Yamanote Jijosha Oidipusza

Aki még nem látott Nó-színházat, azt valószínűleg felettébb idegesítheti az európai normáktól eltérő színjátszási forma, még akkor is, ha egyébként toleránsnak tartja magát művészeti, kulturális kérdésekben. Az Oidipusz király jellegzetesen európai történet, a nyugati színházi hagyomány egyik alapköve, toposza. A Yamanote Jijosha előadása viszont tökéletesen bebizonyította, hogy mindez akár egy tradicionális keleti történet is lehetne.

Az előadásban szinte minden főszerepet fehér ruhás nők játszottak, kivéve a jóst és a hírnököt. A fekete ruhás férfiak afféle csoportos szereplőként a szfinxet, illetve a sorso(ka)t megkavaró rossz szellemeket alakították (?). A tér egy fehér dobogó, az előadás alapszínei a fekete és a fehér, a zenei aláfestés pedig pszichedelikus, trip hop és nu-jazz, mindez egy zseniális multikulturális kavalkádot eredményezett.

Ami miatt egy egészen szakrális helyzetben éreztem magam, az egyrészt az volt, hogy ez egy európai fesztivál ugye, a rendező, Masahiro Yasuda viszont majdnem vendéglátói pozícióban fogadta a nézőket az elején, és az ajtóban nézte végig, ahogy távoztak. A keleti színházban a színészi munka egyfajta szolgálat, az előadás végén néző és alkotó kölcsönösen megköszönik egymásnak az élményt. Ilyet se láttam még (persze sok mindent nem láttam), hogy a színészek nem fürdőznek a vastapsban, hanem hálásak érte, sőt, visszatapsolnak, aprókat hajlonganak, köszönik. (Aki erről többet szeretne, olvassa el Vekerdy Tamás Zeami-könyét, zseniális élmény, nagy kult könyv volt körünkben egyetemista koromban, arról, hogy kicsoda Zeami, arról link itt.)

A másik, ami lenyűgözött, a japán nyelven hallott görög klasszikus (felirat volt!), a remek színészek és az ötletesség.
A koncepció szerint japán nők álmodják meg a mai mindennapokban Oidipusz történetét. Én ezt az epizódot (az alváshoz készülődő nőket a nyitó jelenetben) nem értettem, azt hittem, a thébai szüzek készülődnek lefekvéshez, miközben leselkedik rájuk a végzet.
Az álom jelenetben aztán eljátszódik a történet, amit felesleges ismertetni.
A Szophoklész-dráma komoly szövegalap, nem európai megvalósításban még sosem láttam. Apró japán színésznők eltorzított hangot adnak a fájdalomnak, a sorscsapásnak, él a szemük. A mozdulataik avatatlan európai szemnek talán szögletesek és "robotikusak", valójában komoly technikai tudást és felkészültséget takarnak, és a Nó-hagyományok szerint a mozdulatok és a szöveg(hangsúlyok) - még kontraszt esetén is - szigorú összehangban vannak.

A legizgalmasabbak azok a betétjelenetek voltak, amik nem kapcsolódtak szorosan a cselekményhez, hanem valamilyen módon a világ romlottságát, az efölött érzett kétségbeesést jelképezték. Az egyik ilyen epizódban például a női szereplők hosszú percekig a hajukkal játszottak, lóbálták, dobálták, simogatták, végül a szájukba tömték és öklendezték. Kiöklendezték a borzalmak iránt érzett undort.
Egy másikban grapefruitot becézgettek, akárcsak a csecsemőket, majd egy őrült pillanatban széttrancsírozták őket, fröcsög a lé szerteszét. Tátva maradt a szám ennyi profizmus láttán, komolyan.
Nagyon régen nem láttam ilyet színházban. Gábor Miklós írja a naplójában 1975-ben: "Vekerdy Zeami-könyve (most jelent meg). Semmi köze a mi színészi gyakorlatunkhoz. (Ez tragikus színészetünkre nézve.) Nekem sokat jelent, de csak azt bizonyítja, hogy semmi közöm pályatársaimhoz. (Holmi 200/8)". Én is ezt érzem meg ezt látom.

A darab végét átírták. A hozzáadott szöveg az értékek felismerésének szükségességéről és az el nem szalasztható lehetőségekről szólt. Oidipusz megvakítja magát, de azért teszi, hogy látóvá váljon, és többé ne mulassza el észrevenni a közvetlen közelében látható előjeleket. Ezzel a gesztussal látták aktualizálhatónak Oidipusz történetét - mindez erőltetettnek és iskolásnak tűnik, tudom, de megélve igazán katartikus volt.
Régen éltem át színházi katarzist.