Reggelente alig bírok felkelni, igazi kín felszállni a buszra, bemenni órákra, összekapni magam és rendszerezni, tervezni, megkezdeni a vizsgafelkészítést, stb.
Persze azért teszem a dolgom, és nincsenek is olyan hatalmas lemaradásaim, majdnem időre elkészül minden. De nem mondhatnám, hogy lelkes vagyok.
Talán a hirtelen beütött hideg is az oka, hogy megmozdulni sincs kedvem, csak egy meleg takaró alatt szeretnék gubbasztani, és filmeket nézni egész nap.
Azt mondogatom magamnak, hogy bizonyára csak azért van mindez, mert a tavalyi tanévem hihetetlenül kimerítő volt, nyáron pedig fordítottam, ezért az az igazi dögledezős pihenés elmaradt, és most ezt próbálom lopva bepótolni.
Mégis zavar ez az egész, sosem volt még olyan, hogy ne lett volna erőm itthon is tenni-venni vagy hogy szívesebben csináltam inkább valami házimunkát mint hogy le kelljen ülnöm egy-egy iskolai téma mellé.
Na de most már nincs mese, megírták az első dolgozatokat, bele kell vetni magam a sűrűjébe.
Egyébként mintha ezt az általános kiégettséget tapasztalnám magam körül mindenhol. A diákoknak nincs kedve tanulni, nagyon nehezen kezdenek el lelkesedni bármiért is, kényszernek éreznek mindent, nekem meg bűntudatom van, amiért nincs idő leülni és megbeszélni velük ezt az egész világégést, ami körülveszi őket.
Nyomasztóan gyorsan közelednek a vizsgák, a továbbtanulással kapcsolatos döntési helyzetek, és valahogy senki nem bír ellazulni ebben a történetben.
Múltkor bejött hozzám egy volt diákom (egy évig tanítottam, az iskolában új tanárként az érettségi évében kaptam meg őket, lám, mégis bejött hozzám). Nem vették fel az orvosira, a műszakira pedig nem ment el. Az értetlenkedésemre azt felelte, hogy meg szeretné próbálni még egyszer.
Érzékeny, stresszelős fiú, nagyon kedves és empatikus, fogalmam sincs, mit kívánjak neki, de azt hiszem, inkább azt, hogy ne vegyék fel most sem, mert az a hely nem neki való.
Megkérdeztem, miért ilyen menő most ez a pálya, hiszen annyi rosszat hall az ember az egészségügyről. Azt mondta, az osztálytársai azért mentek oda, mert sok pénzt akarnak keresni. Nem a humán oldal érdekli őket, hanem a lóvé. (Így, hogy utólag belegondolok, értem is a dolgot, nagyon résen kellett lennem itt-ott, hogy szembeszegüljek a jópofizásnak álcázott arroganciával és pökhendiséggel; aztán persze volt meglepetés, amikor a rizsázásra kevés pontot kaptak tőlem, a pici nőtől, nagy, gazdag, magabiztos ifjonc létükre.)
Mondtam neki, hogy szerintem számtalan más terület van, ami neki jobban állna, ahol nincs ilyen gátlástalan hajtás, de nem hallgatott rám, és a természettudományos tanárai és a szülei (!) is az orvosi felé nyomják. Mondtam neki, hogy azért gondolja meg, a műszaki is szép karrier, és talán neki is jobb lenne, ha a valami megfelelőbbet választana a személyiségéhez. Legyen inkább boldog és nyugis élete.
Hasonló a helyzet a mostani tanítványaimnál: a legjobbak mind jogi egyetemre akarnak menni, mert "abban van a pénz".
Nem tehetek róla, de ha ilyet hallok 18 éves gyerekektől, falnak tudnék menni.
Nem mondom, hogy nem lenne néha jó, ha több pénzem lenne vagy ha egyről a kettőre tudnék lépni (főleg, hogy le akarom cserélni a kocsit, mert az agyamra megy, és épp most találtuk ki, hogy öreg korunkra elköltöztünk a Káli-medencébe valami kis falvacskába; na mindezt a nullára, érted?!), de ha valami multiban kellene emiatt smúzolnom, biztos meghalnék. (Mondjuk mostanában speciel így is, ld. a poszt eleje, de mindegy.) És komolyan nagyon nehezemre esik bármi értelmeset is mondani a félénkebb, bizonytalanabb gyerekeknek, akik nem annyira gátlástalanok, hogy a pénz miatt akarjanak orvosnak menni...
Úgyhogy arra jutottam, megpróbálom kialudni magam, a többi időben pedig valami sztoikus derűállapotra koncentrálni. Esetleg alapítok egy vallást. Majd teázunk, meditálunk és filmeket nézünk.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése