24/7

Hátööö, nincs. Mintha az egésznek soha nem lenne vége, de eleje sem.

Ma három órát vártam egy vérvételre a kórházban -- negyed tízre volt ugyan időpontom, de a rendelés eleve csak tízkor kezdődött -- a dokiról viszont kiderült, hogy ismeri az apámat. A harmadik óra felénél már azt gondoltam, minek ez az egész, egyszer valamiben tényleg meg kell dögleni. Meg hogy az egészségügy teszi beteggé itt az embereket (igen, még mindig itt tartok). Engem viszont muszáj kivizsgálni genetikailag, mert ennyi idősen húúú, de nagyon nem tipikus a TIA, azaz az átmeneti isémiás roham. Újabb időpont, újabb nap, de ezt már majd máshogy intézem.

A közoktatásról nem írok. Komolyan azt gondolom, hogy ha bejön itt az egész napos iskolakoncepció, akkor most már tényleg lelépek. Főleg miután megtudtuk azt is, hogy az életpályamodell csak egy kurva nagy átverés. Mondjuk eddig is tudtuk. De tudta a kormányközeli főnököm is. Ma pedig elkeseredve hallgattam a híradóban, hogy az érettségire készülő gyerekek milyen nagy százaléka készül külföldre. Teljesen igazuk van, én is oda készülnék. Sőt, oda motiválok mindenkit, aki érint.

Megint másodállásba kezdtem, mert ez a mániám, ez sokkal fárasztóbb és rendszeresebb, mint az eddigiek, viszont sokkal de sokkal jobban fizet, úgyhogy majd jut magánorvosra (lásd a mai három órás várakozás), ha megint kapok egy infarktust. Ez a hely erősen csábít, hogy menjek oda többet dolgozni, és hagyjam a rabszolgamunkát, de egyrészt nem foglalkoztatnak, másrészt az adózási rendszer és a kisvállalkozások támogatása oly mód van kitalálva (pont mint a családtámogatások rendszere nagy általánosságban), hogy aki kevesebben keres, az rohadt nagyot szív. Ez van, a nagy magyar valóságban képtelenség becsületesen adózni és normálisan megélni egyszerre. Ez egy anomália. Egy oximoron. Vagy paradox. Vagy mindegy.
Másrészt a nyelvtanítás olyan számomra, mint egy gazdag, de rendes férj (gazdag?! haha), akit mindig lehet fejni, hogy -- ahogy a sznob alkalmi ismerőseim szokták mondani -- a kis hobbijait finanszírozza az ember. Csinálom, de csak mérsékelten szeretem. Mondjuk azért, mert kedves, udvarias, és nem cseszeget. Meg mert mindig ott van.
Én irodalmat szeretek tanítani, és mindig belátom, hogy az adózási kockázatokon kívül sokkal fontosabb az, hogy néha látok szemeket felcsillanni, meg hogy újra és újra felhívom a figyelmet valami szörnyen fontos összefüggésre a művészet és az élet között, netán hogy minden évben van 1-2 gyerek, aki még az olvasást is megszereti miattam. A karizmám itt működik a legjobban, és kész.

Mindegy. Infarktusos priusszal tán a háziorvost is magabiztosabban meg tudom győzni akkor, amikor majd már nagyon elég.