Anyák

Kép: Pat Douthwaite

Most, hogy az első számú nemzeti kötelesség a szülés lett, minden az anyákkal van tele. 

Definiálom az anyát ebben a kontextusban: nő, aki gyereket szül. A szülést értsd a szó legszigorúbb fizikai-biológiai értelmében.

Most nem szeretnék mélyérzékeny bio-lélektani fejtegetésbe kezdeni a magzati kötődésről meg ilyesmikről, csak arról szeretnék írni, mennyire zavar egy ideje, hogy az anyaságról oppárdon, ÉDESANYASÁGRÓL (így, kapitálissal) csakis ilyen vonatkozásban lehet gondolkodni és beszélni.

Anyja persze mindenkinek van, nyolcezer-hatszázkilencvenhárom cikket/tanulmány/regényt/verset írtak már arról, ki--főleg a lányok--hogyan küzd meg az anyjával (ez valami olyami, amit Sigmund és követői remekül felismertek és lekövettek; olvastam is valami duplacikket erről, de most nem találom), de mindez engem mára már halálosan untat. 

Én tulajdonképpen már megbocsátottam az anyámnak. Mindent. 

Nem mondom, hogy akkor könnyű volt; mázlista voltam, mert míg mások egyedül küzdenek meg ezzel, és jutnak el a feloldozásig/depresszióig/reprodukcióig/öngyilkosságig/önsorsrontásig (a verziók szabadon kombinálhatók), nekem volt segítségem. Kerestem is, találtam is. Persze ettől még nem volt sima a történet, és ez a 'nem sima' történet az utóbbi hetekben elég sokszor eszembe is jutott, holott már azt hittem, réges-régen túlvagyok rajta. Mert bármennyire is nyugis most a helyzet, ha összegeznem kell, ha mérleget kell vonnom, azért mégis csak úgy gondolom, hogy én bocsátottam meg/néztem el több dolgot. 

Az elfogadást rohadt nehéz, legalább annyira, mint átlépni a gyerekkori traumákat, de azért mégis csak az van, hogy mi csak kevéssel több, mint 5 éve (5 éve!!) beszélünk újra amúgy rendesen. Előtte--és szerintem nem rajtam múlt--kiesett 6-7 év. 

Nem haragszom ezért, nincs hiányérzetem (az előéletükhöz képest ui. nem volt ez nagy változás), bár azért felettébb elgondolkodtató, hogy egy doktori védés kellett ahhoz, hogy ismét legyen ürügy az el- és befogadásra. Mármint úgy értem, átmenetileg. Aztán mára már persze megint nem vagyok elég sovány/jómódú/trendi. Vagyis normális.

A normális egyébként rohadtul relatív, ha az ember gyerekéről van szó.

A mostani munkahelyemen, az 'elitgimiben' (bár ezt a szókapcsolatot továbbra sem tudom értelmezni) persze mindenkinek tökéletes gyereke van. Kitűnők voltak a gyakorlóban, azonnal felvették őket a gimnáziumba (a miénkben, hisz az a legjobb, ott vannak leginkább szem előtt). Igazi sportot űznek abból, hogy a jövendőbeli iskolájukban (ami a mi iskolának) a legremekebb tanári kart schaffolják össze annak az osztálynak, ahova kerülnek. Aztán amikor problémák merülnek fel (mert a srác nem olyan, nem annyira, nem úgy és nem akkor; magyarán egy átlagos kamasz), akkor beindul a neheztelés és a sunnyogás. Emberek nem ülnek egymás mellé a karácsonyi vacsorán, mert X férje annak az általános iskolának az igazgatója, ahova Y gyereke jár, blablablabla.

Nagy tanulópénz ez az egész helyzet.

Mert bár persze az ember a legjobbat akarja egy gyereknek (vö. legyen sikeres az iskolában, legyen nyelvvizsgája, legyen szuper érettségije, legyenek jó szociális készségei, sok barátja, kreatív hobbija, stb.), azért azt elég nehéz kimatekozni, hogy 1) mit teszi majd boldoggá 2) hogy ez a uniform mennyire felel meg az ő egyéniségének. Hogy boldog lesz-e benne. Hogy kielégíti-e. (Ráadásul pont most hallottam, hogy az oktatás sok-sok évvel le van maradva a digitalizáció tempója mögött, úgyhogy a srácok tkp. két iskolát végeznek egyszerre; adaptálódnak a digitális világhoz, és elszenvedik a lexikális-poroszos oktatási rendszert.) 

Óriási a nyomás a srácokon és a (kompetenciára törekvő) szülőkön is, mert azt akarjuk, hogy mindenki boldog legyen, de nekünk, felnőtteknek ehhez fel kell adni egy csomó olyan elvet/berögződést/ideát, amit esetleg magától értetődőnek tartunk.

Engem például soha nem noszogattak, nem törődtek az önbecsülésemmel és a lelki fejlődésemmel, cserébe viszont baszogattak, ha nem jöttek az ún. 'eredmények'. Az ún. 'eredményekre' ezért mintha kissé az átlagosnál jobban ráfixáltam volna magam, de ezt szeretem azzal magyarázni, hogy 'ez kell a boldoguláshoz', és azzal nyugtatom magam, hogy figyelek az önbecsülésre, a lelki fejlődésre, a törődésre. (Remélem, ez tényleg így van, majd sok év múlva ki is derül, vö. hosszú távú befektetés.) Azt azért elég régóta tudom, hogy a gyerekeknek (oktatási rendszer vagy társadalomba remekül belilleszkedő polgári család ide vagy oda) nem kell tökéletesnek lenni, illetve minden gyerek másképp tökéletes: pl. lehet, hogy okos, gyorsan tanul és pengén vág az agya, de befolyásolható és előítéletes; vagy lehet, hogy közepes tanuló, de kedves, segítőkész, toleráns, igazi barát és jó ember.

Azt hiszem, esetemben (ebben a vonatkozásban) valójában soha nem volt túlzottan fontos, milyen ember is vagyok. Aztán valahol ott mentődött meg a dolog, amikor nekem igenis fontos lett. Amikor már nem az anyám vagy a szüleim véleményétől függött az, hogy jó embernek látom-e magam. Ez olyan evidensnek hangzik, igaz? Hát, baromira nem az. 

És valahol szerintem ez az igazi felelősség, hogy elbaszod-e egy gyerek életét csak azért, mert a tied is el lett baszva. 

Úgyhogy akár szültél, akár nem, ha már olyan mázlista vagy, hogy felnőttél, és hogy rád van bízva egy gyerek, figyelj oda, hogy ne baszd el nagyon. Ha hibázol, kérj bocsánatot. Akkor is beszélgess, ha nincs kedved vagy ha nagy az ellenállás. Simogasd azt a gyereket is, amelyik nem akarja. Süssél néha sütit vagy azt főzd, amit szeret. Ne állj elvtelenül a tanárok mellé, merd kimondani, hogy ez és ez a házi feladat hülyeség. Kérdezd ki a dolgairól a számtógépes játékoktól kezdve a filmekig. Akkor is, ha nem érdekel vagy ha nem érted. Nézd meg vele a filmeket, amiket szeret, meg másokat is, amiket te tartasz fontosnak. Etesd egészséges kajákkal, cseszd le, ha sokáig fent marad, ha túl sokat ül a monitor előtt, ha nem eszi meg a zöldséget, ha szakadt ruhában jár, ha nem mos fogat. Satöbbi. Próbálkozzál, baszki.

Aztán majd csak lesz valami, reménykedj szépen, mert lutri az egész, de legalább magadat nem fogod utálni. Ez az anyaság definíciója.

A magány kútja

Hetek óta akarok már írni erről a regényről, mert nagyon érdekesnek találtam sok szempontból, egyébként pedig szomorú az a tény, hogy milyen lassan kerülnek lefordításra mifelénk az ilyen típusú szövegek (akár szépirodalmi, akár esszé vagy szakirodalom).

A magány kútja (1928) Radclyffe Hall legismertebb regénye, egy fiatal lányról, Stephenről szól (igen, fiúnevet kap, mert az apja fiút szeretett volna), aki kislány kora óta másmilyen, mint a többi lány. A regény a születése pillanatával kezdődik, és a fiatal felnőttkoráig (a nagy felismerésig) követi végig az életútját. Furcsaságának okát ő persze nem tudja magáról, és a könyvben ez az egyik legdrámaibb konfliktus: míg az apja teljesen tisztában van azzal, hogy a lányára milyen nehéz sors vár, Stephen idegenségérzete egészen addig nem enyhül, amíg meg nem sejt valamit abból, sőt, amíg rá nem döbben és meg nem fogalmazza magának azokat a nyilvánvaló dolgokat, amiket a váratlanul elhunyt apja eltitkolt előle.

A könyv amúgy majdnem 500 oldal, szóval meglehetősen sok hely és tér van ahhoz, hogy kibontakozzon az a fejlődéstörténet (mert igen, végső soron egy fejlődésregényről van szó, hiszen koránt sem a pikáns részletek, hanem Stephen öntudatra ébredése van a középpontban). Emiatt a regény klasszikus olvamányélményt nyújt: jó hosszú, ám a rövid epizódok és a jelentéktelennek látszó mellékszereplők fenntartják az érdeklődést; mintha egy sorozatot néznénk. Sőt, a könyv egy az egyben klasszikus-kosztümös: pontosan azt a viktoriánus szemérmességet hozza, aminek a hiányával, áthágásával megvádolják (és ami miatt betiltják), vagy ami Stephen saját, identitásával kapcsolatos attitűdjét jellemzi.

A cselekményre vagy az inverz nemiségre nem érdemes sok szót fecsérelni, mert szerintem nem ez (vagy ennek a tudományos megragadása) a lényeg, hanem azok a regényrészek, amikor Stephen önmarcangolása/önelfogadásának kudarca a téma. A mindentudó elbeszélőtől először megtudjuk, Stephen apja hogyan döbben rá, hogy a lánya más, mint a többiek, hogyan titkolja el ezt mind a felesége, mind a lánya előtt, hogy aztán váratlan halálával meghiúsulhasson az időben megtörténő felszabadító beismerés és megvilágosodás. Stephennek tehát magának kell rádöbbennie arra, hogy ebben a társadalmi közegben (akárhová is utazik) sosem lehet igazán boldog. Egészen megkapóak azok a jelenetek pl., amikor a tükör előtt áll, és a saját testét próbálja definiálni, vagy amikor nem érti, hogy a környezete miért nem fogadja természetesen az ő egyszerű, hétköznapi vágyait és életvitelét. 
Ezt a személyes tragédiát fejezi ki a cím is: a magány kútja mély, hideg, ám kicsit sem választás kérdése az, hogy beleugrunk-e vagy sem. Ez a kút pedig nem is csak Stephen sorsa; a könyben hosszasan olvashatunk arról a szükségből összeverődött közösségről (a többiekről), akik hozzá hasonlóan szintén nem találják meg a vágyott elfogadást, ami drámai önsorsrontáshoz és szükségszerű pusztuláshoz vezet.

A történet tehát elsősorban szerintem nem is a nemiségről vagy a szerelemről szól, hanem arról a tragédiáról, hogy jön rá valaki, hogy visszafordíthatatlanul az, aki, és hogy ennek az 'énnek' sosem jár az, ami más magától értetődően megkaphat, sosem lehet boldog és komfortos élete, mindig is összesúgnak a háta mögött. Nem csak feltétlenül azért, mert más, hanem mert... így például nem tud megnősülni. Ezért aztán Stephen--bármennyire is gazdag, és emiatt akármennyire is nyitva állnának számára némely kapuk--kénytelen belátni, hogy ezt egyedül kell elviselnie, nem rángathat bele senkit még akkor sem, ha az illető önként adná magát. Nem választott, hanem veleszületett magány ez.

A regény nyelvileg és világlátásában is sok szempontból nyilván túlhaladott (ezért sem ártott volna, ha a magyar olvasók hamarabb hozzájutnak), ráadásul ma már kit érdekel a 19. századi viktoriánus szalonok züllöttsége, bizarrsága és szemérmetlensége. Éppen ez az, hogy nem is szemérmetlen ez az egész, de nem is lázadó vagy heroikus, inkább szomorú.
Stephen pedig egy teljesen átlagos és egyszerű karakter, aki meg van fosztva a tudástól, és a felismerés--ami egyébként egyáltalán nem emeli ki a hozzá hasonlóak közül, de a társadalmi közegéből sem--végül elég kegyetlen és keserves.

   

Coma Country

Kép innen.

Tegnap egy habilitációs programon voltam az egyetemen.

Egy régi jóbarát tartotta meg a megfelelő előadásokat, persze megítélték neki a címet, formaság az egész, stb. Na, ott a régi jó ismerősökkel szóba került az egyetemek helyzete.

Én elég régóta a peremről figyelem ezeket a folyamatokat, járok be órákat tartani, aminek nagyon örülök, mert szinten tart, megismerem a hallgatókat, készülnöm is kell, olvasok, stb. Ráadásul a különböző lehetőségekhez nem baj, ha ki tudom csippenteni a galléromra, hogy PTE, ami csupán csak azért számít, mert régebben elég hülyén mutatott, hogy XY high school, amikor valamilyen tudományos témáról adtam elő. Igen, volt ilyen, és nem nekem okozott hiúsági problémát, mert ezerszer jobban állok tudományos vonalon, mint sok, a fenekét egyetemi székekben melengető kollégám; viszont ma sajnos minden hasonló lehetőséghez egyetemi titulus kell. Nem, az independent scholar ezen a bolygón nem létezik.

Van bennem néha rossz érzés persze, amikor azt látom, kiket vesznek fel remek állásokba, csak mert a fővárosban laknak (nem a pénzről beszélek, mert bár a régi baráti körömből már csak nekem nincs "igazi" állásom, valószínűleg az én szar fizetésem a legjobb), vagy hogy az 50+ életkorú egyetemi oktatók már csak a látszatát sem próbálják kelteni, annak, hogy olvasnak, publikálnak vagy tartanak néha tudományos előadásokat, miközben én a munka, a másik meg a harmadik munka mellett azért igyekszem kiizzadni évi két konferenciát meg publikációt (angolul is!). 

Hogy miért?

Nem, nem hiúságból, mert akkor nem egy középiskolában tanítanék. Nyilván nem is a hatalmas lóvékért, hiszen doktorival pedagógus 1 fokozatban vagyok (pont egy lépcsővel a gyakornok fölött, ami a fizetésemen is látszik), és maradok is, amíg rám nem szól valaki, hogy na, most már muszáj megírnom azt a portfóliót, ami egy doktorinál valószínűleg klasszisokkal gagyibb, viszont #PainInTheAss.

Inkább azért csinálom, mert már csak ez okoz igazán örömöt.

És mert jó reneszánsz humanista módjára változatlanul hiszek a tudás megváltó erejében. 

(Tudom, az egy másik bolygó...)

Elhallgattam tehát a panaszokat, hogy az egyházközeli egyetemek nem tudják hova tenni a pénzt, az államiak pedig ki vannak véreztetve, létszámstop van, a doktoranduszok disszidálnak, stb. 

Mivel a magyarországi (humán)tudományos közeg elég kicsit, óhatatlan, hogy mindannyiunknak van olyan ismerőse, akivel együtt indult, de az illető már valami jól finanszírozott, szépen felújított felekezeti/egyházi egyetemen oktat, ahol nincs meg a tudásbázis ugyan, de van sok pénz külföldi előadókra, publikációkra, drága fogadásokra és konferenciákra. 

Nem haragszunk rájuk, de be kell látni, hogy nem fog itt addig semmi sem történni, amíg jó sokan elfogadják az ezekbe az egyetemekbe pumpált pénzeket, főleg, ha még a kényelmes helyzet el is altatja a gyanakvást és az ambíciót. És amíg mindenki más megértően bólogat és asszisztál mindehhez.

Hiszen pontosan tudjuk, kik a lusta, semmirekellő alakok - az iskolákban, az egyetemeken, a kormányban, a hivatalokban, mégsem tehetünk ellenük semmit. Vagy tehetnénk, de nem teszünk, mert fontos számunkra a velük való kapcsolat. Utálkozunk ugyan kicsit, meg talán titokban irigykedünk is, de ez egy ilyen ország. 

Nekem még voltak olyan terveim, hogy elvégzek egy gender MA-t, ha már nem lesz más dolgom, és nem tudom hova tenni a pénzt, de ez most már nem így lesz. Esetleg később járhatok még nagymamatanfolyamra vagy elvégezhetek valami szülésre buzdító szociális szakot, jelentkezhetek pótnagymamának is.

Úgyhogy nincs itt semmi látnivaló. Menjetek Bécsbe tanulni. Vagy akárhova.

Szmog

Már két nap is eltelt, amióta visszajöttem, de még mindig nem tudom túltenni magam rajta.

Azon gondolkodom, vajon min is múlik valójában, hogy az ember érzékeny, barátságos lénnyé vagy egy önző, akaratos, vastag bőrű, mérgező csótánnyá válik-e végül. Egy makacs túlélővé, aki mindenáron boldogul, viszont titokban mindenki viszolyog tőle.

És hogy amikor végül odaér arra homokos, szomorú, vizes síkra és szétnéz, akkor elgondolkodik-e, hogy ki is ő valójában, és hogy mit tett hozzá ahhoz a mikrovilághoz, ami a létét biztosítja. Vagy ha nem is a mikrovilághoz, legalább azoknak az életéhez, komfortjához akiket szeret. Hogy vállalt-e valaha igazi felelősséget bármiért is, hogy eszébe jutott-e valaha az a másik tízmillió vagy hétmilliárd. 

Vajon miért olyan nehéz vagy elmulasztható, ha nem is szavakkal, de legalább tettekkel körülrajzolni a szeretetet, ráérezni arra a néhány pici gesztusra, amitől a másiknak kicsit szívmeleg lesz, hogy ez aztán befűtsön egy egész szobát. Vagy úgy van ez, hogy azt hiszik, pénzre minden átváltható, és a törődés valójában nem más, mint nagylelkű borravaló egy számlához, amit úgyis ki kell fizetni, mert a fogyasztói társadalomban ez garantálja a létezésünket. Fizetek, perkálok, pénzt osztok, tehát vagyok. És ha kapsz, csak akkor vagy valaki.

És vajon van-e tényleg egy olyan pillanat a halál előtt, amikor számot kell adnunk magunk előtt arról, hogy kiért mit tettünk, és hogy az, amit tettünk, elég-e ahhoz, hogy békésen hátradőljünk a gazdag, magasított párnánkra, amit az erőszakkal harácsolt, összekuporgatott jólétünk rakott a fejünk alá. Be kell-e valaha ismerni azt, hogy az önzetlenség nem azt jelenti, hogy mindig magamat keresem a visszapillantó tükörben, hanem azt, hogy felismerem és elfogadom a másik igazi arcát. És nem akarom többé bántani. Mert észreveszem, hogyha bántom. Szinte pofán csap, mint a szarszag. És elszégyellem magam. Súlyosan rám telepszik a bűntudat, értetlenkedem, hogy ezt eddig nem láttam meg. 

Mint amikor két centire tőlem--satufékkel--megáll előttem egy száguldó autó, és hirtelen rádöbbenek, hogy megúsztam. Még időben. Még éppen csak hogy... Hogy történhetett volna egészen másképpen is, és mindez csak egy másodpercen múlt.

Persze, lássuk be, ijedtség ide vagy oda, a legtöbben legközelebb úgyanúgy nem néznek a lábuk elé. 

Watch your step, mondanám, ha nem lenne már tökre mindegy.

Antihumán

A hétvégén (a szombati munkanapon) az egyetemen voltunk egy kedvcsináló programon a felsőbb évfolyamokkal. A szervezés korrekt volt, mindenki a szakirányának megfelelő karra ment; illetve ment volna, ha a gazdasági, az orvosi meg a műszaki karok is bevállalták volna a szombati programot. Ám őket ez nem hozta lázba, teszem fel azért, mert amúgy is mindig van elegendő hallgatójuk, és minek is csinálnának kedvet bármihez is.

Én a BTK-ra mentem néhány szakos osztályfőnökkel meg diákkal (a nem ofő kollégák persze leléptek, volt, aki már 9.05-kor; a program 9-től 12-ig tartott), gondoltam, végighallgatom a tájékoztatót, aztán beülök a tanszékre, beszélgetek meg dolgozgatok, és a Campus-túra után meghallgatom a szakos programot.

A tájékoztató ahhoz képest korrekt volt, hogy főleg adatok és statisztikák hangoztak el, valamint egy csomó olyasmi, ami majd pár hónap múlva válik fontossá a jelentkezéssel. Nem tudom, az egyetemen munkanap volt-e, érzésem szerint nem, hiszen eleve mi is egy őszi szüneti napot dolgozunk le, szóval elég rendes volt a munkatársaktól, hogy megpróbálták lelkesíteni az enervált kamaszokat. Hallgatók is beszéltek a tapasztalataikról (angol, politológia és történelem szakosok), és mivel ez egy egyetemváros, nyilván sok az ismeretségi átfedés az intézmények között.

10-kor véget ért a tájékoztató, a kollégák közölték, hogy elmennek kávézni, a gyerekeket meg elvitték túrázni. Én felmentem a tanszékre, ahol lézengett néhány ember, volt, aki annak ellenére bejött, hogy nem vállalt foglalkozást a gimnazistákkal (szegedi exkollégáim, ofkórsz).
11-kor a srácok még sehol.
11.10-kor sehol.
11.15-kor lassacskán megérkeztek kb. 18-an, és csodálkozva észleltem, hogy nincs velük tanár.

Namármost.
Mi egy gyakorló gimnázium vagyunk.
Elvileg kooperálunk az egyetemmel, sőt, érdekünk, hogy minél több gyerek menjen egyetemre, főleg a helyire.
A jelenlévő kollégák szakosok voltak, azaz akár még az is érdekelhette (volna) őket, mi zajlik egy ilyen kedvcsináló foglalkozáson.
Ehhez képest ott ültem én, részben kíváncsiságból, részben a tanszéki munkám miatt, valamint azért, mert szombaton munkanap volt.
Most legyinthetnék, hogy az én korábbi, strict munkahelyemen a besúgórendszer miatt ezt senki nem merte volna megcsinálni, de nem mondanék igazat, ugyanis inkább a munkamorálról meg a lelkiismeretességről van szó. Érted, ha én meglépek, milyen alapon baszogatom a gyereket, ha ő is. (Ja, mert hogy az egyikük--még a "kávézás" előtt--vádló hangon kiáltozott az egyik folyosó vége felé iramodó srác után, pedig szegény csak a csoportot próbálta utolérni...)
Szóval anyway, lehet mondani, hogy itt szakmailag mindenki mekkora nagy ász meg hogy ez egy elit iskola, de most azért megtanultam, hogy itt is csak emberek dolgoznak, akik leginkább nem akarnak dolgozni. Vagy nem mindig. Vagy mindig nem. Sütögetés, gesztenye, stb. Tojik itt mindenki mindenre. És Te se dolgozz sokat, mert akkor mástól is ezt fogják elvárni.

A másik tanulságos gondolatom az volt, hogy az egyetemek mennyire elcseszik ezt a toborzást. Magyarázza meg nekem valaki, hogy miért a 60 éves docenseket kell odaállítani motiválni, amikor már magukat is unják? (Költői kérdés, tudom, nekik nincs otthon szombaton gyerek.) És miért van az, hogy az összes irodalom-töri-kultúra programajánló egy kalap szar? Miért nem tájékozódnak, mit tudnak a gimnazisták vagy hogy mi érdekli őket? Vagy hogy mi van a középiskolai tananyagban?
Pár éve, amikor megkértek, tartsak órákat, örülni látszottak, mert azt mondták, végre lesz valami kapocs a középiskola és az elsőéves egyetemi évfolyam között... szerintetek hány értekezletre hívtak meg ebben a témában? Hányszor kérték, hogy beszéljek erről az egyetemi oktatóknak?

Persze, tudom én, könnyebb azon nyihogni, hogy ezek már nem olvasnak semmit, hogy egy fél oldalt sem tudnak megírni, angolul sem tudnak, stb. stb. Meg azért is, hogy nem megy senki irodalom-kultúra specre, csak alkalmazott nyelvészetre. Hogy megszűnik a magyaros mesterképzés. Hogy nincs bölcsészhallgató, csak a filmen, a médiaszakon meg a pszichológián (btw. ők sem tartottak bemutatkozó programot, fene a felfuvalkodott fülük tövit).
Na de amikor az irodalmár egyetemi docens azt mondja: Csináltam nektek egy quizt, bár tudom, hogy úgysem tudtok majd válaszolni a kérdésekre! -- majd másból sem áll az egész, mint általuk nem ismert angol/amerikai szerzők, műcímek, műfajok összekötögetéséből, nos, akkor arra gondolok, lehet, hogy nekem is el kellett volna mennem egy soha vissza nem térő kávézásra...

Kompót ország

Gondoltam, keresek valami frappáns idézetet a mai keserű poszt margójára, de aztán rájöttem, egyáltalán nem vagyok kompótablis kompatibilis Adyval, mert nem az érdekel, hogy kelet vagy nyugat. Felőlem lehetne a prosperáló kelet is, ha az nem a light (vagy akár keményebb) autoriter irány, ha van benne bambuszrügy, zöld tea meg némi spiritualitás.

De nincs.

A valóságtól persze így is már jó régen elrugaszkodtunk, na, nem a szellem irányába, hanem valami elbaszott és durván groteszk párhuzamos univerzum kezd kirajzolódni, ahol pocakos miniszterek koccintanak pálinkával ünnepnapokon, ahol ha a szegényeket beássák az erdő közepén a föld alá, akkor olyan, mintha sose léteztek volna, és ahol a minőségi munkának maximum annyi az eredménye, hogy még van munkahelyed; de lehet, hogy az is csak azért, mert nem kellett még senkinek.

Elég régen nem írtam közéletről és politikáról.

Ez egyáltalán nem véletlen.

Az országos nihilnek persze vannak pozitív hozadékai, mondjuk visszatért egyik kedvenc bloggerem, ami azt mutatja, hogy egyre több az indok arra, hogy kíméletlen szarkazmussal savazzuk mindazt, ami körülöttünk van. (Az igazi pre-forradalmi hangulat persze az lesz, ha ő is visszatér.) 

Hogy a konkrétumokra is rátérjek, azt kell mondjam, körülöttem minden értelmes ember ki van égve, mint a kopár sík szarja szík sarja. Sokat gondolkodtam ezen, és az ok igazából nem a rengeteg munka, a kilátástalan egzisztenciális helyzet, kevés fizetés (bár mindez lehetne), stb., hanem az, hogy egyfolytában idiótákkal kell foglalkoznunk. Hogy konkrétan mindenki, akivel a hétköznapokban muszáj érintkeznünk, hülye, mint a segg (warning! túlzás alert!).

Egyszer egy poszt kapcsán már megkaptam a magamét, mert sznobnak bizonyultam, amiért a hülyékkel elégedetlenkedtem, de most megint el kell mondjam, nem az a problémám, ha valakinek nincs a kisujjában a Nagy Francia Enciklopédia, nem négy nyelven beszél vagy nincs három diplomája. A megértésről, a másokra való odafigyelésről, a kooperációs készségről, az önzetlenségről beszélek. Arról, hogy mondjuk ne kelljen háromszor elmagyarázni, hogy egy megoldás miért jobb, mint egy másik. Hogy ne igényeljen istentelen erőfeszítést az, hogy megértessünk és megértsünk valamit.

Azt látom, hogy a gondolkodó, cselekvésképes, tenni akaró emberek iszonyatosan magányosak manapság. Nem, nem azokra a mikroközösségekre és négyszemközti beszélgetésekre gondolok, amikor jól elszidjuk a rendszert és megállapítjuk, hogy #mindhülye; az ilyesmi sajnos csak ideig-óráig nyújt vigaszt. Aztán szépen mindenki visszamegy a munkahelyére, a családjába, a közgyűlésbe, munkahelyi értekezletre, az értetlen rokonai közé, stb., és kezdődik minden előröl.

Persze most egyszerű lenne megint mindenért a politikát, a közéletet meg az oligarchákat okolni, de már ezt is unom.

Az van, hogy a minoritás próbálja ezt az országot a vízszint fölött tartani, és ők pedig egyre fáradtabbak, szomorúbbak és öregebbek. A túlnyomó többséget tényleg csak a saját szajréja érdekli, amit kötegenként varr bele a párnahuzatba vagy dug a spájzba a befőttek mögé vagy a krumpli alá. Na, nem azért, hogy később másnak is adjon, hanem mert mégis csak más érzés teli éléskamrával szénné égni, ha telibe talál egy meteor.

Vegyes

Mivel vettem egy tök jó új gépet, most már nem lesz mentségem, hogy nem Rrok írok posztokat. (Igen, a billentyűkiosztás kicsit fura, a hosszú í pont a másik sarokban van, mint ahol megszoktam, és az ű is egész messze, szóval nem fog rutinból menni minden, ami eddig.)

Nem, nem dőlt rám a bank, egyszerűen kicsit nehézkes volt már a hordozható klaviatúrával mászkálni az egyetemre. Elképesztő egyébként, mennyit változott a technika, amióta tojok az egészre (touchscreen, jóganetbook meg minden). Tökre rám vall az is, hogy legjobban a hangerejét élvezem (ne, ne kérjétek, hogy adjak technikai paramétereket), simán fut rajta mindenféle minőségi zene, és nem éreztem ilyen jól magam, amióta erősRtővel erősítővel együtt levittem az egy méter magas hangfalakat az alagsorba.  

Most egyébként szünet van, ezért is volt időm erre a kis technikai beruházásra (meg kellett egy új hűtő is), és ma, azaz a második napon már majdnem eljutottam odáig, hogy minden digitális feladatot megcsináltam (feladatgyártás, e-mailezés, anyagok feltöltése, stb.). Azaz most már csak a dolgozatcsomagok kijavítása van hátra. Minden napra előirányoztam egy csomagot, persze máris lemaradtam, de ezt most valahogy nem érzem annyira tragikusnak. Fene tudja miért, talán mert még most sem bírtam elfogadni, hogy elindult a tanév (erről később), vagy talán mert annyira szar dolgozatok vannak a birtokomban, hogy azt a nulla pontot seperc alatt ráírom mindre. De az is lehet, hogy azért ilyen #takeiteasy, mert már mindjárt november van, és még mindig üres a naptáram. (Jó, persze ez nem igaz, de a rutinon kVül kívül semmi fontos nem szerepel benne. Most írhatnék hosszan a szakfolyóiratok lassú átfutási idejéről vagy hogy mennyire nincs pénz tudományos rendezvényekre, vagy arról, hogy az egyetemek lassan szellemkastélyokká válnak, de majd máskor.) 

Néha úgy érzem, még mindig a tavalyi tanévet heverem kifelé, amikor (felismervén, hogy nem vagyok kezdő, és mégsem kell pesztra) új húsként mindenfélét odabasztak, hogy azt majd én megcsinálom. Megcsináltam. Idén viszont beállt három új ember is (persze fél vagy negyedállásokban), úgyhogy hátradőltem; sőt, a végén kiderült, hogy nincs is meg az óraszámom, amit most valami kamu szakkörrel fedezünk. (A kamu szakkör az iskolaújság, amivel tavaly már megpróbálkoztunk, de az iskolavezetés minőségi kifogások miatt visszadobta. Idén--akárha biztatásnak vették volna a tavaly véleményeket--még szarabb cikkeket adtak le. Én besokkalltam (végül is csak 40 éves voltam szeptemberben), és azt mondtam, csak akkor csinálom, ha néhány alapvető formázási dolgot mindenki betart. Például kiteszik a vesszőket. Vagy pdf helyett wordben küldik a cuccot, hogy ne kelljen már konvertálnom. Használnak ékezeteket. Megnézik, hogy fest egy nyamvadt interjú, és megfelelően jelölik a dialógusformát, stb. 

Na, most eltelt két hónap, kaptam egy csomó cikket... pdf-ben. Most főhet a fejem és számolhatok tízig.

Mellesleg a tavalyi sz*pás következtében rengeteg a végzős órám, ha jól számolom, 11 óra megy ki májustól. Jó az érettségizőkkel lenni amúgy, lehet, hogy lassan nekem is sokkal több örömöm telik majd a nagyobbakban (bár jövőre a kosaras csávók lesznek végzősök, szóval fene tudja). 

Már majdnem azt hittem, megússzuk az irodalmi versenyt, de mégsem, mert az ország legjobb magyartanárának kész az anyaga, ezért akkor is meg kellene csinálnunk, ha csak kiskutyák jelentkeznének. Jó, én szeretem ezt a kötetet, de teljesen megértem, ha 19 évesen ez nem élmény, főleg, hogy szegényeket elcipeltem egy Ró író-olvasó találkozóra, amitől csak még jobban elment a kedvük. (Poénból persze felajánlottam még egyet--halmozottan súlyos!--, mire mondták, hogy na, ez legalább kocsmában lesz...)

Sebaj, elolvasom a szakirodalmat, ők megírják a tesztet, akárhogy is alakul, mindenki boldog lesz. (Btw. az ország legjobb magyartanára és én mostanában egész jó viszonyt ápolunk, megdicsérte a színes nadrágjaimat és leül hozzám beszélgetni... szerintem az történhetett, hogy ráguglizott a nevemre. Vagy: köpött neki rólam az unokahúga, akit immár én tanítok.)

Itthon a szünetben békésen telnek a napok, leszámítva, hogy Diócica megkergült az óraátállítás + időjárási front kombótól: este kómázik (nem mintha máskor ne tenné...), hajnalban viszont él és virul, de mivel ritmikus sportgimnasztika gyakorlatokat már nem tud végezni, csak rekedt hangon nyervog és kaparászik. Szegények nem tudom elmagyarázni, hogy ez még mindig a téli időszámítás lobbi, és hogy lehet, hogy már csak egy évet kell kibírnia. Nem érti, őt az elemi ösztön mozgatja, reggelizni akar. Na, mindegy, legalább korán kelek, és jól haladok a regényemmel, a sorozatommal és a szakmai olvasnivalóval (ezekről tán később), ha ilyen szuper leszek, a hétvégi utazásra lehet, hogy csak egy csomagnyi cuccot meg némi olvasnivalót kell majd vinnem. 

Igen, a száraz november elején elutazunk picit, most persze így hó végén ez már nem tűnik olyan jó ötletnek, de már rég rájöttem, hogy igazán kikapcsolni csak akkor lehet, ha az ember elhúz ebből a redvás, depis városból. Országból. Hátha délen jobb egy kicsit.