2013. augusztus 21., szerda

Szúrós nézés - István, a király

Dúlnak az indulatok az új István, a király-előadás kapcsán. Az indulatok egy része persze politikai eredetű, és várható is volt: ekkora médiafelhajtással kísért dolog kapcsán ez evidens. A médiafelhajtás még Alföldi Nemzetis igazgatósága alatt kezdődött, az onnan való távozásával felerősödött, és az, hogy augusztus 20-ra Istvánt rendez, rátett három lapáttal. Az, hogy az RTL Klub (a gonosz, kizsigerelő nyugat médiuma) közvetítette is az előadást, hab volt a tortán.

Ez az írás a tévés közvetítésen alapul, tehát kéretik levonni belőle azokat a helyzeti hátrányokat, hogy halk volt, totálban láttam a szereplők izzadt arcát (ami amúgy nem minden előadásnál hátrány, sőt), szúrós szemét, és a totális látvány viszont hiányzott.
Az előadás nem azért volt rossz, mert Alföldi rendezte, nem is azért, mert "modernizált", és nem is azért, mert nem énekesek játszották a főszerepet, mint annak idején. (Feke Pál persze kivétel, de erről majd később.)

Szerintem azért volt rossz, mert Alföldi ezt nem művészi elhivatottságból vállalta, nem azért, mert megmozgatta az agyát, hanem azért, mert nem lett volna illő visszautasítania, meg mert esetleg szorongott, hogy kevés lesz a munkája a Nemzeti után (ezt el is mondat több interjúban, hogy sokat vállalt, terápiás okból). A másik pedig az, hogy a darab fölött egyszerűen eljárt az idő. Pont úgy, ahogy az Illés-koncertre is nosztalgiázni megy a szüleim korosztálya (vagy esetleg az enyém is, ha ebben nevelkedett), ez is egy nosztalgikus élmény sokak számára, ezért nagyon nehéz frissességet belekomponálni. Szerintem nem is sikerült, és az sem véletlen, hogy a nézők nagy része az első előadáshoz hasonlítja ezt a mostanit. (Direkt nem mondom, hogy eredeti, színházban ilyen nincs, minden értelmezés elsőnek és eredetinek kell, hogy hasson, a Shakespeare-darabokat sem az 1600-as évekbeli előadásokkal szoktuk összevetni.)

A másik probléma, hogy dramaturgiailag nem lehet nagyon hozzányúlni egy rockoperához. Nem lehet sorokat kivenni, dalokat kihagyni, prózát beleírni, stb. Szóval ha egy dramaturgia vacak, akkor vacak is marad, maximum ki lehet képpel, csenddel, koreográfiával tölteni az "üres" részeket, és itt próbálkoztak is ezzel: kérdés, hogy hatnak a nézések például egy olyan óriási térben, mint a szegedi Dóm tér. (A tévében, mint mondtam, borzalmasan hatottak, az volt az érzésem, hogy a szúrós nézés az egyetlen színészi eszköz, amit használni tudtak a szereplők, na jó, még Stohl az izzadt arcát és a beesett szemeit, de arról viszont nem voltam meggyőződve, hogy ez tudatos színészi eszköz, minden percben attól féltem, hogy szívrohamot kap, és összeesik, és úgy tűnt, mintha iszonyatosan meg lenne rémülve.)

Alapvetően korrekt, de végtelenül kiszámítható előadás volt az István, a király. Helyükön voltak a motívumok, "lejöttek" a szimbólumok, benne volt az aktuálpolitika, szóval összességében kiszolgálta szépen a közönséget a produkciót. Más kérdés, hogy én például nem akarom, hogy kiszolgáljanak, azt akarom, hogy lepjenek meg. Most viszont kétségeim vannak, ez az anyag alkalmas-e arra, hogy meglepjék vele az embert.
Feke Pál szerintem rémesen irritáló volt, körülbelül annyi karizmája van, mint egy marék lepkének, viszont el van hízva. Lehet, hogy koncepcióból kifolyólag volt ilyen tutyimutyira véve a figura (igen, igen, erősen macbeth-i meg hamleti alaphelyzet ez az erős anyafigurával), de olyan volt, mintha véletlenül alakult volna így. Mondja már meg valaki a Feke Pálnak, hogy attól, hogy jól (?) énekel, még nem lesz jó színész. A Stohlnak és az Udvarosnak pedig a fordítottját kéne megmondani; attól, hogy jó színészek, még nem tudják jól elénekelni ezeket a szerepeket. Bár megjegyzem, Stohl volt a második legerőteljesebb figura az előadásban, viszont jócskán lemaradt Szemenyei Jánoshoz képest (Laborc), akit már régebben kivívta az elismerésemet. Ő volt a legjobb, énekesi és színészi szempontból is, kár, hogy viszonylag hamar megölik a darabban (ekkor majdnem úgy döntöttem, hogy átkapcsolok).

A trabantos poént is értettem, jópofa volt, de ennél nem több az a pillanat, amikor Sarolt a lépcső tetejéről gyorsan száműzi a 80-as évek iránt nosztalgiázó Vargát és Nagy Ferót, azok meg ijedtem visszaülnek a Trabantba. (Mondjuk Ferónak mindez amúgy jól állt, Vargából meg az önirónia szikrája is hiányzik, kíváncsi lennék, hogy tudták rábeszélni erre a jelenetre...) Értettem azt is, ahogy a keresztekkel bezavarják a korábbi lázadókat a koronába, majd a végén az egész társulatra rácsukják a koronát, ami ketrecre hasonlít... Aztán elénekelték a Himnuszt, amit szintén értettem, és valami egészen különösen szomorúan hatott - nekem például azért, mert csalódtam az előadásban.

Szóval a probléma baromira nem az, hogy máshogy nyúlunk egy nyersanyaghoz, a probléma az, hogy nincs ötletünk, és mindenféle standard és kiszámítható modernizáló törekvéssel megpakolunk egy előadást (pl. villanygitár, gépfegyveres királyemberei, bőrdzseki, katonai egyenruha, szmoking, több liter vérben fürdés, stb.), mert attól ez még nem lesz egy kortárs előadás, csak összezavarodik a dolog szemiotikája. És ha mindehhez az társul, hogy rohangálnak, izzadnak, gesztikulálnak és ordibálnak, az meg még unalmas is. Most azon gondolkodom, hogy a darabban illetve a rockoperában eredetileg volt-e ennél több, vagy csak mert szerettük, csak mert a lázadást és a rockerkedést szimbolizálta annak idején (!), meg mert a kor sztárjai énekeltek benne (és ezért a zenerajongók végre elmentek színházba) megbocsátottuk neki minden hibáját.

Remélem, Alföldinél elmúlik a para, kicsit visszavonul gondolkodni, nem kapkod tovább, és nem vállal el minden vackot. (De hát még biztos nem, mindjárt indul az X-faktor...)

(fotók: szegedma.hu)


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése