Miközben dübörög a nyomor a közoktatásban (heti négy nulladik óra,
elmaradt béremelések -- hűű, de meglepődtünk -- sok felesleges
továbbképzés, kihasználatlan túlórák, a zavart tökéletesen érzékelő
diákok, stb.), azért új dolgokkal is gazdagodom. Tulajdonképpen egészen
büszke vagyok magamra, hogy képes vagyok innovatív lenni ebben a
végtelenül begyöpösödött országban, ami/aki nemet mond mindenre, ami más
és új.
Kínaiakat tanítok angolra az egyetem "nulladik évfolyamán", a
közgázra készülnek keresztféléves képzéseben, és addigra meg kell
annyira tanulniuk angolul, hogy felvegyék őket, és hogy akadálymentesen
végezzék a képzést/vizsgázást is. Ami speciális ebben nekem, az
leginkább a kulturális kihívás -- bár tulajdonképpen örökké hálás
lehetek ennek a drága iskolának (fő munkahelyemnek), hogy kénytelen
voltam kiképezni magam valami piacképes dologból is annak idején (aka
üzleti angol), hiszen az elején erre vettek fel 16 órában. Mint Makó
meg Jeruzsálem. Kábé.
No, azóta ezt megtanultam, és most az a hírem, hogy ehhez nagyon jól
értek, ezért business angolt tanítok két kínai kislánynak, hát
mondhatom, nem egyszerű. Nem azért, mert nem tudnak angolul
(szerencsémre elég jól tudnak), hanem mert gőzünk sincsen a közép- és
középnyugat-európai kultúráról. Múltkor például szóba került az eBay egy
szövegben, és magyaráznom kellett. Amikor a valutákat tanítottam,
elvittem itthonról az ötödikes töriatlaszt (a horvát kuna meg a cseh
korona és a zlotyi miatt), legközelebb pedig LEGO-t fogok vinni, mert a
japán játékpiac kapcsán felmerült, hogy én mivel játszottam kiskoromban.
Szó se róla egyébként, én se tudom, ők mi mindent emlegetnek, amikor a
kedvenc kajájukról, a gyerekkori kedvenc játékukról vagy a kedvenc
zenekarukról van szó. Csak hát ők akarnak közép-kelet-európai egyetemre
járni, nem én.
Szóval mindez borzasztóan érdekes, halál jól szórakozom, amikor
egymás között beszélgetnek, nagyon aranyosak. És egyébként szorgalmasak
és motiváltak is. Mindenki azt mondja, szerencsém van, egy csomó keleti
diákot nem nagyon érdekelnek az itteni tanulmányaik (legalább is a
nulladik évben).
Igazi élményszerűség ez mindazok mellett, hogy kék-zöld foltokkal
vagyok ellátva a véralvadásgátló miatt, hogy a genetikára kell mennem
hamarosan, vagy hogy azon parázok, hogyan kéretőzöm el a főnökömtől,
mert megint hívtak emelt szintű érettségire - munkanapon. Mindegy,
minden este írok-olvasok 1-2 órát, hétvégén pedig elviszem a felemet
moziba, és megnézzük a Taken 2-t, mert jót tesz majd a látens agresszió kiélésének.
2012. október 11., csütörtök
Extras
Címkék:
én
,
hipertónia
,
mivan?
,
munka
,
TIA
2012. október 3., szerda
24/7
Hátööö, nincs. Mintha az egésznek soha nem lenne vége, de eleje sem.
Ma három órát vártam egy vérvételre a kórházban -- negyed tízre volt ugyan időpontom, de a rendelés eleve csak tízkor kezdődött -- a dokiról viszont kiderült, hogy ismeri az apámat. A harmadik óra felénél már azt gondoltam, minek ez az egész, egyszer valamiben tényleg meg kell dögleni. Meg hogy az egészségügy teszi beteggé itt az embereket (igen, még mindig itt tartok). Engem viszont muszáj kivizsgálni genetikailag, mert ennyi idősen húúú, de nagyon nem tipikus a TIA, azaz az átmeneti isémiás roham. Újabb időpont, újabb nap, de ezt már majd máshogy intézem.
A közoktatásról nem írok. Komolyan azt gondolom, hogy ha bejön itt az egész napos iskolakoncepció, akkor most már tényleg lelépek. Főleg miután megtudtuk azt is, hogy az életpályamodell csak egy kurva nagy átverés. Mondjuk eddig is tudtuk. De tudta a kormányközeli főnököm is. Ma pedig elkeseredve hallgattam a híradóban, hogy az érettségire készülő gyerekek milyen nagy százaléka készül külföldre. Teljesen igazuk van, én is oda készülnék. Sőt, oda motiválok mindenkit, aki érint.
Megint másodállásba kezdtem, mert ez a mániám, ez sokkal fárasztóbb és rendszeresebb, mint az eddigiek, viszont sokkal de sokkal jobban fizet, úgyhogy majd jut magánorvosra (lásd a mai három órás várakozás), ha megint kapok egy infarktust. Ez a hely erősen csábít, hogy menjek oda többet dolgozni, és hagyjam a rabszolgamunkát, de egyrészt nem foglalkoztatnak, másrészt az adózási rendszer és a kisvállalkozások támogatása oly mód van kitalálva (pont mint a családtámogatások rendszere nagy általánosságban), hogy aki kevesebben keres, az rohadt nagyot szív. Ez van, a nagy magyar valóságban képtelenség becsületesen adózni és normálisan megélni egyszerre. Ez egy anomália. Egy oximoron. Vagy paradox. Vagy mindegy.
Másrészt a nyelvtanítás olyan számomra, mint egy gazdag, de rendes férj (gazdag?! haha), akit mindig lehet fejni, hogy -- ahogy a sznob alkalmi ismerőseim szokták mondani -- a kis hobbijait finanszírozza az ember. Csinálom, de csak mérsékelten szeretem. Mondjuk azért, mert kedves, udvarias, és nem cseszeget. Meg mert mindig ott van.
Én irodalmat szeretek tanítani, és mindig belátom, hogy az adózási kockázatokon kívül sokkal fontosabb az, hogy néha látok szemeket felcsillanni, meg hogy újra és újra felhívom a figyelmet valami szörnyen fontos összefüggésre a művészet és az élet között, netán hogy minden évben van 1-2 gyerek, aki még az olvasást is megszereti miattam. A karizmám itt működik a legjobban, és kész.
Mindegy. Infarktusos priusszal tán a háziorvost is magabiztosabban meg tudom győzni akkor, amikor majd már nagyon elég.
Ma három órát vártam egy vérvételre a kórházban -- negyed tízre volt ugyan időpontom, de a rendelés eleve csak tízkor kezdődött -- a dokiról viszont kiderült, hogy ismeri az apámat. A harmadik óra felénél már azt gondoltam, minek ez az egész, egyszer valamiben tényleg meg kell dögleni. Meg hogy az egészségügy teszi beteggé itt az embereket (igen, még mindig itt tartok). Engem viszont muszáj kivizsgálni genetikailag, mert ennyi idősen húúú, de nagyon nem tipikus a TIA, azaz az átmeneti isémiás roham. Újabb időpont, újabb nap, de ezt már majd máshogy intézem.
A közoktatásról nem írok. Komolyan azt gondolom, hogy ha bejön itt az egész napos iskolakoncepció, akkor most már tényleg lelépek. Főleg miután megtudtuk azt is, hogy az életpályamodell csak egy kurva nagy átverés. Mondjuk eddig is tudtuk. De tudta a kormányközeli főnököm is. Ma pedig elkeseredve hallgattam a híradóban, hogy az érettségire készülő gyerekek milyen nagy százaléka készül külföldre. Teljesen igazuk van, én is oda készülnék. Sőt, oda motiválok mindenkit, aki érint.
Megint másodállásba kezdtem, mert ez a mániám, ez sokkal fárasztóbb és rendszeresebb, mint az eddigiek, viszont sokkal de sokkal jobban fizet, úgyhogy majd jut magánorvosra (lásd a mai három órás várakozás), ha megint kapok egy infarktust. Ez a hely erősen csábít, hogy menjek oda többet dolgozni, és hagyjam a rabszolgamunkát, de egyrészt nem foglalkoztatnak, másrészt az adózási rendszer és a kisvállalkozások támogatása oly mód van kitalálva (pont mint a családtámogatások rendszere nagy általánosságban), hogy aki kevesebben keres, az rohadt nagyot szív. Ez van, a nagy magyar valóságban képtelenség becsületesen adózni és normálisan megélni egyszerre. Ez egy anomália. Egy oximoron. Vagy paradox. Vagy mindegy.
Másrészt a nyelvtanítás olyan számomra, mint egy gazdag, de rendes férj (gazdag?! haha), akit mindig lehet fejni, hogy -- ahogy a sznob alkalmi ismerőseim szokták mondani -- a kis hobbijait finanszírozza az ember. Csinálom, de csak mérsékelten szeretem. Mondjuk azért, mert kedves, udvarias, és nem cseszeget. Meg mert mindig ott van.
Én irodalmat szeretek tanítani, és mindig belátom, hogy az adózási kockázatokon kívül sokkal fontosabb az, hogy néha látok szemeket felcsillanni, meg hogy újra és újra felhívom a figyelmet valami szörnyen fontos összefüggésre a művészet és az élet között, netán hogy minden évben van 1-2 gyerek, aki még az olvasást is megszereti miattam. A karizmám itt működik a legjobban, és kész.
Mindegy. Infarktusos priusszal tán a háziorvost is magabiztosabban meg tudom győzni akkor, amikor majd már nagyon elég.
2012. szeptember 22., szombat
Száll a kakukk 2
Van itt pénz az oktatásban/ra, gyerekek.
Beugró voltam ismét egy remek továbbképzésen, amihez eleinte azért igyekeztem jó képet vágni, mert úgy tudtam (meg előző este fél hatkor, hogy másnap mennem kell), hogy a felsőoktatásban hallgatók mentorálásáról lesz majd szó akkor, amikor hozzánk jönnek gyakorolni. Ezt, már amíg tanár vagyok, még szívesen is csinálnám.
Igen ám, de kiderült, hogy a némely bevált gyakorlataikat eladó referenciaintézmények áruba bocsátásához kell mentornak lenni - azaz, amikor például a mi gazdasági nevelési programunkat valaki meg akarja venni, akkor én leszek a segítő. Nos, ez az a feladat (illetve az egész projekt), amiről az iskolákban a pályázatokat írókon kívül senki nem tud semmit. Nem is beszélve arról, hogy mennyire értek én bárminek az eladásához, vagy hogy egyáltalán, mennyire érdekel egy gazdasági program, amikor még a könyvelésemért is keményen meg kell fizetnem valakit.
A továbbképzés első mondata persze az volt, hogy mindenképpen legyen a mentor kisujjában a gyakorlat. Hát, ez nem volt ott. És igazság szerint nem is akarom, hogy ott legyen. A másik mondat viszont pont az erre való biztatás volt, de engem aztán hiába biztatnak... Aztán azt is megtudtuk, hogy a projekteket megvásároló intézményeknek arra, hogy mentorokat fizessenek, valószínűleg egyáltalán nem lesz pénzük, sem igényük. És akkor gondoljuk ezt végig: én végigülök 30 órát, neki nem kellek, mert odaadja a pénzt, elviszi a porfóliót, aztán annyi.
Optimistább gimnáziumi kollégák folyamatosan arra gondoltak, hogy ezt most muszáj, mert a pályázat részeként ebből a keretből lesz majd új bútor az iskolába. Én is igyekeztem erre gondolni, bár teljesen tisztában vagyok vele, hogy az én területem fejlesztése lenne az egyik utolsó, amire az iskola költ/költene/költeni fog. Nem látnak bennem perspektívát, én sem látok bennük. Legalább ebben megvan az egyetértés.
A tréner főállásban szakiskolai tanár, a pszichológia és a szakmódszertanok nagy barátja, látens lélekbúvár. Én meg sajnos nem bírom, ha turkálnak az agyamban. Nem bírom a kényszeredett és átlátható tréninggyakorlatokat sem, az "akarsz róla beszélni" helyzeteket, a basic pszichológiát. Nem bírom azt sem, amikor tudományként próbálnak rám sózni valamit, amit a tanári gyakorlatomban ezer éve csinálok, csak épp nem tudom, hogy így és így hívják. Szóval ami első nap még viszonylag szimpatikusnak tűnt, az a második nap már irritált. Főleg azért, mert mindig belegondoltam, mennyit tudnék írni ennyi idő alatt. És hogy megéri-e meghozni nekem ezt az áldozatot az iskola iránt. És hát egy éles helyzetben, amikor rákérdeznek arra, hogy na most épp minek örülsz, akkor mit mondasz?! Hogyan írod meg a záró tesztet valamiről, amiről gőzöd sincs? Kamuzol, mert bölcsész vagy. És ez -- például módszertani kérdésekben és vitákban -- annak megy legjobban, aki a hétköznapi pályafutásában amúgy semmi maradandót nem csinál.
Amire viszont remekül fény derült, az az volt, hogy szerencsétlenebbek vagyunk némely kollégáknál, akik a döntést legalább -- bármilyen következetlen is -- időben tudják meg. Nálunk pedig "nem szabad elmondani". Így én is pletykákból tudtam meg, hogy lesznek, aki februárban Zágrábba mennek továbbképzésre - na de ők erről még nem tudhatnak.
Nincs annál katasztrofálisabb, mint amikor egy személyiség defektekkel rendelkező vezető a jellemhibáit belevetíti a vezetési stratégiájába. Vagy amikor egy nemtörődöm tanár, csak mert jó a beszélőkéje, potensnek állítja be magát a publikum előtt. És az is elég tragikus, amikor a szar úgy próbáljuk eladni, mint értéket. Marketing-stratégia. Utálom.
Beugró voltam ismét egy remek továbbképzésen, amihez eleinte azért igyekeztem jó képet vágni, mert úgy tudtam (meg előző este fél hatkor, hogy másnap mennem kell), hogy a felsőoktatásban hallgatók mentorálásáról lesz majd szó akkor, amikor hozzánk jönnek gyakorolni. Ezt, már amíg tanár vagyok, még szívesen is csinálnám.
Igen ám, de kiderült, hogy a némely bevált gyakorlataikat eladó referenciaintézmények áruba bocsátásához kell mentornak lenni - azaz, amikor például a mi gazdasági nevelési programunkat valaki meg akarja venni, akkor én leszek a segítő. Nos, ez az a feladat (illetve az egész projekt), amiről az iskolákban a pályázatokat írókon kívül senki nem tud semmit. Nem is beszélve arról, hogy mennyire értek én bárminek az eladásához, vagy hogy egyáltalán, mennyire érdekel egy gazdasági program, amikor még a könyvelésemért is keményen meg kell fizetnem valakit.
A továbbképzés első mondata persze az volt, hogy mindenképpen legyen a mentor kisujjában a gyakorlat. Hát, ez nem volt ott. És igazság szerint nem is akarom, hogy ott legyen. A másik mondat viszont pont az erre való biztatás volt, de engem aztán hiába biztatnak... Aztán azt is megtudtuk, hogy a projekteket megvásároló intézményeknek arra, hogy mentorokat fizessenek, valószínűleg egyáltalán nem lesz pénzük, sem igényük. És akkor gondoljuk ezt végig: én végigülök 30 órát, neki nem kellek, mert odaadja a pénzt, elviszi a porfóliót, aztán annyi.
Optimistább gimnáziumi kollégák folyamatosan arra gondoltak, hogy ezt most muszáj, mert a pályázat részeként ebből a keretből lesz majd új bútor az iskolába. Én is igyekeztem erre gondolni, bár teljesen tisztában vagyok vele, hogy az én területem fejlesztése lenne az egyik utolsó, amire az iskola költ/költene/költeni fog. Nem látnak bennem perspektívát, én sem látok bennük. Legalább ebben megvan az egyetértés.
A tréner főállásban szakiskolai tanár, a pszichológia és a szakmódszertanok nagy barátja, látens lélekbúvár. Én meg sajnos nem bírom, ha turkálnak az agyamban. Nem bírom a kényszeredett és átlátható tréninggyakorlatokat sem, az "akarsz róla beszélni" helyzeteket, a basic pszichológiát. Nem bírom azt sem, amikor tudományként próbálnak rám sózni valamit, amit a tanári gyakorlatomban ezer éve csinálok, csak épp nem tudom, hogy így és így hívják. Szóval ami első nap még viszonylag szimpatikusnak tűnt, az a második nap már irritált. Főleg azért, mert mindig belegondoltam, mennyit tudnék írni ennyi idő alatt. És hogy megéri-e meghozni nekem ezt az áldozatot az iskola iránt. És hát egy éles helyzetben, amikor rákérdeznek arra, hogy na most épp minek örülsz, akkor mit mondasz?! Hogyan írod meg a záró tesztet valamiről, amiről gőzöd sincs? Kamuzol, mert bölcsész vagy. És ez -- például módszertani kérdésekben és vitákban -- annak megy legjobban, aki a hétköznapi pályafutásában amúgy semmi maradandót nem csinál.
Amire viszont remekül fény derült, az az volt, hogy szerencsétlenebbek vagyunk némely kollégáknál, akik a döntést legalább -- bármilyen következetlen is -- időben tudják meg. Nálunk pedig "nem szabad elmondani". Így én is pletykákból tudtam meg, hogy lesznek, aki februárban Zágrábba mennek továbbképzésre - na de ők erről még nem tudhatnak.
Nincs annál katasztrofálisabb, mint amikor egy személyiség defektekkel rendelkező vezető a jellemhibáit belevetíti a vezetési stratégiájába. Vagy amikor egy nemtörődöm tanár, csak mert jó a beszélőkéje, potensnek állítja be magát a publikum előtt. És az is elég tragikus, amikor a szar úgy próbáljuk eladni, mint értéket. Marketing-stratégia. Utálom.
2012. szeptember 11., kedd
Tesi speciál
Érdekes dolog ez a heti ötszöri testnevelés óra, tipikusan olyan
döntés (mint manapság sok más), aminek az infrastrukturális hátterét
egyáltalán nem gondolták át. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekek
egyéb óraszámának terhére tették be ezeket, szakközépiskolában tehát
például csökkent a nyelvórák száma, minek is az, a kis rohadékok még a
végén megismernek más kultúrákat, aztán jól elmennek külföldre dolgozni.
Legyen inkább sok kis izmost magyarka.
A gyerekek testének nevelése szerintem eddig is elsősorban a szülő felelőssége volt, ha edzésre nem is tudta beíratni például anyagi okok miatt, apa még simán elvihetné focizni, vagy anyuka is biciklizni, túrázni, sétálni, kapálni, miegymás. De nem, az államnak muszáj ezt a feladatot is átvállalni, mert ebben az országban csak felelőtlen szülők élnek, akik nem tudnak, nem is akarnak megfelelően gondoskodni a testi-lelki nevelésről, csak isznak meg dohányoznak, és évek óta be vannak dőlve holmi libsi-komcsi nevelési elveknek. Hát ez tarthatatlan.
Rózsikáék tesireformjának az egyenesági következménye, hogy az iskolák jó része nem tudja tornateremben megoldani az extra órát, ezért a gyerekek vagy az osztálytermekben ugrálnak, vagy kimennek sétálni (ahogy valamelyik idióta FIDESZ-es mondta a minap a Híradóban).
Képzeljük el egy egyszerű kisgimnazista egy napját, aki mondjuk a külvárosból jár a belvárosba iskolába. Lenyomja a hét óráját (heti háromszor), majd - vagy eljut ebédelni, vagy nem - délutáni dupla órás foglalkozáson vesz részt. Hazaér négyre, és nekiáll a leckéjének.
Az iskolák zömében az ilyesfajta tevékenységek általában "játékórák" lesznek, mert a testnevelő, aki nem kap erre extra pénzt (vagy ha kap is, a normál tanári órabérre visszabontva, hogy így mondjam), tojni fog arra, hogy normális foglalkozásokat tartson. A gyerek tehát kvázi azért marad két órával tovább az iskolában, hogy kosarazzon, mondjuk. Amit amúgy is megtenne suli és lecke után a barátaival. Vagy hét végén. Vagy bármikor. Továbbá miért is nem lehet szülőileg igazolni azt, hogy igen, rendszeresen túrázunk, igen, kapálunk, igen, a gyerek otthon súlyzózik, vagy igen, a gyerek amúgy is kurvára túlterhelt, hagyjuk már békén.
Mifelénk ötödik és kilencedik évfolyambeli érintettség van. Az egyik iskola szerencsére sportkomplexum is egyben, lehet úszni, így tehát az ember idén megússza az extra edzések költségeit, de csak azért, mert a délutáni foglalkozás éppen jó időpontra esik. Mindez az iskolastruktúra érdeme, semmi másé. A másik esetben pedig lehet élni a sportegyesületek által kiadható igazolással; azaz ha papírt viszel, hogy jársz edzeni, nem kell az extra tesiórákon részt venni. Mindez mázli. El nem tudom képzelni, hogy a vidékről bejáró gyerekek például hogyan viselik majd el, hogy a kormány mindenáron befolyással akar lenni a testük nevelésére. Ha riporter lennék, tuti kimennék pár vidéki iskolába megnézni, mi zajlik heti ötszöri testnevelés óra címén.
Sajnos ez nem az első és nem is az utolsó hülyeség. Úgy tűnik, az egész napos iskola felé tendálunk, annak pedig komoly célja, hogy minél nagyobb befolyást gyakoroljon ne csak a gyerek, de a szülő életére, ritmusára, időbeosztására is.
A gyerekek testének nevelése szerintem eddig is elsősorban a szülő felelőssége volt, ha edzésre nem is tudta beíratni például anyagi okok miatt, apa még simán elvihetné focizni, vagy anyuka is biciklizni, túrázni, sétálni, kapálni, miegymás. De nem, az államnak muszáj ezt a feladatot is átvállalni, mert ebben az országban csak felelőtlen szülők élnek, akik nem tudnak, nem is akarnak megfelelően gondoskodni a testi-lelki nevelésről, csak isznak meg dohányoznak, és évek óta be vannak dőlve holmi libsi-komcsi nevelési elveknek. Hát ez tarthatatlan.
Rózsikáék tesireformjának az egyenesági következménye, hogy az iskolák jó része nem tudja tornateremben megoldani az extra órát, ezért a gyerekek vagy az osztálytermekben ugrálnak, vagy kimennek sétálni (ahogy valamelyik idióta FIDESZ-es mondta a minap a Híradóban).
Képzeljük el egy egyszerű kisgimnazista egy napját, aki mondjuk a külvárosból jár a belvárosba iskolába. Lenyomja a hét óráját (heti háromszor), majd - vagy eljut ebédelni, vagy nem - délutáni dupla órás foglalkozáson vesz részt. Hazaér négyre, és nekiáll a leckéjének.
Az iskolák zömében az ilyesfajta tevékenységek általában "játékórák" lesznek, mert a testnevelő, aki nem kap erre extra pénzt (vagy ha kap is, a normál tanári órabérre visszabontva, hogy így mondjam), tojni fog arra, hogy normális foglalkozásokat tartson. A gyerek tehát kvázi azért marad két órával tovább az iskolában, hogy kosarazzon, mondjuk. Amit amúgy is megtenne suli és lecke után a barátaival. Vagy hét végén. Vagy bármikor. Továbbá miért is nem lehet szülőileg igazolni azt, hogy igen, rendszeresen túrázunk, igen, kapálunk, igen, a gyerek otthon súlyzózik, vagy igen, a gyerek amúgy is kurvára túlterhelt, hagyjuk már békén.
Mifelénk ötödik és kilencedik évfolyambeli érintettség van. Az egyik iskola szerencsére sportkomplexum is egyben, lehet úszni, így tehát az ember idén megússza az extra edzések költségeit, de csak azért, mert a délutáni foglalkozás éppen jó időpontra esik. Mindez az iskolastruktúra érdeme, semmi másé. A másik esetben pedig lehet élni a sportegyesületek által kiadható igazolással; azaz ha papírt viszel, hogy jársz edzeni, nem kell az extra tesiórákon részt venni. Mindez mázli. El nem tudom képzelni, hogy a vidékről bejáró gyerekek például hogyan viselik majd el, hogy a kormány mindenáron befolyással akar lenni a testük nevelésére. Ha riporter lennék, tuti kimennék pár vidéki iskolába megnézni, mi zajlik heti ötszöri testnevelés óra címén.
Sajnos ez nem az első és nem is az utolsó hülyeség. Úgy tűnik, az egész napos iskola felé tendálunk, annak pedig komoly célja, hogy minél nagyobb befolyást gyakoroljon ne csak a gyerek, de a szülő életére, ritmusára, időbeosztására is.
2012. június 30., szombat
Én, K. I.
Mivel a blog spamszűrője rosszalkodik, ezért belenéztem kicsit. Amit
kerestem, az nem volt meg, találtam viszont ezt a kommentet egy 2010-es bejegyzéshez.
Nem szándékosan moderáltam, a név pedig azért van benne, mert a kedves kommentelő beleírta.
Jó, már sokszor mondták, hogy kissé demagóg vagyok, na de most hogy ebből eleve az következzen, hogy én vagyok Kerényi Imre....?! Vagy lehet, hogy tényleg én vagyok?
Akkor viszont mocskos jól kerestem ezzel. De hova lett a pénz?
Nem szándékosan moderáltam, a név pedig azért van benne, mert a kedves kommentelő beleírta.
Kedves Rendező Úr!
Kedves Imre!
Tegnap már majdnem sikerült beszélgetnem Önnel,de nem akartam hogy a kocsiúton valami elsodorjon bennünket, a Deák-tér felé fél úton. Csak köszöntem és mentem tovább. Még nem említettem, Szalkai Éva vagyok, természetesen jobboldali szavazó. Rendszeres nézője és rajongója a műsorainak az ECHO Tv-ben. Az egyik műsorral kapcsolatban lenne észrevételem. Úgy tűnt, a humánus véleményével egyedül maradt a szociális segély témában, leginkább, az "elegáns" modell lelkes ellenvetései kapcsán. (Hajdani gyerekkorom egyik nem éppen kellemes emléke rémlett fel egy kalauznőről.)
Jó lenne, ha a lumpen elemeket nem kevernék össze a pl. felsőfokú képesítéssel rendelkező, éveket, vagy éppen évtizedeket ledolgozó emberekkel, mert ők sem találnak munkát, remélhetőleg, csak egyelőre.(Nem mindenki modell, még akkor sem, ha esetleg szebbek és fiatalabbak is! Lehet menni közmunkára, teljes értékű munkáért negyedannyi fizetésért. Jó ez Így??!)
Amennyiben ideje és kedve engedi, kérem, írjon a fenti e-mail címre!
További sikereket kívánva,
tisztelettel és szeretettel: Éva
Jó, már sokszor mondták, hogy kissé demagóg vagyok, na de most hogy ebből eleve az következzen, hogy én vagyok Kerényi Imre....?! Vagy lehet, hogy tényleg én vagyok?
Akkor viszont mocskos jól kerestem ezzel. De hova lett a pénz?
2012. június 28., csütörtök
FINAL exam
Életem legrosszabb érettségi időszakán vagyok túl, mondjuk ez most
nagyképűen hangzik, mert ez még csak a negyedik érettségi szezon volt,
amiben dolgoztam, de most aztán jött, ami a csövön kifért.
Először is 3-4-5 alkalommal ültem idiótábbnál idiótább bizottságokban, és a legnormálisabb ember, akivel találkoztam a saját kollégám volt -- rajta kívül pedig mindenféle felállás. Öreg, szenilis, megfáradt vizsgáztató, aki délután 3-kor már alszik, és nem tudja, mit beszél, idegbeteg középkorú klimaxos, nagyképű, fennhéjázó magyartanár elitgimiből (ilyenből kettő), butácska tanárnéni, behódoló seggfej csigaszerű pasi, stb. stb. Az emelt magyar vizsgán kifutólány voltam és adminisztráltam, kérdezni nem is hagytak volna, ha nem erőltetem. Az egyik angol vizsgán az elnök megpróbált szénné alázni néhány túlontúl izgulós jelöltet, miközben folyamatosan önigazolást várt. De a pálmát egyértelműen az eheti érettségi elnök vitte el, akivel életem első, négy éven keresztül végigvitt osztályát voltam kénytelen levizsgáztatni.
Magyar-történelem szakos egyébként, egy helyi gimnáziumban (mi szakközép vagyunk, ugye), ami kissé fokozottabb izgalommal töltött el eleinte, de aztán az első napon megnyugodtam, mert azt mondta, ügyesek a gyerekek (egyébként nagyrészt tényleg azok voltak). Lehet, hogy ezen a napon végig aludt, mert a második nap záróértekezletén az "ügyes gyerekek" miatt akkora lebaszást kaptam, hogy a fal adta a másikat -- megjegyzem, az elnök feladata nem más, mint a vizsga jogszerűségének biztosítása, valamint az adminisztráció -- ráadásul a tantestület harmada, valamint a főnökünk jelenlétében, aki nyilván baromira örült, hogy végre akad rajtam fogás, úgyhogy lelkesen bólogatva helyeselt.
Az elnök szerint ugyanis felülpontoztam, rossz feleletekre adtam sok pontot, közel max. pontot például egy olyan lánynak, aki ugyan mindent tudott, de ez nem érdekes, mert motyogott, idegességében néha össze-vissza zagyvált, és nem találta a szemkontaktust.
Na persze nem hagytam magam, mondtam, hogy ez a lány diszlexiás, különben meg ilyen a stílusa, kissé szétesik, ha helyzetbe kerül, és engedtessék meg, hogy ha már mindent tud, hadd ne vonjak le emiatt súlyos pontokat, főleg, ha (én is és az osztályfőnök is) simán értettem, amit mond.
A harmadik nap a záróértekezleten aztán ismét én lehettem a bokszzsák. (Elképzelem az ilyen középkorú némbereket, akik perc-emberke mivoltukkal folyton elégedetlenkedve keresik a célpontokat, majd amikor megtalálják azt -- főleg egy hasonszőrűvel karöltve -- örömmel rugdossák, mert önigazolást vélnek találni a saját illuzórikus nagyszerűségükre.) A csodálatosan korrekt jegyzőkönyvön kívül -- ami persze ilyen mondatokat tartalmazott, hogy "minden tisztelete azoké a kollégáké, akik a gimnáziumoknál sokkal kevesebb óraszámban a gyengébb képességű tanulókat kénytelenek felkészíteni a vizsgára" -- megosztotta velem módszertani tanácsait.
Szerinte például igenis minden mondat után ki kell javítani a hibákat, különben a diák úgy megy ki a teremből, hogy azt hiszi, mindent tud, és majd csodálkozik az alacsony pontszámon, amit kapott. Olyan szarvashibákat például, hogy egy költő-író hol született és hol élt, igenis kötelesség korrigálni. Na, nem megtanítani kell, de korrigálni mindenképp!
Mondtam, hogy szerintem ez egy vizsgamódszertani kérdés, én nyelvtanárként azt vallom, hogy csak az igazán komoly, félrevivő hibákat kell azonnal javítani, a többit ráérünk utólag tisztázni, mert úgy csüngnek az ember reakcióin, mint a kismajmok. Valamint úgy érzem, a legfontosabb hibákat, amik másfelé vitték volna a vizsgázót, ha úgy hagyom, javítottam.
Jó, persze lehet, hogy nincs igaza -- mondta ő -- és igazán semmi köze hozzá, de.
A főnöknek egyébként több sem kellett, csontig benyalt az elnöknek, elmondta, hogy ő mindezzel mennyire egyetért, és a közgazdász szakvizsgákon is ezt az elvet követik... majd végül a nevemben megköszönte a jó tanácsokat.
Ekkor már kicsit hánynom kellett, de még csak ezután következett az Alaptörvény díszkiadásának kiosztása, amit még muszáj volt megvárnom. A magyartanítás módszertanához kiválóan értő főnök azt mondta: "Bár ajándékot nem hoztam, hacsak nem az érettségi bizonyítvány az (...), engedjék meg, hogy jelenlegi országunk kormánya nevében (sic!) átadjam..."
És átadta az alaptörvény díszkiadását, na persze azoknak nem, akiknek esetleg valamelyik tantárgyból nem sikerült az érettségi, mert nekik, ugyebár, nem jár.
Ellenben ma, a tanévzáró értekezleten vígan kiosztotta elismerésül néhány kollégának, hogy olvasgassák, és aszerint alakítsák a kis életüket. A szelekción nem lehetett nem észrevenni a manipulációt vagy az arra való törekvést, azt, hogy le akar kötelezni és oda akar láncolni bizonyos embereket. (Egy pillanatra egyébként én is megrettentem, hogy mit kellene reagálnom, ha adni akar egy ilyet, de aztán rájöttem, hogy a félelem alaptalan.)
Szóval a hét az ostoba tyúkok tolerálásával telt, mérhetetlen energiákat vett el, néhány pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy ezek tulajdonképpen azok a szimbolikus pillanatok, amikor elmondhatom, hogy mindent megtettem, hogy néhány fiatal embernek legyen valamiféle viszonya a művészetekhez, az irodalomhoz. A hatalmi viszonyok fitogtatása miatt majdnem észre sem vett siker egyébként felemás, de biztató. Ma kaptam egy levelet az egyik diáktól, aki köszönetet mondott az elmúlt évekért, azért, hogy megszerettettem vele az irodalmat. Azt is írta, hogy nagyra tart, mint embert, és nagyra tart azért is, amit eddig az életemben elértem. (Pedig nem is tud rólam szinte semmit.)
Ebben nem az a nagy dolog, hogy körbelegyezték a hiúságomat. Ebben az a nagy dolog, hogy a bunkóság korában egy tizenéves -- az is lehet, hogy utoljára -- meg meri fogalmazni az érzéseit és a tiszteletét valaki iránt.
Közben folyton állást keresek, hogy egy jobb helyen bekkeljem ki azt a pár évet, amit még kell, addig, amíg nem jön valami igazán jó. Elhatároztam azt is, hogy amikor felmondok, nem fogok köntörfalazni, hanem elmondom, hogyan vágja maga alatt a fát egy olyan oktatási intézmény, aminek a vezetője nemcsak a munkatársakat veszi semmibe, de magasról tesz a legfontosabb "használója", a diákjai véleményére.
Először is 3-4-5 alkalommal ültem idiótábbnál idiótább bizottságokban, és a legnormálisabb ember, akivel találkoztam a saját kollégám volt -- rajta kívül pedig mindenféle felállás. Öreg, szenilis, megfáradt vizsgáztató, aki délután 3-kor már alszik, és nem tudja, mit beszél, idegbeteg középkorú klimaxos, nagyképű, fennhéjázó magyartanár elitgimiből (ilyenből kettő), butácska tanárnéni, behódoló seggfej csigaszerű pasi, stb. stb. Az emelt magyar vizsgán kifutólány voltam és adminisztráltam, kérdezni nem is hagytak volna, ha nem erőltetem. Az egyik angol vizsgán az elnök megpróbált szénné alázni néhány túlontúl izgulós jelöltet, miközben folyamatosan önigazolást várt. De a pálmát egyértelműen az eheti érettségi elnök vitte el, akivel életem első, négy éven keresztül végigvitt osztályát voltam kénytelen levizsgáztatni.
Magyar-történelem szakos egyébként, egy helyi gimnáziumban (mi szakközép vagyunk, ugye), ami kissé fokozottabb izgalommal töltött el eleinte, de aztán az első napon megnyugodtam, mert azt mondta, ügyesek a gyerekek (egyébként nagyrészt tényleg azok voltak). Lehet, hogy ezen a napon végig aludt, mert a második nap záróértekezletén az "ügyes gyerekek" miatt akkora lebaszást kaptam, hogy a fal adta a másikat -- megjegyzem, az elnök feladata nem más, mint a vizsga jogszerűségének biztosítása, valamint az adminisztráció -- ráadásul a tantestület harmada, valamint a főnökünk jelenlétében, aki nyilván baromira örült, hogy végre akad rajtam fogás, úgyhogy lelkesen bólogatva helyeselt.
Az elnök szerint ugyanis felülpontoztam, rossz feleletekre adtam sok pontot, közel max. pontot például egy olyan lánynak, aki ugyan mindent tudott, de ez nem érdekes, mert motyogott, idegességében néha össze-vissza zagyvált, és nem találta a szemkontaktust.
Na persze nem hagytam magam, mondtam, hogy ez a lány diszlexiás, különben meg ilyen a stílusa, kissé szétesik, ha helyzetbe kerül, és engedtessék meg, hogy ha már mindent tud, hadd ne vonjak le emiatt súlyos pontokat, főleg, ha (én is és az osztályfőnök is) simán értettem, amit mond.
A harmadik nap a záróértekezleten aztán ismét én lehettem a bokszzsák. (Elképzelem az ilyen középkorú némbereket, akik perc-emberke mivoltukkal folyton elégedetlenkedve keresik a célpontokat, majd amikor megtalálják azt -- főleg egy hasonszőrűvel karöltve -- örömmel rugdossák, mert önigazolást vélnek találni a saját illuzórikus nagyszerűségükre.) A csodálatosan korrekt jegyzőkönyvön kívül -- ami persze ilyen mondatokat tartalmazott, hogy "minden tisztelete azoké a kollégáké, akik a gimnáziumoknál sokkal kevesebb óraszámban a gyengébb képességű tanulókat kénytelenek felkészíteni a vizsgára" -- megosztotta velem módszertani tanácsait.
Szerinte például igenis minden mondat után ki kell javítani a hibákat, különben a diák úgy megy ki a teremből, hogy azt hiszi, mindent tud, és majd csodálkozik az alacsony pontszámon, amit kapott. Olyan szarvashibákat például, hogy egy költő-író hol született és hol élt, igenis kötelesség korrigálni. Na, nem megtanítani kell, de korrigálni mindenképp!
Mondtam, hogy szerintem ez egy vizsgamódszertani kérdés, én nyelvtanárként azt vallom, hogy csak az igazán komoly, félrevivő hibákat kell azonnal javítani, a többit ráérünk utólag tisztázni, mert úgy csüngnek az ember reakcióin, mint a kismajmok. Valamint úgy érzem, a legfontosabb hibákat, amik másfelé vitték volna a vizsgázót, ha úgy hagyom, javítottam.
Jó, persze lehet, hogy nincs igaza -- mondta ő -- és igazán semmi köze hozzá, de.
A főnöknek egyébként több sem kellett, csontig benyalt az elnöknek, elmondta, hogy ő mindezzel mennyire egyetért, és a közgazdász szakvizsgákon is ezt az elvet követik... majd végül a nevemben megköszönte a jó tanácsokat.
Ekkor már kicsit hánynom kellett, de még csak ezután következett az Alaptörvény díszkiadásának kiosztása, amit még muszáj volt megvárnom. A magyartanítás módszertanához kiválóan értő főnök azt mondta: "Bár ajándékot nem hoztam, hacsak nem az érettségi bizonyítvány az (...), engedjék meg, hogy jelenlegi országunk kormánya nevében (sic!) átadjam..."
És átadta az alaptörvény díszkiadását, na persze azoknak nem, akiknek esetleg valamelyik tantárgyból nem sikerült az érettségi, mert nekik, ugyebár, nem jár.
Ellenben ma, a tanévzáró értekezleten vígan kiosztotta elismerésül néhány kollégának, hogy olvasgassák, és aszerint alakítsák a kis életüket. A szelekción nem lehetett nem észrevenni a manipulációt vagy az arra való törekvést, azt, hogy le akar kötelezni és oda akar láncolni bizonyos embereket. (Egy pillanatra egyébként én is megrettentem, hogy mit kellene reagálnom, ha adni akar egy ilyet, de aztán rájöttem, hogy a félelem alaptalan.)
Szóval a hét az ostoba tyúkok tolerálásával telt, mérhetetlen energiákat vett el, néhány pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy ezek tulajdonképpen azok a szimbolikus pillanatok, amikor elmondhatom, hogy mindent megtettem, hogy néhány fiatal embernek legyen valamiféle viszonya a művészetekhez, az irodalomhoz. A hatalmi viszonyok fitogtatása miatt majdnem észre sem vett siker egyébként felemás, de biztató. Ma kaptam egy levelet az egyik diáktól, aki köszönetet mondott az elmúlt évekért, azért, hogy megszerettettem vele az irodalmat. Azt is írta, hogy nagyra tart, mint embert, és nagyra tart azért is, amit eddig az életemben elértem. (Pedig nem is tud rólam szinte semmit.)
Ebben nem az a nagy dolog, hogy körbelegyezték a hiúságomat. Ebben az a nagy dolog, hogy a bunkóság korában egy tizenéves -- az is lehet, hogy utoljára -- meg meri fogalmazni az érzéseit és a tiszteletét valaki iránt.
Közben folyton állást keresek, hogy egy jobb helyen bekkeljem ki azt a pár évet, amit még kell, addig, amíg nem jön valami igazán jó. Elhatároztam azt is, hogy amikor felmondok, nem fogok köntörfalazni, hanem elmondom, hogyan vágja maga alatt a fát egy olyan oktatási intézmény, aminek a vezetője nemcsak a munkatársakat veszi semmibe, de magasról tesz a legfontosabb "használója", a diákjai véleményére.
2012. június 17., vasárnap
Hétvégi flancolás
Nem írtam meg a vizsgasztorikat, lehet, hogy már nem is fogom,
viszont egy olyan exkluzív partin voltam, hogy hét nyelven beszélt. Az
egyik környékbeli puccos pincészet szervezett dzsesszfesztivált, azaz
hogy én azt hittem, hogy ez az lesz, de kiderült róla, hogy
gyakorlatilag VIP parti damasztabrosszal meg majdnem frakkos pincérekkel
(de azért azt nem).
Először kóvályogtunk kicsit, mert ezé a palié a fél kisváros, na de persze, hogy a birtokra, A Birtokra kellett kimenni, ami kb. úgy néz ki, mint egy toszkán pince, csak éppen nem Itália, hanem. De pont egy olyan iszony hosszú betonúton kell besétálni a kertig, mint a filmekben, pont egy olyan kovácsolt vaskapun kell átmenni, és pont egy olyan fehér esküvői sátor volt, mint az ilyen borozós-romantikus filmekben.
Hát, én nagyon zavarban voltam, az első öt percben csak a kezeimet tördeltem, hogy nem kellett volna idejönni, és egyáltalán, hova a fenébe üljön itt a pórnép, mert hogy a színpadhoz legközelebb eső tízfős körasztalok az arisztokratáknak voltak fenntartva, akik vacsorás-naplementés jegyet vettek (30 ruppó).
Nekünk csak koncertjegyünk volt az öt koncertre, de mondták, azért üljünk le nyugodtan, sőt, még welcome drinket is kaptunk magától a tulaj fiától (mint később kiderült). A legolcsóbb palackos bor 2000 volt, a zsíros kenyér meg 500, a zene viszont szuper. Babos, Hot Jazz Band, Vukán, Váczi Eszter (nem a Szörppel!), Wolf Kati (nem az Eurovízióval! na jó, azt se lehetett persze kihagyni).
Egy kis idő elteltével azért már tudtam röhögni is a már eleve részegen érkező szlovákiai magyar baráti társaságon (kivéve, amikor az egyik csávó beleesett az asztalunkba), meg egészen emberi formát öltött az a másfél méteres sugarú kör, ahol ültünk, mert mindenki más is csóró volt.
Úgyhogy a második napon már rutinosan bepakoltuk a pogácsát meg az ásványvizet, sőt, a titkos laposüvegbe egy kis fütyülőst is, hadd szóljon. Tulajdonképpen úgy döntöttem, nem miattunk fog csődbe menni ez a drága borászember sem. (A bora egyébként vitathatatlanul szuper.) És mindezek után már valóban nagyon szórakoztató volt végignézni, hogy mulatnak a gazdagok, amikor nincs jobb dolguk.
Zenei szempontból annyit tudnék mondani, hogy mindenki pazar volt, még Wolf Kati is különösen szuperül énekel, pedig a kísérőzenekarnak -- ahol állítólag kezdett, és akik a megérkezéséig egyedül tolták a haknit -- még a nevét se tudtam megjegyezni. Ez volt az a műsorszám, amit színvonalas esküvői zenekarokhoz társítok (ABBA, Aretha Franklin, Kool and the Gang-számok, stb.), gondolom, a koncepció szerint szombat éjfélre (a második nap végén) már mindenki kellően részeg lesz ahhoz, hogy nívós gagyira ropja. Sajnáltam egyébként szegény Wolfot, mert ő volt az egyetlen, aki jött és ment (gondolom hakniból hakniba), és ki sem élvezte azt a többi zenekarnak járó luxust, amit a háromfogásos vacsora meg a korlátlan borfogyasztás jelentett.
Úgyhogy részvétből kifelé menet kicsit meg is simogattuk, hogy mennyire jó volt (és ez tényleg igaz is).
Így történt, hogy megint kedvet kaptam a magyar dzsesszhez is, főleg Baboshoz meg Vukánhoz, úgyhogy egyrészt előásom a cédéket, másrészt meg beszerzek újakat.
Tetszett még a foxi, aki letelepedett a mellettem lévő székre, és aludni próbált, meg rosszallóan csóválta a fejét, hogy milyen hangos a zene.
(Volt még POSZT is ezen a héten, de az vacak volt és drága is, ki sem mentem, csak a Zsolnayba, oda is csak azért, mert eladtam a lelkem, és cikket kell írnom. Kettőt. Úgyhogy nagyjából elmaradt a celeb hunt, de erről azért még lehet, hogy írok.)
Először kóvályogtunk kicsit, mert ezé a palié a fél kisváros, na de persze, hogy a birtokra, A Birtokra kellett kimenni, ami kb. úgy néz ki, mint egy toszkán pince, csak éppen nem Itália, hanem. De pont egy olyan iszony hosszú betonúton kell besétálni a kertig, mint a filmekben, pont egy olyan kovácsolt vaskapun kell átmenni, és pont egy olyan fehér esküvői sátor volt, mint az ilyen borozós-romantikus filmekben.
Hát, én nagyon zavarban voltam, az első öt percben csak a kezeimet tördeltem, hogy nem kellett volna idejönni, és egyáltalán, hova a fenébe üljön itt a pórnép, mert hogy a színpadhoz legközelebb eső tízfős körasztalok az arisztokratáknak voltak fenntartva, akik vacsorás-naplementés jegyet vettek (30 ruppó).
Nekünk csak koncertjegyünk volt az öt koncertre, de mondták, azért üljünk le nyugodtan, sőt, még welcome drinket is kaptunk magától a tulaj fiától (mint később kiderült). A legolcsóbb palackos bor 2000 volt, a zsíros kenyér meg 500, a zene viszont szuper. Babos, Hot Jazz Band, Vukán, Váczi Eszter (nem a Szörppel!), Wolf Kati (nem az Eurovízióval! na jó, azt se lehetett persze kihagyni).
Egy kis idő elteltével azért már tudtam röhögni is a már eleve részegen érkező szlovákiai magyar baráti társaságon (kivéve, amikor az egyik csávó beleesett az asztalunkba), meg egészen emberi formát öltött az a másfél méteres sugarú kör, ahol ültünk, mert mindenki más is csóró volt.
Úgyhogy a második napon már rutinosan bepakoltuk a pogácsát meg az ásványvizet, sőt, a titkos laposüvegbe egy kis fütyülőst is, hadd szóljon. Tulajdonképpen úgy döntöttem, nem miattunk fog csődbe menni ez a drága borászember sem. (A bora egyébként vitathatatlanul szuper.) És mindezek után már valóban nagyon szórakoztató volt végignézni, hogy mulatnak a gazdagok, amikor nincs jobb dolguk.
Zenei szempontból annyit tudnék mondani, hogy mindenki pazar volt, még Wolf Kati is különösen szuperül énekel, pedig a kísérőzenekarnak -- ahol állítólag kezdett, és akik a megérkezéséig egyedül tolták a haknit -- még a nevét se tudtam megjegyezni. Ez volt az a műsorszám, amit színvonalas esküvői zenekarokhoz társítok (ABBA, Aretha Franklin, Kool and the Gang-számok, stb.), gondolom, a koncepció szerint szombat éjfélre (a második nap végén) már mindenki kellően részeg lesz ahhoz, hogy nívós gagyira ropja. Sajnáltam egyébként szegény Wolfot, mert ő volt az egyetlen, aki jött és ment (gondolom hakniból hakniba), és ki sem élvezte azt a többi zenekarnak járó luxust, amit a háromfogásos vacsora meg a korlátlan borfogyasztás jelentett.
Úgyhogy részvétből kifelé menet kicsit meg is simogattuk, hogy mennyire jó volt (és ez tényleg igaz is).
Így történt, hogy megint kedvet kaptam a magyar dzsesszhez is, főleg Baboshoz meg Vukánhoz, úgyhogy egyrészt előásom a cédéket, másrészt meg beszerzek újakat.
Tetszett még a foxi, aki letelepedett a mellettem lévő székre, és aludni próbált, meg rosszallóan csóválta a fejét, hogy milyen hangos a zene.
(Volt még POSZT is ezen a héten, de az vacak volt és drága is, ki sem mentem, csak a Zsolnayba, oda is csak azért, mert eladtam a lelkem, és cikket kell írnom. Kettőt. Úgyhogy nagyjából elmaradt a celeb hunt, de erről azért még lehet, hogy írok.)
Feliratkozás:
Bejegyzések
(
Atom
)