Lipót

Pár napja (amióta a Híradó felvetette, hogy esetleg elindul az új tanév) csak híreket olvasok egyfolytában, és egyre erősebbé válik a meggyőződésem, hogy a bezárt Lipót ennek a szerencsétlen országnak a csodálatos metonímiája. Őrültek futkosnak körülöttem. Vegyük csak az évadnyitó Vidnyánszkyt, vagy az évnyitó Hoffmann Rózsát (és az ő nagy titkát). 

A pumpám amúgy is két napja az egekben (l. előző bejegyzés), ráadásul, mint mondottam, olvasok és híreket nézek. Nem vagyok normális. A pont az i-re ez az interjú volt Szunyogh Szabolccsal, tegnap olvastam este, lefekvés előtt. Utána azon gondolkodtam, mit fogok csinálni, ha nem sikerült elaludnom.

Ez mind közvetlenül azután történt, hogy a híradóban elmondták, eztán délután 4-ig lesz kötelező általános iskolai foglalkozásokat tartani, de -- mondta Rózsa -- ha a gyereknek különórája lesz vagy más elfoglaltsága, és a szülő kikéri, bizonyára az igazgató el fogja engedni. Elképzelem az általános iskolai igazgatókat, amint most a fejüket verik a falba, hogy hogy oldják meg nyolc (de legalább is négy [5. 6. 7. 8.]) évfolyam délutáni elhelyezését. Hogy a 14 éveseket milyen eszközzel tartsák az iskolában. Matekóra délután háromkor?

Gyűlölöm a napközit. A saját gyerekkoromban még nem gyűlöltem, mert volt Teri néni, igaz, néha terrorizált, de legalább jól el tudta magyarázni a matekot. Kati néni (később) meg még jobban. Amikor beteg volt, a lakására jártunk matekozni napközi helyett, délutánonként.
Most meg mi van? Se férőhely, se tanár. Könyörgöm, a gyerekeknek már arról is igazolást kell vinni, ha háromnegyed nyolc előtt bemennek az iskolába, mert nem férnek be az aulába, és a felügyeletüket sem tudják biztosítani. 
Ha egyszer lesz időm, csinálok egy Excel-táblát arról (ha már ez a fontos), melyik gyereknek rendezettebb a házija és a tudása: annak, aki a napköziben rohad, vagy annak, aki otthon csinálja.
Értem, persze, hogy van gyerek, akinek rossz otthon és jobb a suliban, de akinek jobb otthon, azt vajon miért kell ettől az élménytől megfosztani?

Úgyhogy ma reggel (miután eldöntöttem, ma innom kell) ismét komolyan megfordult a fejemben, hogy külföldre kéne mennünk. Ennek egyetlen akadálya van: az én stresszem és az indulótőke hiánya. Lehet, hogy mire rendeződne az élet az újrakezdés után, háromszor bevinne a mentő.
Úgyhogy még várok kicsit, minél kisebb az emigrálók létszáma, annál kevesebb a stressz talán.

Azt mindenesetre mondtam itthon, hogy most egy darabig nem veszünk újságot.