Az elmúlt pár napban eltűntem, mert szerettem volna tudni, hogy ha az
rám, ha nem blogolok, csak csendben figyelek. Ezen kívül nem vágytam a
nyilvánosságra, csak a szelíd, csöndes magányra meg az intimitásra.
Sikerült. Ebből azt is megtudtam, hogy egészséges módon viszonyulok a
blogoláshoz, de ahhoz is, ahogy az olvasókra hatnak a blogdolgaim.
Nagyjából egy év után végre megint sikerült kiszabadulni a
hétköznapokból, megtapasztalni a csendet és a magammal való együttlétet
is. Ehhez kellett, hogy minimális időt töltsek a munkahelyemen, de
kellett az is, hogy lássam, nem szakadt el minden szál a 10 évvel
ezelőtti énem és köztem. A lelki megnyugvás fizikai és fiziológiai
jeleit is megtapasztalhattam - végre.
No persze visszatért a csípőizületi gyulladás, amiről már sokat
meséltem, és amiről most aktuálisan éppen azt gondoltam, hogy
valamifajta önbüntetés azért, hogy egy hete másra sem gondolok, csak
saját magamra, és immár átmenetileg egészen bűntudat nélkül tudom utálni
azt, aki ebben megakadályoz. Bűntudat a bűntudatra. Mindenesetre
szorgalmasan szedem a gyógyszert.
Teljesen magabiztosan azt gondolom egyébként, hogy az évi egy alkalom
általam választott kis társaságban való kikapcsolódás nagyon-nagyon
kevés, és hogy válság ide vagy oda, ennél sokkal több járna.
Éves kikapcsolódási szezonunk centrumaként elmentünk fesztiválozni,
ahol kiderült, hogy Magyarország aktuálisan két legjobb énekesnője közül
az egyik félig ghánai, a másik pedig inkább színésznő, mint rocksztár.
Igen, egy este alatt Irie Maffia és Péterfy Bori & Love Band
rajongók lettünk, és megállapítottuk, hogy az itthon legremekebb
zenészei nem az élvonalban tolják, viszont remegtek a házak panelelemei.
(A közönség életkort tekintve teljesen heterogén, sok-sok fiatal...
szeretnék olyan gyerekeket tanítani, akik ilyen helyekre járnak.)
Ezen az újabb európai (EKF-es) trashfesztiválon a színházi előadásokat is megnéztük, kettőről tartom érdemesnek megnyilatkozni, de az majd egy másik írás témája lesz.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése