Proli büszkeség

Családi elszármazottak tértek haza egy hétre Hollandiából, másfél évvel ezelőtt mentek ki. Az egészségügyi rendszerben dolgoztak, közalkalmazotti viszonylatban nagyon is jól kerestek, de kevesellték, jelentkeztek hát egy programra, koliban laktak egy évig, hollandul tanultak, két tinédzsert hagytak hátra itthon. Most már dolgoznak - idősek otthonában gondoznak öntudatlan, félig öntudatlan vagy ép szellemű, jómódú holland öregeket. Sokat keresnek. Új életükben van már plazmatévé, dvd, lakást bérelnek, miegymás. Azt mondják, minden nagyon jó, most is így döntenének. Bár kellemetlenek a kiszolgáltatott helyzetek, mint pl. amikor nem tudják a helyi adóhivatalban angolul intézni az adóügyeiket - vagy ha tudnák is, nem értik a rendszert. A gyerekeket nem viszik ki magukkal, az egyik, az idősebb nem is menne, már 18 éves, a másik viszont középiskolai évei elején, bentlakásosba jár, sokat lóg, problémás. Ha hazajönnek és meglátogatják, nem köszön nekik.
A pár férfi tagjának az arca kissé meggyötörtnek tűnik, a gesztusai megváltoztak, eltűnt belőle a gőg, a felsőbbrendűség, a nacionalizmus is. Mindent többször megköszön, halk a szava, keveset beszél. Kérlelve kér, szabadkozik.
Épp ma hallom azt is, hogy az ex nőkolléga, aki felmondott május 1-től (közgazdász, ezért meg voltam róla győződve, hogy zsíros ajánlatot kapott valahol a szakmában), Németországban ápol egy idős nénit. Két hét munka, két hét szabadság. Két kamaszt hagyott hátra szintén. A nagy már nem élt otthon amúgy, a kisebb (lány) most kezdte középiskolai éveit. Egyedül ment, a férj is maradt.

Sokan kérdezik tőlem, miért nem megyek el innen, most még remek alkalom is lenne rá. Őszintén mondom, minden, de minden okom megvan arra, hogy el akarjak menni innen. Amit sajnálnék, az mozdítható, ami itt marad, nem sajnálnám. Nagyon szeretnék egy normálisabb világban, egy jobban, könnyebben működő életben élni, valóban. Ahol a hivatali ügyek nem órákig tartanak, ahol a gyámhatóság nem engedélyez láttatást brutális, anyát péppé verő apának - a gyerek és a családi kapcsolatok javítása érdekében. Ahol bárkinek lehet gyereke, aki szeretne, és ahol nem dobálják meg a másképp gondolkodókat macskakővel az utcán.
Még csak nem is a pénzről van szó. Ha arról lenne szó, itthon is csinálhatnék mást.

Más az oka, egyszerűen nem vagyok alkalmas semmiféle szellemi megalkuvásra (ez persze nem egyenlő a bizonyos dolgok érdekében való alkalmazkodással). Mások a céljaim is, és nem gondolom, hogy csakis az akadályozza ezeket a célokat, hogy egy nyugat-európai tanár fizetésének az ötödét (negyedét? harmadát? tizedét?) keresem. Életemben már sokféle munkát végeztem, egyik sem derogált, és mindegyik jó volt valamire, de mindegyik ott, akkor, abban a kontextusban volt jó és fontos. Nem tudnék olyasmivel foglalkozni, ami egy cseppet sem érdekel. Nem tudnék előröl kezdeni mindent hátrahagyva, félredobva azt, amiért eddig egy csomót küszködtem. Mert igenis úgy érzem, küszködtem és dolgoztam.

Ez lehet gőg, gyávaság, lehet makacsság, lehet valamifajta proli büszkeség. Szellemi proli öntudat. Lehet simán hülyézni is, de korlátoltságnak tartani semmiképp.