Az érettségi tanulságai

Ez az első érettségi időszakom, ezt már többször mondtam. Valójában nem olyan nagy szám, hiszen vizsgáztatásban már bőven gyakorlott vagyok, ez maximum az adminisztrációban és a körítésben jelentett többet vagy inkább mást.

Amit a saját érettségimhez képest elsőként észrevettem (és ez nem azért volt, mert a másik oldalon álltam) az az volt, hogy a vizsga súlya, presztizse már közel sem az, mint ami 15 évvel ezelőtt volt. Egyrészt a 20%-tól megadható kettes, mint tény, tökéletesen elhiteti mindenkivel, hogy nem kell különösebb erőfeszítést tennie azért, hogy átmenjen. Másrészt (legalábbis abban a közegben, ahol én vizsgáztatok) az eredmény csak kevesebb esetben fontos, a cél legfőképpen az, hogy a jegy "görbüljön". Na persze azért mindenki nagyon örül néhány tanár által kiizzadott plusz százaléknak.

Mert hogy ez zajlik, valóban, hiszen kicsit minket is minősítenek az eredmények. De a maximális jóindulat mellett azért az elvtelen osztályozás (meg más eljárások) szép számos példáját is lehet látni. Láttam olyat például, hogy osztályokat az érettségi szünetben rendelnek be plusz felkészítő órákra, mert a tanév nem volt elég arra, hogy a tananyagot megtanulják. Ezért aztán ahelyett, hogy a delikvensek otthon tanulnának, plusz órákra járnak, mert nem merik megkockáztatni az önálló felkészülést. Olyanról is hallottam, hogy az érettségi dolgozatokat egyesek ceruzával javítják, hogy aztán a (jóval későbbi!) szóbeli pontszámhoz igazítsák, és így kijöjjön a megfelelő eredmény. Ehhez persze megfelelően rugalmas gerincű érettségi elnök is kell.

Bármennyire is bonyolult a gyakorlati megoldása, azt sem tartom jó ötletnek, hogy olyan tanulókat is vizsgáztatunk, akiket egyáltalán nem tanítottunk, és ezzel párhuzamosan a sajátjaink másnál vizsgáznak (ezért az angol érettségi dolgozatokkal egyáltalán szinte semmiféle lelki viszont nem ápoltam). Akármennyire is rossz a véleményem a diákok általános felkészültségi szintjéről és vizsgához való hozzáállásáról, ez azért mégis csak bizalmi viszony.

Ami az irodalom írásbeliket illeti, meglepően rosszul sikerültek annak ellenére, hogy azt hiszem, a két rám bízott évben mindent megtettem, hogy egy akármilyen idegen szöveg kapcsán épkézláb gondolataik támadhassanak, de ha nem is támadnak, akkor legalább a kötelező elemzési köröket meg tudják futni. Értetlenül állok a jelenség előtt, hogy az érvelési feladatban a tér/környezet - jellem/szereplő/személyiség kapcsán alig jutott eszükbe irodalmi példa, és a legjobb dolgozat is Joanne Harris Csokoládéját és a Harry Pottert tudta citálni. Gyanítom, filmélmények alapján. Volt még Jókai, Kosztolányi, Csáth, Munkácsy Mihály (??) - két dolgozatban is, ráadásul ugyanazon okfejtéssel, érdekes lenne visszakeresni, a szóban forgó időszakban ki lehetett az ügyelő -, Kertész Imre és Radnóti Miklós. Ez utóbbiról megtudtam, hogy a deportálása előtt főként szerelmes verseket írt, de miután kiszabadult a lágerből (sic!), már a fájdalmát verselte meg.
A dolgozatok nem ütötték meg az érvelés szintjét, maradtak a fontos a környezet, mert... - típusú állításoknál.

Gelléri Andor Endre novellája egy cseléd és egy nagyságos asszony viszonyáról szólt két oldalban: a történet szerint az idősödő cseléd iszákos, mindig felvedeli az összes alkoholt a lakásban, ezért az asszony azt hazudja neki a drága pármai likőrről, hogy méreg. A cseléd mégis megissza zugban, szintén részeges és csalfa szeretője társaságában.
A történetben tagadhatatlan a népi romantika meg a humor is, érezni lehetne a nevetségességgel vegyes szánalmat a főszereplő iránt, de mindebből persze semmi, ehelyett véget nem érő lamentációk arról, hogy az alkohol semmire sem megoldás, meg hogy a cseléd romlott erkölcsű... vicces ezt már szinte mindenen túllévő 18 évesek tollából olvasni.

A verselemzés se volt kutya, Karinthyt és Kosztolányit kellett összevetni, nálam ezt ketten írták, de egyiknek sem sikerült rájönnie arra, hogy a kis edény nem egy teknő, hanem egy bili. Mondjuk becsületükre legyen mondva, legalább stilisztikailag viszonylag tisztességesen végigzongorázták a verset. Ezen kívül pedig, mivel az idén Parti Nagy Lajossal is próbálkoztam, őszintén elgondolkodtam azon, érdekes-e felvenni a harcot azzal, hogy a gyerekek nagyobb részéből (nyilván a környezetük hatására) teljességgel hiányzik az iróniára való képesség. Hogyan is értenének meg hát egy paródiát. Vagy hogyan is tudnák tudomásul venni azt, hogy a narrátor vagy az irodalmi szereplők a szerző személyével tökéletes kontrasztban is tudnak állni megnyilatkozásaikat, véleményüket tekintve.

A minimum, vagyis három oldal, ennyit írtak mindannyian. Vagy kevesebbet. Volt, aki piszkozatot sem írt. Minek, az írásbelin a 40 pontos szövegértésből már meg lehet ütni a kettest, 20 pont az írásbelin, az pont 20 százalék. A tollunkból kifolyó hülyeség meg nem érdekes, eltakarja majd az archívum.