Színház az egész

A blog(jaim)ban a bejegyzések száma 399, a kommenteké pedig 4392, ebben a zöld blogban kereken 3000. Ez akár némi számadásra is adhatna okot.

Mielőtt még az a vád ér, hogy mostanában a blog = színházkritika... az egész élet színház, Shakespeare mondta, ebből következik, hogy a blog meg színházkritika, még akkor is, ha az egész életről szól meg az egész élet róla szól. Újabban, mivel nagyrészt szeretnék máshol lenni, mint ahol vagyok és szeretnék mást csinálni, mint amit csinálok, nem marad más, csak a színház. A blog ráadásul kényszeredetten elvesztette magánjellegét azáltal, hogy 1) némelyeket beengedtem ide 2) más blogokból sokan idetaláltak 3) a város, ahol jelenleg (hiszem, hogy ideiglenesen) élek, EKF kapitál sziti lett. Sok hírverés, sok kontakt, sok írás, sok interlink, már az is olvas, aki eddig fel sem akart ismerni az utcán.

A színház tíz éves korom óta érdekel, attól a pillanattól kezdve, mikor apám, mint ügyeletes orvos, először bevitt a helyi színház művészbejáróján, és megláttam a falakon az előadásfotókat, és megéreztem az öltözők szagát. Még akkor is érdekel, amikor éppen nem is. Mindig tudtam, hogy valamilyen módon közöm lesz hozzá, hiába szekáltak kötelező házimunkák alkalmával azzal, hogy ügyvédnek vagy orvosnak kellene mennem...
Ezt talán majd érdemes lesz egy másik posztban elmesélni gofri és az ő nagy barátai alcímmel.

Tehát. Az idei POSZTból még nem sok mindent láttam, már elég öreg vagyok ahhoz, hogy megengedhessem magamnak a szelekciót, és már nincs kedvem nyomulva sorban állni különböző jegypénztárakban, ahhoz minimum egy Pina Bausch kellene, de lehet, hogy még miatta sem... És őszintén szólva iszonyatosan sokba kerül ez az egész. Megmagyaráznom szerencsére senkinek sem kell, ugyanis jelenleg közel s távol semmilyen kapcsolatban nem vagyok olyanokkal, akik. Egyedül járni sincs kedvem már. Szívom a kultúrát hát máshonnan.

Amit eddig láttam, az Oidipusz a Yamamote Jijosha Színháztól (Tokió), engem lenyűgözött, arcos hozzászólok, akik már láttak ilyesmit, majd nyilván lekezelik a lelkesedésemet. Mert igen, a japán színházról azt mindannyian tudjuk, hogy más, hogy erősen eltér az európai hagyományoktól. Na most mondanám, hogy az egyik legjobb barátnőm a háromból a No-színházból írta a szakdolgozatát, és bár egy senki, de nem hinném, hogy nála Magyarországon bárki is többet tudna erről. Az előadás szimbolikus, költői, erősen stilizált volt, nem hittem, hogy ennyire le tud még nyűgözni színpadon látott megfeszített munka - de boldog vagyok, mert ez azt jelenti, hogy még nem vagyok egy kiégett, cinikus szarházi, hogy még van benne fogékonyság a szépségre, a csodára, és az esztétikai érzékenységemet még nem koptatta el a tárgyilagos szakmaiság.

 A másik pedig a Rettentő görög vitéz volt, amivel tökéletesen meg lehetett etetni a gyerekközönséget meg engem is. Lehet hurrogni, de nagyon imponált, ahogy Fodor Tamás jött-ment és rászólt néhány otromba két méteres felnőttre, hogy üljön el, mert a háta mögött ülő gyerek nem fog semmit látni.
Számomra zseniális összmunka volt, ahogy ketten mozgattak kézzel bábokat (nem marionettek!) úgy, hogy a jobb és bal agyféltekéje (már a bábnak) összhangban legyen sőt, még a szöveghez is passzoljanak a mozdulatok. Hihetetlenül izgalmas volt, hogy a bábra partnerként tekintenek, reagálnak a vele történtekre, a mozdulatokra, a konfliktusokra, a humorra is. Nyakó Julit régi vágyam volt látni színpadon, és tökre nem oszt és nem szoroz, hogy bábosként játszott, zseniális volt. Iszonyú koncentráció, döbbenet hang.

Nincsenek illúzióim. Egyre kevésbé érdekel a rongyrázás.
Nemsokára elutazom, úgyhogy hét végén elmentem elbúcsúzni a szüleimtől erre a három hónapra. Anyámmal két éve, apámmal decemberben találkoztam utoljára. Úgy éreztem, ezzel az úttal tartozom ha nem is nekik, de magamnak. Fogalmam sincs egyébként, meddig vannak még az emberben ilyen "tartozás-érzések". Remélhetőleg idővel egy részük (a fosztó fajták) elmúlik.
És akkor legalább ebből is megtudtam, hogy változom, változnak az érzéseim, a helyzetekhez való hozzáállásom. Tudok nagyvonalú lenni, még ha korábban nem is ment. A látogatás sikere elmaradt - ami inkább automatikus érzelmi reakciókban volt kellemetlen, mint sem gondolati téren. Fogalmam sincs, léteznek-e a földön olyan családi viszályok, konfliktusok, amik idővel tökéletesen megoldódnak és elsimulnak, vagy erre bizonyos idő elteltével már nem is törekszik senki, csak paskolja a viszonylag kisimult felszínt.
De utaztam, vezettem, szeretek vezetni, nagyon kikapcsol.
Borzasztóan várom az iskola végét, sértik a bokámat a láncok. Szabadulni akarok.