetlen. Feketeváros asszony, két gyerekkel és elnyűtt kebellel, Tótváros pedig szikár, apró testű, mégis dúsmellű anya, aki ha haragszik, úgy a combja közé szorít, hogy megakad benned a szusz. Tótváros teker a biciklijével a legnagyobb télben is, mikor Székesfehérvárnak lefagyna a fél arca a hidegben, oldalt két nejlonszatyor: akciós étel és tisztítószer. Tótváros nem röstell a gimnazista gyerekével tanulni, bár kikérdezés közben elalszik, és a férjének is úgy adja oda magát, mintha nem is ő lenne az, mintha a lelke ott sem volna. Tótváros csupa önkritika és reflexió, mintha mindig tükör előtt állna, vagy néhány méterre maga felett repülne, amikor a kíntól széthúzott szájjal teker a februári fagyban, és közben kívülről figyeli magát. Egy pillanatra sem felejti el, miből volt tehetséges, mire vihette volna, milyen volt ruganyos teste és hamvas bőre. És mikor férjét öleli, akkor is elcsodálkozik, kívülről látva a vonaglást: ki ez? Aztán néha mégis kitör belőle valami, férje hetekig ezzel álmodik, ejakulál, szétspriccel a gyönyör, féktelen erővel rázza a testét. (37-39. o.)