Száll a kakukk 2

Van itt pénz az oktatásban/ra, gyerekek.
Beugró voltam ismét egy remek továbbképzésen, amihez eleinte azért igyekeztem jó képet vágni, mert úgy tudtam (meg előző este fél hatkor, hogy másnap mennem kell), hogy a felsőoktatásban hallgatók mentorálásáról lesz majd szó akkor, amikor hozzánk jönnek gyakorolni. Ezt, már amíg tanár vagyok, még szívesen is csinálnám.

Igen ám, de kiderült, hogy a némely bevált gyakorlataikat eladó referenciaintézmények áruba bocsátásához kell mentornak lenni - azaz, amikor például a mi gazdasági nevelési programunkat valaki meg akarja venni, akkor én leszek a segítő. Nos, ez az a feladat (illetve az egész projekt), amiről az iskolákban a pályázatokat írókon kívül senki nem tud semmit. Nem is beszélve arról, hogy mennyire értek én bárminek az eladásához, vagy hogy egyáltalán, mennyire érdekel egy gazdasági program, amikor még a könyvelésemért is keményen meg kell fizetnem valakit.
A továbbképzés első mondata persze az volt, hogy mindenképpen legyen a mentor kisujjában a gyakorlat. Hát, ez nem volt ott. És igazság szerint nem is akarom, hogy ott legyen. A másik mondat viszont pont az erre való biztatás volt, de engem aztán hiába biztatnak... Aztán azt is megtudtuk, hogy a projekteket megvásároló intézményeknek arra, hogy mentorokat fizessenek, valószínűleg egyáltalán nem lesz pénzük, sem igényük. És akkor gondoljuk ezt végig: én végigülök 30 órát, neki nem kellek, mert odaadja a pénzt, elviszi a porfóliót, aztán annyi.

Optimistább gimnáziumi kollégák folyamatosan arra gondoltak, hogy ezt most muszáj, mert a pályázat részeként ebből a keretből lesz majd új bútor az iskolába. Én is igyekeztem erre gondolni, bár teljesen tisztában vagyok vele, hogy az én területem fejlesztése lenne az egyik utolsó, amire az iskola költ/költene/költeni fog. Nem látnak bennem perspektívát, én sem látok bennük. Legalább ebben megvan az egyetértés.

A tréner főállásban szakiskolai tanár, a pszichológia és a szakmódszertanok nagy barátja, látens lélekbúvár. Én meg sajnos nem bírom, ha turkálnak az agyamban. Nem bírom a kényszeredett és átlátható tréninggyakorlatokat sem, az "akarsz róla beszélni" helyzeteket, a basic pszichológiát. Nem bírom azt sem, amikor tudományként próbálnak rám sózni valamit, amit a tanári gyakorlatomban ezer éve csinálok, csak épp nem tudom, hogy így és így hívják. Szóval ami első nap még viszonylag szimpatikusnak tűnt, az a második nap már irritált. Főleg azért, mert mindig belegondoltam, mennyit tudnék írni ennyi idő alatt. És hogy megéri-e meghozni nekem ezt az áldozatot az iskola iránt. És hát egy éles helyzetben, amikor rákérdeznek arra, hogy na most épp minek örülsz, akkor mit mondasz?! Hogyan írod meg a záró tesztet valamiről, amiről gőzöd sincs? Kamuzol, mert bölcsész vagy. És ez -- például módszertani kérdésekben és vitákban --  annak megy legjobban, aki a hétköznapi pályafutásában amúgy semmi maradandót nem csinál.

Amire viszont remekül fény derült, az az volt, hogy szerencsétlenebbek vagyunk némely kollégáknál, akik a döntést legalább -- bármilyen következetlen is -- időben tudják meg. Nálunk pedig "nem szabad elmondani". Így én is pletykákból tudtam meg, hogy lesznek, aki februárban Zágrábba mennek továbbképzésre - na de ők erről még nem tudhatnak.

Nincs annál katasztrofálisabb, mint amikor egy személyiség defektekkel rendelkező vezető a jellemhibáit belevetíti a vezetési stratégiájába. Vagy amikor egy nemtörődöm tanár, csak mert jó a beszélőkéje, potensnek állítja be magát a publikum előtt. És az is elég tragikus, amikor a szar úgy próbáljuk eladni, mint értéket. Marketing-stratégia. Utálom.