Hát tulajdonképpen mindkettővel kapcsolatban nagy elvárásaim voltak.
Más és más miatt. Aztán olvastam néhány officiális kritikát, és az
igazat megvallva egyikről sem gondolom, hogy megragadták volna a
lényeget ill. hogy reális képet adtak volna. A 'same old story' probléma
ugye, hogy mire való a színikritika. Mert hogy ki kellene merni
mondani, hogy nagy társulatoknak és nagy művészeknek is vannak
rosszabbul sikerült teljesítményeik.
A Katona József Színház előadása, A kétfejű fenevad
érdekes előadás, de bizonyos idő elteltével marha unalmas. A szöveg
nagyon nehéz, nagyon gazda utalásrendszerű, veretes, súlyos prozódiájú
és nyelvezetű, rendező meg színész legyen a talpán, aki úgy meg tudja
csinálni, hogy a nézőnek ne legyen könyvtárlátogatás-élménye. Nos, Máté
Gábornak ez szerintem nem sikerült, számomra a darab könyvdráma maradt,
vannak persze jó állóképek meg ütős poénok, sok jól sikerült
kétértelműség, és hát Fekete Ernő zseniális például - no de Ónódi
Eszter is meg Bán János is marha unalmas és rutinos. A főszereplő Kovács
Lehel is az. Még sosem láttam játszani sehol, de mondhatták volna neki,
hogy Ambrus deákot ebben a komédiai csábító, gatyatologatós verzióban
előadni meglehetősen sekély.
A másik, Csákányi Eszter játszotta Keresztanya (ld. még itt)
azért érdemel az előzőnél több szót, mert az előadásban benne van a
potenciál, ami végül is nem tud kijönni. Ezt nagyon sajnáltam.
A produkció gyerekelőadásnak készült (?), de totális kudarc, a
mellettem ülő például azt mondta - annak ellenére, hogy a szimbolikusság
ellenére tökéletesen levette, mi történik -, hogy a múlt heti Rettentő
görög vitéz sokkal jobb volt, ez ellenben elég unalmas és álmosító.
Ami engem illet, az utolsó percig megadtam az esélyt, nem utolsó
sorban azért, mert nagy csodálója vagyok Csákányi Eszternek. Ráadásul
(amit a kritikák nem nagyon említenek) az előadás egyfajta off-produkció
(a szó színháztörténeti értelmében), hiszen szándékosan mellőz
mindenféle gyerekelőadásra jellemző ostoba, gagyi humort,
hatásvadászatot, látványosságot - és ezt vállalja annak ellenére is,
hogy (feltételezem) tudja, hogy a gyerekek egyre inkább az erős vizuális
ingerekre fogékonyak. Nem, ez marad a hagyományos mesélésnél, az egy
mesélő + a közönsége felállásnál.
Kukaszínházat produkál Csákányi, hiszen egyrészt (a kerettörténet
szerint) mint guberáló cigány asszony, valóban kukákból szedegeti elő a
saját előadásának kellékeit, másrészt fontos az egésznek fontos
jellemzője az eszköztelenség (kávédarálóból és teáskannából lesz
királylány, szétszedhető babából legkisebb fiú, stb.). Nagyon-nagyon
imponáló ez a fajta önmagából építkező interaktív játék, de valahogy
mégsem sikerül.
Az egyik ok valószínűleg az, hogy ha már hiányoznak a gyereklefoglaló
látványok, akkor legalábbis kell egy nagyon ütős és jópofa textus, vagy
ha ez nincs, akkor sok-sok apró ötlet és profi rendezés. Részemről
például nem értettem, bizonyos jelenetek miért zajlanak annyira gyér
megvilágításban, hogy a hetedik sorból már semmit nem lehetett rendesen
látni, illetve hogy ha már aprók a bábfigurák és az eszközök, akkor
miért nem találtak ki semmit annak érdekében, hogy a hátsó sorból is
látható legyen, mi történik.
Szóval summa summárum, Csákányi remek volt, mint mesélő cigány
asszony (ó, ezek a hálás sztereotip szerepek), de nem volt remek, mint
bábfigura vagy bábszínész. Azt hiszem, ezt ő is érezte, mert a
meghajlásnál bocsánatkérőn és szinte vállvonogatva köszönte meg az
udvarias tapsot. Nagyon sajnálom, többre (lett volna) érdemes.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése