Fura

Pongyolán fogok fogalmazni... 

Olvastam egy cikket, és egyszerűen nem is értem az amúgyilag való kifakadásokat: már megint egyszerűen arról van csak szó, hogy vannak, akik máshogy boldogok, mint az emberek nagy többsége. Hogy vannak, akiknek más tetszik. És arról is szó van szerintem, hogy megint és mindig van egy ürügy, aminek kapcsán aztán lehet egy kicsi utálkozni, gyűlölködni, haragudni, düsösen nyálat folyatni, mert az olyan de olyan jó, levezeti a feszültséget.
Az orvosokról viszonylag sokat tudok, többet között azt (és most általánosítok), hogy szeretnek generalizálni, összegezni, ítéletet (szerintük diagnózist) felállítani, és realistán, hidegfejűen megmondani a tutit. És szerintük mindig nekik van igazuk (hangsúlyozom, tisztelem a kivételeket...). Furcsa, mert szerintem ez az a hivatás, ahol a leginkább szükség lenne az empátiára, a differenciálásra, a furcsaságok, érdekességek, másságok elfogadására, stb.
És én ezt nem értem. Mert ha a melegek selejtesek, deviánsak, és elkülönítendők, akkor a betegek, a fogyatékosok, a balkezesek, a kancsalok, a rövidlátók (stb.) is azok, mert a jelöletlen kisebbséget képviselik egy jelölt többséggel szemben. És akkor ilyen alapon mindnekit karanténba lehetne szépen lassan zárni.

Pedig genetikai oldalról megközelítve a dolgot - ahogy itt olvasom - az egész tök egyszerűnek tűnik. És nem is igazán értem a hisztit meg az önsajnálatot a témában (ld. pl. szülők), mert valószínűleg úgyis az érintettnek van a legnehezebb dolga. Én, mint hozzátartozó, szülő, barát, stb., ha akarom, kimaradhatok az egészből.

És hogy miért kell felvonulni? Nem, nem a propaganda miatt. Hanem mert valószínűleg erős jelzéseket kell adni arról a valamiről, amivel kapcsolatban mindenki úgy tesz, mintha nem létezne. Mert ha csak cincognak, mint egy sarokba szorított egért, akkor soha nem fog semmi történni. Az igazáért meg sok mindenki szeret kiállni, és ez szerintem még akkor is érthető, ha az ember nem született aktivista, és ha soha nem megy ki hangoskodni az utcára. (Amúgy voltam már életemben demonstráción, olyan ügyért, amiben hittem, és marhajó érzés hasonszőrűek között lenni egy kicsit. Talán már csak ezért az érzésért is megéri a dolog...) 

Az inkriminált írás (amit persze levettek, de én megtartottam...) pedig szerintem vérciki nemcsak az orvosokra, de a társadalomra, az országra, és 2007-re meg az egész EU-s hóbelebancra nézve is. Gááz...

Na

Az utóbbi napokban kb. az alábbi dolgok érdemelnek reflexiót (csak így kockásan):

1. VÉGRE beköltöztem rendesen, teljesen, és itt van körülöttem az összes cuccom más elrendezésben, egészen üdítő, komolyan, és nincs is jobb móka, mint számba venni és átrendezni, kirendezni, berendezni egy új életet na meg az előzőt úgy össze-vissza, hogy abból legyen is valami. És nincs is olyan sok holmim, köszönhetően a szelekciónak... És a lakás meg egészen úgy néz ki, mint egy film-, könyv- és cd archívum, naaagyon intellektuális, már csak egy Billie Holiday vagy Ella Fitzgerald poszter hiányzik, de azt is megoldjuk hamarosan. A V.-féle párizsi "chat noir" mindenesetre már fennvann a falon, és nemsokára beköltözöm a fa alá elmélkedni, mint Jean-Jacques Rousseau... :-)

2. A költözést kalandosan bonyolítottuk egy pici teherautóval, jobbomon balomon két hapsi, és szolíd cigányozás, buzizás [később persze megnéztem a híreket, és cseppet sem lepődtem meg, a kopaszok már bizonyára nagyon várták, hogy kicsit megint lehessen üvölteni amolyan "hovamegyünk, bazmeg?" - "mindegybazmeg, csak üvölteni lehessen... pedi-kű-rös!! pedi-kű-rös!!" - ajánlom az 5606-ot...], politizálás közepette oda meg vissza értünk, én meg csak vigyorogtam a maszkulin közegben, hogy pont a fülemig ért. Aaaranyosak voltak. Minden szavuk és főleg tettük aranyat ért.

3. Vettünk egy notebookot is, ami immáron az új Windows Vistával bír, na ez nagyon frankó, csak épp a WV-vel semmilyen programom nem kompatibilis (meg a tudásom és a tapasztalatom sem, na de ez hagyján), úgyhogy még várat magára a tudomány. Ki kell találnom valami hagyományosabb megoldást, amit nemcsak én, de a többiek is értenek és kezelnek. És aztán osztódhat a felület. Jó lesz. :)

4. Megtaláltam az ideális munkát egy sötétnarancssárga falú épületben, ha szerencsém van, ősztől állandósulok is, szabadság, egyenlőség, testvériség, és lehet, hogy az idegeim sem lesznek cérnavékonyságúak karácsonyra. (Ja, 1.-hez ld. adalék: OKÉ, OKÉ, DE HOVA TESSZÜK MAJD A KARÁCSONYFÁT?? :D [szerintem mindegy, szép lesz...]) Mától-holnaptól be is állok csinálni ezt-azt, és tapasztalataim szerint a munka nagyban hozzásegít ahhoz, hogy további feladatokat is elvégezzünk, és hogy jobban aklimatizálódjunk az új környezethez. Hajrá.

5. (4.-ből következik) Vettem egy LG autósmagnót, mert úgy éreztem, erre a közel 500 km-es tapasztalatom (meg az örömöm) már feljogosít. És ettől igazán boldog lettem. Hogy bömbölhet, ha elindulok a nagyalföldre megint.
Ezen kívül jók az esték.

Ezen kívül most összeraktam egy zöld izét Máténak, amiről azt hittem, hogy egy fa, de felvilágosított, hogy az egy banánpörgettyű. Naja, dehülyevagyok, hogy nem látom át rögtön a pattogóslabdák, banánpörgettyűk, és kinderszellemek valamint majmok intergalaktikus csatáját... (De mi az az ágmár? :D)
S elindult az út a jóba, most úgy érzem, és tulajdonképpen az sem zavar, hogy lehet, hogy valahol éppen most szedődöm darabokra.

Csütörtökpéntekem

Mivel úgy tűnik, senkit nem érdekel, milyen volt a hetem fele, hát leírom ide.
Sose gondoltam, hogy ilyen nehéz otthagyni egy helyet tíz év után. Sosem gondoltam, hogy ennyit jelent, hogy egy általunk választott életet felcserél egy másik általunk választott élet. És azt se gondoltam volna, hogy mindennek a kellős közepén ennyire egyedül tudom érezni magam - régen volt már ilyen, kb. egy éve, ilyen fizikai meg lelki egyedüllét, kicsit hasonlít ahhoz, mint amikor egy idegen országban hirtelen nem tudsz mit kezdeni a felszabadult időddel meg a nagy végtelen ismeretlennel. Terveket készítesz, aztán az egésznek az a vége, hogy fekszel egy sötét szobában. És egy idegen helyen idegenként tényleg nem tud az ember mit kezdeni magával, mint..... VÁSÁROLNI! (mindjárt indulok).
 
Az otthoni, ismerős tárgyak közötti pihentető egyedüllét persze más. És más az is, amikor még nem tudod, milyen nem-egyedül lenni.
 
Szóval én nem is tudtam,  hogy ez most a búcsúzás ideje, egyszerűen csak találkozgattam emberekkel, és egy idő után észrevettem azokat a tipikus búcsúzós mondatokat, hogy "na de majd..." meg "de azért" meg "ugye majd nem", meg ilyesmik. És aztán még virágot is kaptam, meg puszikat, olyanoktól, akiktől még sosem, és szomorú bociszerű nézéseket. És akkor rájöttem, hogy már a várostól is búcsúzom - kb. egy hete. És hogy mindez sokkal-sokkal fontosabb volt nekem, mint hittem. (Mert hát a "röghöz kötöttség" ciki ugyebár... és "a változás jó" ugyebár...)
 
Aztán meg harmadik napja egyfolytában sírok, magam sem tudom megmondani miért, talán tényleg azért, mert olyan gyorsan történt mindez, és hiába vagyok biztos benne, hogy jó lesz, és hiába tudom, hogy az ember magával tud vinni mindent, ami fontos, mégis, akurvaéletbe, tök fájdalmas. És akkor ilyenkor az ember kapaszkodik mindenbe, ami biztosnak tűnő, meg szeretné a seggén vinni a fészket mindenhova, hogy ahol leül, ott rögtön otthon legyen, és ne legyen ez a nincs-a-lábam-alatt-talaj érzés.
 
És ez az érzés-ömleny egészen felnagyítja mindennek a jelentőségét. Ahogy hallgattam Á. végreromantikus történeteit ott a kocsmában a biciklizésről, a Dunapartról meg az érkező vonatokról, és a szerelmes nyomozásokról, hát komolyan mondom, irigyeltem, pedig minek is... Vagy ahogy napok óta számítok valamire, ami esetleg csak miattam történne meg, de nem fog, tudom. Mert ez a dolgok immár természetes, belesimulós, az újba súrlódásmentesen átfolyós rendje. Az új szakasz. Hogy minden legyen természetes, megszokott, egy év után mostmár semmi felkavarodottság, semmi nagy megdöbbenés, semmi  meglepetés, semmi katarzis (de tényleg??)... pedig néha komolyan mondom, hiányzik az a zaklatottság, ami szinten tartotta az adrenalit augusztustól márciusig, hiányoznak a váratlanságok, a percről percre adódó helyzetek, a kalandregényesség, még akkor is, ha tudom, hogy a dolgok evolúciója ezt hozza, ami most van.
(És na már megint eltértem a tárgytól...)
 
Szóval hetek, hónapok óta magam sem tudom, hol élek, valószínűleg egy buszon, és a füstszagú-hajszagú kárpit az otthon illata (fúj). És hetek meg hónapok óta csakis de csakis attól vagyok boldog, hogy apró pici meglepetéseket gyártok, örömöket ötlök ki, és berregek, pattogok, kreatívkodom. Amikor ez elapad vagy ebbe belefáradok, szomorú leszek. És ebből a siftelős életvitelből kifolyólag várom, várom a nyugalmat, a komfortérzést, az enyém-érzést, az otthonosságot, és azt is várom kicsit, hogy néha, csak néha, megint azt érezhessem, amit augusztusban, szeptemberben, októberben, és pláne november elején... vagy valami hasonlót. Valami kamaszkori romantikus indíttatásból és emlékfoszlányból kifolyólag várok egy nagy Mikulás-csomagot, szülinapi bulit, gyertyás tortát, rózsacsokrot, valami meglepetést, ami ad egy lendületet az újnak. Mert én magam most nem tudok neki adni. Valamiért. Talán tényleg csak elfáradtam. És talán tényleg, éppen csak kellene az a sok ember, aki. 
 
És mindemellett persze azt is tudom, hogy ez is pont olyan saját út (értsd: önállóan megjárandó), mint amilyenből jópár akad az életben. És mint mostani, éppenaktuális, és azonnali, persze ez tűnik a legkomolyabbnak. És hogy csak az abszolút nulláról lehet újból építkezni. És én most, mint abszolút nulla, éppen nem tudom, hol vannak a biztos pontok, mert ülök egy sötét szobában. Ja, valószínűleg valamelyik dobozomban vannak. Vagy esetleg azok is ide-oda buszoznak, és nem tudják, hol kell leszállni. 
 
(És egyébként meg kimondom, szeretném ha hazajönnél... pont úgy, mint te a szombat helyett a pénteket.)

Eddig 1 komment érkezett:

gofri:
1, 2007. 06. 30. 12:42Nyilván ez egy magánozós bejegyzés lesz, ahogy ez a hétvége is az, nekem viszont beszélgetnem kell... a kapcsolatok anatómiájáról még annyit, hogy olyan szép, amikor az ember először rácsodálkozik arra, hogy mennyi közös vonás lehet benne és egy másik emberben. És ez a csodálat-csodálkozás belül örökre megmarad, nyilvánosan az idealistáknál tovább, a realistáknál kevésbé tovább. Aztán a lobogás után - úgy mondják - jön a sakkozás, az alkalmazkodás, rövidebb nevén "alku" (ahogy mesi mondta), és a kérdések sorozata, hogy vajon elég jó vagyok-e még mindig, sikerül-e megfelelni, ha hiba van, hol a hiba, és hogy kit jobb hibáztatni ezért vagy azért, magamat vagy a másikat (:-) netán mindkettőnket. Hogy hol kezdődik a teljes önfeladás, hol a részleges önfeladás határa, mi az hogy önzetlenség, önzés, a másik kedvére tevés, előzékenység, meg a többi. Mert hát az ember nem azért trükközik és ötöl ki dolgokat, és nem azért varázsol, mert hosszú távon akció-reakcióban gondolkodik, hanem az adott pillanat miatt, spontán, csakúgy. És hát mert adni jó.
És mégis, hogyan juttassuk kifejezésre azt, hogy kapni is jó, hol van a természetes igény és a telhetetlenség határvonala, és vajon az elégedetlenség egyenlő-e a boldogtalansággal? (Egyébként nem, naná, hogy nem.) És vajon miért van az, hogy az ember néha a "megszoksz vagy megszöksz" helyzetében érzi magát - világfájdalmasabb típusok ezt úgy is mondhatják, hogy "jahajj, az egész kapcsolat terhet az én vállamat nyomja..." - és miközben úgy véli, hogy maximálisan alkalmazkodik (vagy megpróbál) és szem előtt tart, úgy is véli, hogy a másik meg nem (annyira).
És vajon a "nekem mindegy, hogy..." kezdetű mondat mindig döntésképtelenséget, vagy netán olykor simán előzékenységet jelent. És mit lehet tenni a vágy(ak) és a teljes érzelmi kiszolgáltatottság ellen? (Ha egyáltalán kell valamit tenni...)
(foly.köv.)

 

Secret hatred

Nem tudok mit kezdeni a makacs emberek gyűlöletével és humortalanságával. A haraghoz való ragaszkodással. Azzal az állapottal, amikor hiába minden igyekezet és minden békülési szándék, az ember a "deakkorist" kapja meg az arcába.

Pedig nem nagyon látok más utat, mint az odaállás, a dolgok megmondása, akármilyen is a körülmény, a háttér, a viszony, a világ - főleg a közös múlttal bírók számára kéne, hogy működőképes legyen a megmondom-megmondod dolog. Aztán jöhet a csihipuhi, a végén pedig a teishülyevoltál-énishülyevoltam, és a belátás meg az engedékenység. Még ha nem is szeretjük egymást (mert igenis ez is természetes lehet egy családon belül is. Sosem hittem abban a fajta szeretetben, amit pusztán a vérrokonság kéne hogy generáljon...)

Mindig csak azt a nagy romantikus kamaszkori elképzelést látom beigazolódni, amit valami "világmegváltó" ezoterikus könyvben olvastam tizenévesen (amikor úgy éreztem, találnom kell valami támpontot): minden döntés kérdése. Még a szeretet is. Még a hozzánk tartozóak is. Még a család is... és mégis van valami érdekes kapocs (nem feltétlenül a szeretet, de valamilyen érzelem), ami miatt rosszabb és frusztrálóbb érzés az, ha az emberre a familiája haragszik, mint hogy bárki más.... :)

Limináris

Fura érzés, amikor az ember fél lábbal van valahol, a másik fél lábával meg valahol máshol van - vagy nincs. Ez tipikusan az az eset, amikor ismerünk egy rakás közmondást, szólást örökérvényű igazságot, amikről azt hisszük (hisz hihetjük), hogy mindenkire mindig és mindenkor vonatkoznak - aztán egyszer csak adódik egy élethelyet, és kiderül, hogy ránk tán mégsem.... hogy kilógunk.... vagy a közmondás/szólás/örökérvényű lóg ki.
 
Többmindenkitől többször hallottam már, hogy a körülötted lévő környezet kifejezi a lelkiállapotot, meg a lelkiállapotod is a környezetedet (depisebb természetű ismerősem nyáron ezért aztán nagy - és örökérvényű :) - rendrakásba fognak a lakásban, polcokon, szekrényekben); na, ez is ez örökérvényű izé, de ki tudja igaz-e. Én most, ha körülnézek, papírkupacokat látok meg ruhahalmokat is, eléggé kosz is van (mert minek ugye, addig amíg...), és na persze ez a kényszerhelyzet, tehát alapvetően kilőttem az örökérvényűséget, na de mégis. A szanaszétség és az átmenetiség nagyjából rokon. Olyan ez, mint a limináris szféra, amiről sokszor beszéltem már - művészileg elég inspiráló lehet, na persze, ha művész lennék, nadenemvagyok. És kicsit olyan is ez, mint mikor az ember egymaga áll neki áthordani az dombot az út egyik oldaláról a másikra - homokozóvödörben...
 
Múltkor az egyik ismerősömmel beszélgettem arról, hogy vannak a hiper-intellektuális emberek, akiknek Kanttal van tele a polcuk és különbnek érzik magukat mindenkinél - és hideg-rideg sztoikus nyugalommal veszik tudomásul a felfordulást. Aztán vannak a nagyon cool-állatilaza-félvállról vevősök, akik még lubickolnak is benne (vö. "maj'leszvalaogy!"). Nem tudom, az ember mikrovilágához biztosan hozzátartozik a csetreszekhez és a biszbaszokhoz való ragaszkodás, meg az az igény, hogy mindezeket magunk körül ott lássuk, és emlékeztessenek mindket mindarra, amik vagyunk, ami eddig történt, amik voltunk. Már csak azért is, hogy tudjuk, hogy az alapján hogyan és merre lehet és kellene még tovább menni. A vacok, a kuckó, a sarok-érzés, az enyém-érzés -- és ez nem feltétlenül jelent önzést meg osztozni nem tudást, mert ez azt az örömöt is megadja, hogy van egy világ(od/om), amibe be lehet engedni azt a másikat.
 
Régebben, amikor még többet gondolkodtam, érdekelt az emlékezés művészete (vagy itt), és az ehhez kapcsolódó vagy az ebben eszközként megjelenő helyek is mindig rendezettek és jól struktúráltak voltak. Mint egy színház, ahol aztán a rendezettségen és a struktúrán belül persze megfér a káosz. (Na ezt már csak én mondom, mert a káosz is jó, és a határmentiség sajátja persze...)
Egy másik ismerősöm meg azt mondta, hogy az ember mindig önmagáról ír. Úgyhogy majd nyilván megírom (mint oly sokan mások) a káosz és a rend, avagy a liminárison belül megjelenő struktúra összefüggéseit.... Vagy nem, mert elvisz a víz. :-) 
 

Kerékvágás

Olyan nehéz visszatalálnia az embernek a normális kerékvágásba, ha valamilyen okból kiesett az idő egy időre. (A normális kerékvágás alatt a hétköznapit értem: azt az életfélét, ami általában mindenki él. Reggel emberi időben felkelni, rendesen enni, nézni a tévét, nagyjából tisztában lenni a világban történő dolgokkal, néha elmenni moziba, néha ünnepelni, nevetgélni, barátokkal találkozni, meg ilyesmik.) Ez olyan, mint az egy évig tartó esős évszak után a napsütés. Az ember el sem hiszi, és folyton az esőt várja. Mert a rossz, a feszültség, a baj, az élete része lett. És hiába mondják, hogy könnyű a jót megszokni, egy darabig nem is annyira az.
Épp most próbálom újramagyarázni (mert hogy kell), hogy napi 5 óránál is lehet többet aludni. Hogy normális esetben napi három az étkezési mennyiség. Hogy a munkaidő nem napi 13-14 óra, hanem mondjuk 8 (najó, vagy kicsit több). Hogy a magánélet és a munkaszféra/közélet kábé elválasztható egymástól. Hogy nem kell mindig pattogni, feszültségben és készenlétben és ugrásra készen lenni, hogy le lehet ülni olykor csak úgy, semmitsem csinálva. Hogy egy év alatt mennyi minden felhalmozódott, amit nem láttam, nem hallottam, nem olvastam, nem beszéltem meg és ki. És hogy végülis mondjuk természetes az, ha az embert szeretik, ha figyelnek rá, ha kérdezik, ha válaszokat kap, és ha meg van értve. Ha élheti az életét és teheti a dolgát. Hogy lehet benne a világban annak részeként.
Biztos, hogy akik 150 km/h-s sebességgel közlekednek folyton és füstöl a seggük minden kanyarban, azok pótolni próbálnak valamit. Nem biztos, hogy ez egyértelmű, de sokszor ez a helyzet, naná, hogy a tapasztalás mondatja ezt. És! De! Biztos hogy megtanulható hogy hogyan kell leállni és elfogadni azt, hogy vannak az ember életében nyugalmasabb időszakok is (és hogy a tempó sem feltétlenül rossz). És hogy az igény és a lehetőség a mosolygásra, a leállásra, az elmélyülésre - és mindennek megvalósulása; magyarán a boldogság egy természetes megérkezés és beérkezés akkor, amikor annak van itt az ideje.
Kicsit olyan ez, mint mikor leáll a mosógép vagy a centrifuga motorja, de a dob benne még mindig csak forog és forog. Magától. Aztán, nyugi, majd leáll.....

máma

Máma azt tanultam, hogy segíts magadon, az isten is megsegít. És hogy az egyik legdühítőbb dolog a világon a tehetetlenség miatti méreg, meg a tett-érzést követően kiderülő haszontalanság miatti váááááá-érzés.
Máma befizettem életem első vizitdíját, és rájöttem, hogy a háziorvos az a fajta orvos, aki semmihez se ért, illetve mindenhez csak egy kicsit. És hogy lehet, hogy mindenki a saját maga legjobb orvosa és "diagnájzere".
Máma megállapítottak nálam egy isiásszal spékelt lumbágót, holott tudom, hogy Bechtereves vagyok - mondtam is. Beadtak az egy hete tartó krónikus gyulladásos fájásra egy Algopyrin injekciót, holott előtte fél órát regéltem arról, hogy a fájdalomcsillapítók nem használnak. (Azért fel is írtak, kettőt.) Mindezt a bal csípőbe bökték, holott előtte kitapogatták (és mondtam is), hogy a jobb oldal fáj (egész bokáig). Kifizettem a vizitdíjat, a receptet, a buszjegyet, hogy odaérjek, és két órába telt az egész, holott nem várt előttem senki.
 
Mi ebből a tanulság?
1. Mindenki dögöljön meg ott, ahol van.
2. Mindenki dögöljön meg ott, ahol van.
3. Ha akarsz valamit, mondd meg, hogy mit akarsz.
4. Ne bízzál az intézményekben (ld. előző bejegyzés).
Fárasztó napom volt máma. Megint azt hittem, jó úton vagyunk mi, én, meg a dolgok, de hát....