Kompót ország

Gondoltam, keresek valami frappáns idézetet a mai keserű poszt margójára, de aztán rájöttem, egyáltalán nem vagyok kompótablis kompatibilis Adyval, mert nem az érdekel, hogy kelet vagy nyugat. Felőlem lehetne a prosperáló kelet is, ha az nem a light (vagy akár keményebb) autoriter irány, ha van benne bambuszrügy, zöld tea meg némi spiritualitás.

De nincs.

A valóságtól persze így is már jó régen elrugaszkodtunk, na, nem a szellem irányába, hanem valami elbaszott és durván groteszk párhuzamos univerzum kezd kirajzolódni, ahol pocakos miniszterek koccintanak pálinkával ünnepnapokon, ahol ha a szegényeket beássák az erdő közepén a föld alá, akkor olyan, mintha sose léteztek volna, és ahol a minőségi munkának maximum annyi az eredménye, hogy még van munkahelyed; de lehet, hogy az is csak azért, mert nem kellett még senkinek.

Elég régen nem írtam közéletről és politikáról.

Ez egyáltalán nem véletlen.

Az országos nihilnek persze vannak pozitív hozadékai, mondjuk visszatért egyik kedvenc bloggerem, ami azt mutatja, hogy egyre több az indok arra, hogy kíméletlen szarkazmussal savazzuk mindazt, ami körülöttünk van. (Az igazi pre-forradalmi hangulat persze az lesz, ha ő is visszatér.) 

Hogy a konkrétumokra is rátérjek, azt kell mondjam, körülöttem minden értelmes ember ki van égve, mint a kopár sík szarja szík sarja. Sokat gondolkodtam ezen, és az ok igazából nem a rengeteg munka, a kilátástalan egzisztenciális helyzet, kevés fizetés (bár mindez lehetne), stb., hanem az, hogy egyfolytában idiótákkal kell foglalkoznunk. Hogy konkrétan mindenki, akivel a hétköznapokban muszáj érintkeznünk, hülye, mint a segg (warning! túlzás alert!).

Egyszer egy poszt kapcsán már megkaptam a magamét, mert sznobnak bizonyultam, amiért a hülyékkel elégedetlenkedtem, de most megint el kell mondjam, nem az a problémám, ha valakinek nincs a kisujjában a Nagy Francia Enciklopédia, nem négy nyelven beszél vagy nincs három diplomája. A megértésről, a másokra való odafigyelésről, a kooperációs készségről, az önzetlenségről beszélek. Arról, hogy mondjuk ne kelljen háromszor elmagyarázni, hogy egy megoldás miért jobb, mint egy másik. Hogy ne igényeljen istentelen erőfeszítést az, hogy megértessünk és megértsünk valamit.

Azt látom, hogy a gondolkodó, cselekvésképes, tenni akaró emberek iszonyatosan magányosak manapság. Nem, nem azokra a mikroközösségekre és négyszemközti beszélgetésekre gondolok, amikor jól elszidjuk a rendszert és megállapítjuk, hogy #mindhülye; az ilyesmi sajnos csak ideig-óráig nyújt vigaszt. Aztán szépen mindenki visszamegy a munkahelyére, a családjába, a közgyűlésbe, munkahelyi értekezletre, az értetlen rokonai közé, stb., és kezdődik minden előröl.

Persze most egyszerű lenne megint mindenért a politikát, a közéletet meg az oligarchákat okolni, de már ezt is unom.

Az van, hogy a minoritás próbálja ezt az országot a vízszint fölött tartani, és ők pedig egyre fáradtabbak, szomorúbbak és öregebbek. A túlnyomó többséget tényleg csak a saját szajréja érdekli, amit kötegenként varr bele a párnahuzatba vagy dug a spájzba a befőttek mögé vagy a krumpli alá. Na, nem azért, hogy később másnak is adjon, hanem mert mégis csak más érzés teli éléskamrával szénné égni, ha telibe talál egy meteor.