Hazajön, és feltartóztathatatlanul dől belőle a szó, mint egy
gyerekből. A sérelmeiről, a bánatáról. Pont, mint egy gyerekből. Hogy ő
nem csinált semmi rosszat, és hogy a világ tele van sumák emberekkel,
miért pont ő, aki nem is az. Mert persze a kamaszkori sumákságot, amikor
még semmit nem vallunk be magunkról a világnak, azt nem számítjuk ide.
És hogy a világ szívtelen emberekkel is tele van. És hogy ez az egész
igazságtalan. Hogy ő csak azt tette, amit helyesnek vélt. És hogy még
kötelességtudata is van. Meg hogy jó lenne valahová tartozni, jó lenne,
ha őt is vállalná már végre valaki, hiszen tényleg, nem tett semmi
rosszat; nem lopott meg senkit, nem herdált el nagy pénzeket, nem
hamisított. Csak természetéből, természetességéből adódóan hozott egy
döntést, és azt vállalta. Mert nem szereti a hazugságot. Feszélyezi, ha
állandóan óvatoskodni kell, figyelni a ki (nem) mondott szavakra, a
mondatokra, titkolózni. Azt mondja, az őszintétlenség olyan, mint a
vizes papíron gyorsan elterjedő tintapaca. Mindent összemaszatol, alig
lehet lemosni.
A világ márpedig a sumákságot, a hazugságot igenli. "Amiről nem
tudunk, az nem fáj", "Ha nem szólok róla, az még nem hazugság" - tartja a
mondás is. Hát csak hadd fájjon.
Tehetetlenségében nem is a sumákságot igenlő világra dühös, hanem a
világ összes sumákjára. És bár gyötrő, de tudja, hogy ő döntött
helyesen.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése