Fék news

Előrebocsátom, hogy nem vagyok újságíró. Az újságírás külön szakma, és én bizonyos műfajokra biztosan soha nem vállalkoznék.
De az is tény, hogy szoktam írni, a foglalkozásomnál fogva az elemzési készségem az átlagosnál szerintem fejlettebb, és mivel elemző szövegek írását is tanítom, van ebben némi gyakorlatom is.
Ettől még persze nem állítom, hogy minden meglátásom mindig helyes, vagy hogy minden esetben tudok objektív lenni. Természetesen van ízlésem, vannak érzelmeim és kulturális preferenciáim is, de igyekszem objektív, nyitott, nem ítélkező lenni, és próbálok tanulni, fejlődni, gyakorolni.

Mostanában különböző fórumokon sok vita megy arról, hogy a különböző nagy büdzsével működő médiumokat és az ott megjelenő szövegeket komolyan kell-e venni. (Itt most linkelhetnék mindenféle műsorokat, ahol ismert médiaszemélyiségek ismerik el, hogy homofóbok, ahol musicalelőadásokat tartanak provokatívnak és "ferde hajlamokra" serkentőnek, ahol iskolai diáknapra fogják rá, hogy kormánybarát politikai rendezvény, vagy ahol művészeti eseményekről állítanak bődületes baromságokat.)
Kommentárral ellátva általában én is meg szoktam osztani ezeket a cikkeket, de sokszor azt gondolom, pont ez a cél, hogy aztán (általunk) ezekkel legyen tele az internet és a közösségi oldalak. A negatív hírverés is hírverés, ugyebár. Ez kicsit hasonlít ahhoz, mint amikor dilettáns politikusok véleményén pörgünk hetekig ugyanabban a körben, ugyanazokkal a felebarátokkal, aki magasról tojnak az egészre.

Persze tisztában vagyok azzal, hogy kezdeni kell valamit az egyoldalú kormánymédiával, ami a pénz okán remekül megtalálta a maga útját a választópolgárok zöméhez. Nálunk a megyében a helyi lap házalgat, külön felkeresik az előfizetést lemondó olvasókat, és visszacsábítják őket. Kedvezményeket adnak, bónuszkártyát, amivel állítólag még a benzin is olcsóbb (... mondta a mama, amikor a kezembe nyomta a sajátját. A helyi lap 9-10. oldalán egyébként mindig migránshírek vannak. A migránshírek miatt a mama múltkor egy egyszeri telefonbeszélgetés alapján azt vizionálta, hogy amikor a lányáék hazaindultak Hollandiába, lezárták az osztrák-magyar határt--a migránsok miatt--, ezért csak valami nagyon veszélyes hegyi szerpentinen lehetett átjutni Ausztriába. A valóságban az történt, hogy a holland-német határátkelőt zárták le felújítás miatt, ezért a GPS egy másik útvonalon vitte át a lányáékat a határon. Ezek persze apró differenciák, és a mama igazolva érezte a miniszterelnök szavait, ami konvergál a saját véleményével.)

Nem gondolom, hogy a mamához hasonló embereket érdekli az, mit ír bármelyik kormányszócső egy budapesti musicalről vagy a pride-ról. Azt sem gondolom, hogy eljutnak hozzájuk a mi megosztásaink a közösségi oldalon, mert ha interneteznek is, receptoldalakat meg vicces cicás videókat néznek, és valahol tökre igazuk is van.
A választások után olvastam néhány kezdeményezésről, amiknek az lett volna a célja, hogy megpróbálják bomlasztani a vidéki médiát úgy, hogy ingyenes újságokat terjesztenének kisvárosokban és falvakban. Persze ehhez vállalkozók és tőke is kell. És nem tudom, mit várhatunk egy olyan ellenzéktől, ami a kistérségekbe be sem tette a lábát a választási kampány ideje alatt, és azóta is remekül elvan a parlamenti székében.

Nemrég egy ismerősöm írta ehhez a cikkhez, hogy nem kellene úgy tennünk, mintha a dilettánsok véleményével komolyan foglalkozni kéne, mert ezek a nyilatkozatok egyszerűen nem vitaképesek, és csak azt mutatják meg, mi történik, ha idióták vannak döntés- és policy-hozói pozícióban. Ez megakadályozza az érdemi eszmecserét.
Én valahol ott látom a megoldást (ha már...), hogy az idióta cikkeket szisztematikusan le kell bontani, a szerzőikről bebizonyítani, hogy ostobák és avatatlanok, és gyilkos iróniával leleplezni a logikai bakikat. Magyarán szakmai hozzáértésből támadni vissza, mint kb. pl. ez az írás.

Hogy még árnyaltabb legyen a kép, elmesélek viszont egy történetet.
Elég régóta írok egy fesztiválról, ahová mindig szoktam belépőt kapni, két darabot.
A tudósítást annak idején önként vállaltam, mert szeretem ezt a fesztivált, és mert az adott (egyébként nagyon idényes és nem megalkuvó) médium más munkatársainak nem volt alkalma leutazni ide, hiszen a fesztivál nem biztosított szállást, nem volt kapacitása arra, hogy az itt tartózkodáshoz bármilyen segítséget is nyújtson. Olyan év is volt, hogy a sajtóregisztráció fejében ingyen írtam két cikket, bár ez a médium (becsületükre legyen mondva) még nulla állami támogatás mellett is mindig ragaszkodott ahhoz, hogy (időben) kifizesse a szerzőit.
A tavalyi cikkemben talán kicsit több bíráló jellegű megjegyzést volt, mert úgy láttam, a rendezvény kezd egy kicsit kifulladni. Nincs ezzel semmi baj, öregszünk, változik az ízlésünk, változik a közönség is, a nagy konkurenciában muszáj megújulni és innovatívnak lenni, a kritikusnak pedig muszáj megírni az észrevételeit, hiszen a kritikus nem pr-os vagy marketinges, hanem elemző. Aztán a szervezők vagy megfogadnak néhány javaslatot, vagy úgy döntenek, ehelyett az egyetlen darab bírálat helyett inkább a másik huszonnyolcra koncentrálnak.
Az idén már csak egy belépőt kaptam.
Tavaly volt ugyan a követhetetlen jegykiadások miatt volt egy szigorítás, amire rákérdeztem, de akkor még megkaptam a kettőt, mint tisztes visszajáró vendég és mint alapos elemző. Az idén azt hittem, tévedés történt, ezért írtam nekik, és kiderült, most már nem olyan nagy biznisz, hogy megdobnak két belépővel, én pedig írok egy lehúzós kritikát főleg úgy, hogy az általam képviselt portál (aminek a szerkesztési elveibe, tegyük hozzá, semmilyen beleszólásom nincs) nem promózza előre a rendezvényt (hiszen ők semmit sem promóznak, nem ez a profiljuk, ráadásul pont úgy a kulturális élet parkolópályájára vannak téve--ha nem jobban--mint az említett fesztivál).
Félreértés ne essék, tisztában vagyok vele, hogy ez valahol potyázás, hiszen én (mi) nem csak dolgozni jártam erre a fesztiválra, hanem szórakozni is. Emellett azt is tudom, hogy egy ilyen rendezvényen számtalan ingyen jegy kimegy az ismerősöknek, haveroknak, üzletfeleknek. Én nem hiszem, hogy egy nagy látogatottságú fesztivált (még ha csökken is az állami pénz, amiből gazdálkodhatnak) pont ez vinne csődbe, talán inkább az egyre emelkedő fellépti- és bérleti díjak, amiken a bérlet árának emelésével lehetne segíteni.

Nem azért vagyok csalódott, mert megváltozott a policy, hanem azért, mert ezek szerint a vélemény kimondása/megírása szankciókkal jár még egy ilyen "hippibuli" hírében álló rendezvény esetében is. Persze tavaly már feltűnt, hogy nem rakták fel a cikkemet a honlapjukra (ahogy az is, hogy tele volt viszont ömlengő és önismétlő írásokkal), de ebből még nem gondoltam azt, hogy ez odáig vezet, hogy én most egyszer csak elveszítem ezt a fesztivált, csak mert alaposan végeztem a munkám. Pedig elveszítem. Viszlát, városi hippik, álmodjatok szépeket.

Elhiszem, hogy marketing és pozitív reklám az egész világ. Csak sajnálom.
Ahogy sajnálok minden margóra tett írástudót, gondolkodót és arccal bíró fesztivált is.

UPDATE: Egy héttel később megkaptam a másik bérletet is.

Csak egy hét

Szívesen írnék blogbejegyzést valamilyen emelkedett társadalmi-politikai-kulturális témáról, de csak az jut eszembe, hogy egy hete vagyok szabadságon, és egy egyszerre tűnik nagyon hosszúnak és borzasztóan rövidnek.

Borzalmasan örültem, hogy június második hetétől már nem kellett órákat tartani, de végül ez nem azzal járt, hogy belevetettem magam a többi munkába, hanem teljesen leeresztettem, és ugyan összesen hét napon még elvonszoltam magam vizsgáztatni, de ott már inkább a pénzre gondoltam, és túlélni igyekeztem.

Az érettségik rendben lementek, ismét sok tanulságot gyűjtöttem be. Azt gondolom, én reálisan pontozok, szerintem az érettségi egy megmérettetés, és arról is szól, mennyire vesszük komolyan magunkat meg a céljainkat. Az érettségi nem valamiféle közös elnéző összekacsintás és jófejkedés. Szóval volt egy kis konfliktusom emiatt, mivel magas ívben tojtam az iskolastatisztikára és a a továbbtanulási tervekre is (ez így nem igaz, hiszen aki felkészült, annak segítettem). Arra is, hogy ezzel az osztállyal csak nyolc hónapnyi közös múltunk van, mert ezalatt az idő alatt mindent megtettem, hogy felkészítsem őket a vizsgára. De tényleg, nagyon sokat dolgoztam, és azt láttam, hogy ezek a gyerekek egyáltalán nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy valaki ennyit dolgozik, és ennyire konkretizálja, mit vár el.
És aztán az első napon nagyon kevés pontokat adtam, egy fiúval pedig csak azért nem húzattam póttételt, mert ő volt az utolsó, és mert addigra már tényleg kihúztam a gyufát az osztályfőnöknél.
Aztán amikor már majdnem azt gondoltam, elnyiszálom az ereimet, akkor a második naptól jöttek a jobb feleletek.

Összességében jó élmény volt, és pár kollégától megkaptam azt az elismerést is, amitől végül kicsit kevésbé éreztem magam fáradtnak. Volt, aki azt mondta, igazán nagyszerű, hogy ennyi idő alatt ilyen szépen gatyába ráztam a tantárgyat meg a gyerekeket, és hogy a módszeremet fel kéne írni receptre. Hogy némelyek sokkal szebben feleltek, mint más osztályokban. A szülők a büfében folyton kávét akartak nekem főzni, és az egyik kislány megölelgetett a folyosón, egy másik pedig azt mondta a banketten, én, a negyedik tanáruk tanítottam meg őket "magyarul".

Az iskola az utolsó hetekben egyébként egy zárt osztályhoz kezdett hasonlítani, persze, gondolom, más iskola is így van ezzel ilyenkor, de egy ilyen gimnáziumban a szokásos év végi fáradtság mellett még az egók is gigászi módon tudnak egymásnak feszülni. A munkaközösségi megbeszélésen azon veszekedtek, hogy a 30 éve ott tanító kolléga miért nem kaphat magyarórát (azért, mert idegbeteg, és a megalázó módszereit egy 10-12 fős nyelvórán könnyebb kivédeni), hogy a sok kiborulás és táppénz oka nyilván a nyomasztó és ellenséges munkahelyi légkör. Hogy a szemtelen és pofátlan gyerekeket ki kellene innen rúgni, és hogy XY nem hajlandó bemenni Z osztályba, mert csörtéje volt valamelyik kontrollálatlan kamasszal. Hogy többet kéne segíteni egymást, és akkor nem lenne bipoláris depresszió, rosszullét, ideggyengeség és reuma.

Biztos az én képemen túl vastag a bőr, de ekkor szót kértem, és elmondtam, hogy az általuk szorgalmazott differenciált terhelésnek az lesz az eredménye, hogy ki fognak merülni azok is, akik "húznak", és akkor ott vagyunk, ahol a part szakad. Hogy az egyéni családi, szociális és magánjellegű problémákról nem a munkahely tehet. Hogy nagyon szívesen vállalnék plusz feladatokat, mint "fiatalabb kolléga" (mert hogy elvárásként ez is megfogalmazódott, ugye), de ha folyton a tűzoltással kell foglalkozni, sajnos nincs rá időm. Ha én helyettesítek, az nem a 12-14 órámon (vö. szakvezetők, mestertanárok, stb.), hanem a 24 órámon felül jelenik meg.
Szóval itt azt hiszem, kicsit beleállítottam a kést a levegőbe, de ahogy öregszem, egyre kevésbé van kedvem befogni a pofám. A munkaközösségben az átlagéletkor kb. 50, jövőre valaki félállásba megy, egy másiknak kiderült, hogy nincs meg a diplomája (nyelvvizsga miatt), egy harmadik pszichés beteg, és nem tudni, vissza tud-e jönni. Ketten közülük végzős osztályt fognak vinni, azaz ha kidőlnek, 2 osztály felkészülése és vizsgája lóg a levegőben.
Közben pedig az iskola felvett egy magyar-etika szakos pályakezdőt, akit nyilván a magyarórákhoz is tudunk "hasznosítani", ámde (surprise, surprise) a mentorálását senki nem vállalja el, mert "mindenki túlterhelt".
Hát itt tartunk. Nyihognak a feladatok miatt, de az utánpótlást és a segítséget nem szeretnék kiképezni.
Úgyhogy elvállaltam a feladatot én. Nulla tapasztalattal, a hierarchia aljáról. Pedig magasról teszek a módszertanra meg az életpályamodellre. Vicces.

Szerencsére ebben az iskolában nem szokás érzékenykedni, úgyhogy az utolsó értekezlet végeztével mindenki úgy lőtt ki, mintha puskából.

Azóta elmentem egy három napos garden partyra (másfél napig zuhogott az eső), mert megjöttek a holland rokonok. Utána három napig mostam és főztem, majd elmentünk koncertre. Jövő héttől már nem én fogok dolgozni, tehát nekiállhatok pihenni, megnézni a letöltött Hal Hartley-életművet, elolvasni a harmadik Ibsen-drámát, és kijegyzetelni a szakkönyveket.

Hallgassatok zenét.

 

Hét élet

Paudits Béla haláláról eszembe jutott, hogy a színházzal való kapcsolatom a musicalekkel kezdődött. Az első LP-ről átmásolt szalagos kazettám A. L. Webber Macskák című darabja volt (az 1983-as ősbemutató, ebből csinálták a nagylemezt). Apám volt nagy Webber-rajongó, úgy emlékszem, el is vitt egyszer a Madáchba, és megnéztünk egy Macskák előadást. Én utána beszereztem a további előadások hanganyagát is (Jézus Krisztus Szupersztár, Evita, Starlight Express, Az operaház fantomja, stb.), de éreztem, hogy a későbbiek már nem annyira ütősek, mint a korai Webber-darabok.

Tudom, a musical a(z "igazi") színház ún. mostohagyereke, amolyan slágergyanús izé, de az az igazság, hogy szerintem ez igenis egy releváns műfaj, és mint ahogy operettből is lehet posztmodern színházat csinálni, úgy musicelből is. Ráadásul az amerikai autentikus kultúrának (ha van olyan, persze, hogy van, a dzsessz) ez az egy darabja, amiért feltétlenül tudok rajongani, amennyiben minőségi darabbal találkozom. Persze a Browadway-n még nem voltam, de a West Enden igen, és meggyőződtem arról, hogy nem a budapesti standard az, amihez igazodni kell, ha ez a műfaj érdekel minket.

Gimnazista koromban nagy rajongója voltam Liza Minnelinek és a Kabarénak, rajta keresztül pedig Bob Fosse-nak, a kedvenc filmem pedig az All That Jazz volt (ez Fosse önéletrajzi filmje, a főszereplő Roy Scheider, a lányát az akkor gyerek Földi Erzsébet nevű magyar származású színésznő játszotta). Itt az ikonikus nyitójelenet:

Innentől kezdve érdekelt minden autentikus amerikai Broadway-musical (Internet híján persze nem volt olyan egyszerű felzárkózni), de azt is hamar észrevettem, hogy a dzsesszt gyorsan felváltották a popdallamok, a lírai hősök meg a romantikus történetek. A Kabaré meg a Chicago szatirikus-ironikus világképét a Miss Saigon meg a Nyomorultak (és hasonlók) nem tudták pótolni vagy követni.
A Chicagót (a filmet) anno valami mozis magazin mellékleteként vettem meg, a Kabaré pedig itt van videókazettán, mert véletlenül rábukkantam egy könyvesboltban. Amikor Londonban voltam, elmentem a Sister Actre (horror áron), és iszonyatosan jó volt, de a mostani szegedi bemutatóra egyáltalán nem vágyom.

Visszatérve a Macskákra, az eredeti szereposztás (1983) (Haumann, Kishonti, Cseke, Hűvösvölgyi, Gyabronka, Szerednyei, Bencze Ilona, Paudits, a Hitgyülihez Balogh Feri, Kiss Mari) szerintem azért működött annyira jól, mert még nem voltak sem X-faktor-sztárok, sem más tehetségkutatók, úgyhogy aki énekelt, az egyben remek színész is volt. Nem úgy ment, hogy tud énekelni valaki, és ettől egyből színésznő lesz. Másrészt a 80-as években bemutatott előadás sok tekintetben képviselte a szabad szellemű nyugati kultúrát, ha tetszik, egy igazi punk darab volt több évvel a rendszerváltás előtt.
A siker másik záloga pedig a fordítás volt. Mint köztudott, a Macskák T. S. Eliot Macskák könyve című kötetéből született, az ebből írt szövegkönyvet pedig Romhányi József fordította magyarra). A londoni ősbemutató 1981-ben volt, azóta a bemutatók és a visszatérések száma és mértéke követhetetlen. A szöveg szerintem zseniális lett a nevek fordításától kezdve a szóképeken át a rímekig. (Ki ír le manapság az öregséget jellemezve olyat, hogy "vén cseléd" meg hogy "lel kényelmet".)

Az az igazság, hogy a Madách új(abb) szereposztása(i) meg az előadás hét (akárhány) élete és sokadik jubileuma már egyáltalán nem érdekel; beálltak a buliba a másodrendű operett- és musicalszínészek, a megasztárosok, meg bárki, aki egy kicsit is tud énekelni. Szirtes Tamásért sem rajongok különösebben, más rendezéseit nem láttam. Zenés darabra utoljára kb. két hete mentem, mert elvittünk valakit, és egészen elképedtem, hogy a műfajban 30 éves semmi lényeges nem változott, ide is belopóztak a klisék.
Anyway, van azért mire emlékezni, amíg el nem jutok a Broadway-ra.

Girlpower

Családon belüli viták vezettek odáig, hogy elkezdtem menekültekről és a migrációról olvasni. Nem szakkönyvekkel kezdtem persze, hanem két olyan írással, amik egyrészt a nőtörténet és/vagy oral history fontos dokumentumai lehetnek az adott jelenséggel kapcsolatban, másrészt a történelem sodrában elhallgatott és elhallgattatott kisebbségek hangjait is megszólataltatják.

Az egyik a kurd nemzetiségű Nujeen menekülésének története a szír háborús övezetből Németországig. Nujeen és nővére Apellóból menekültek el, amikor az Asszad elleni felkelésbe/polgárháborúba becsatlakoztak különféle szakadár- és terroristacsoportok, és Aleppóban tarthatatlanná vált a helyzet.

Nujeen megérkezik Leszboszra, 2015

Nujeen és családja először vidékre menekültek (ahonnan azért mentek a nagyvárosba, mert ott több esélyt láttak a mozgássérült lányuknak), majd pedig a család több részre szakadt, és Nujeenék elindultak Németország irányába, ahol az egyik korábban kitelepült bátyjuknál szerettek volna letelepedni.

A könyv leírja az utat Szíriától Németországig (2015-2017; 3593 mérföld, azaz 5782 km Törökországon, Görögországon, Macedónián, Szerbián, Magyarországon, Horvátországon, Szlovénián és Ausztrián keresztül taxival, vonattal, embercsempésszel, gyalog, hajón, busszal és minden elképzelhető közlekedési eszközzel; költség: 5045 euró).
Az egész történet nagyon megrendítő annak ellenére, hogy Nujeen nem tragikusan narrálja az eseményeket (talán azért, mert még gyerek volt az utazás idején). Persze sokszor kétségbeesik, de kihívásnak és kalandnak éli meg, és élteti egy jobb élet reménye és az európaiakba (főleg a németekbe) vetett hite. Sok sikerélményeben van része, hiszen a bezártságnak köszönhetően a tévéből megtanult angoljával képes tolmácsolni a határoknál, a dokumentumfilmekből szerzett tudásával valamennyire kiismeri magát az országokban, amiken átkelnek.

A legszomorúbb az egész történetben a tranzitországok érzéketlensége (köztük Magyarországé, ahová pont akkor érkeznek, amikor már megépült a kerítés) és az embercsempészek teljhatalma. Nujeen folyamatosan kommentálja az útja alatt történt nemzetközi eseményeket, amikről a többi menekülttől hall (és igen, okostelefonjuk is van a szíriaiaknak, nem azért, mert olyan gazdagok, hanem mert minden pénzüket erre költik, hogy út közben tudjanak navigálni). Szorong, hogy az európai terrorcselekmények hatására egy kalap alá veszik az összes háborús üldözöttet (így is lett), hogy ujjlenyomatot vesznek tőlük az adott országban, ezért ott kell majd maradniuk bizonytalan ideig.
A könyvből remekül kiderül az európai menekültpolitika bénázása is: több országban csakis azért engedik őket szabadjára a határban, nehogy nyilvántartásba kelljen venni őket vagy adminisztrációs gond legyen velük.
Érdekes még, hogy a közel-keletiekben mekkora mítosz és elvárás él Európa gazdagságával és humanizmusával kapcsolatban, ahogy az is, hogy mi pedig mennyire képtelenek vagyunk megérteni a ottani etnikai és vallási feszültségeket, holott nem is olyan régen ez a közelünkben (sőt, nálunk) is megtörtént. (Nujeen történetéről még itt és itt lehet többet megtudni.)

Farida Abbas Khalaf, 2018 (katt a linkre!)

A másik egy kissé korábbi történet, Farida Khalafé, aki az Irak északi részén élő jazidi népcsoporthoz tartozik. A jazidiket emberemlékezet óta irtják és/vagy próbálják muszlim hitre téríteni a körülöttük élő többségi arabok, és a helyzet legutóbb 2014-ben vált tarthatatlanná, amikor a térségen rajtaütött az Iszlám Állam, akikhez csatlakoztak a helybeli szunniták is.
Farida férfirokonait megölik, őt magát pedig elszállítják, és eladják szexrabszolgának; a könyv a küzdelmeit és a csodával határos menekülését, majd Németországba érkezését írja le.

Farida teljesen más életkörülmények között élt, mint Nujeen, ezért sokkal zárkózottabb és (nem túlzás ilyet állítani) tájékozatlanabb a világ dolgait illetően. Pontosan ezért nagyon megrendítő a kitartásáról, az akaraterejéről és a makacsságáról olvasni. Nem is azok a részek a legmegrázóbbak, amikor az erőszakról és a bántalmazásokról ír, hanem amikor kiáll a hitéért vagy a történtek után keményen megküzd a sajátjai előítéleteivel, hiszen a közösség szemében meggyalázott nőnek számít, akit már senki nem fog feleségül venni.

A másik tanulság (nem mintha nem tudta volna az ember), hogy a háborúban mindenki lefizethetővé és korrupttá válik (nekem erről szól A kaukázusi krétakör is pl., most láttam a POSZT-on). Az Iszlám Államba a könyv szerint sokan félelemből, a vagyonosodás reményében és hatalomvágyból léptek be (ld. nácik), a fanatizált tömegek pedig nem gondolkodnak, néhány egyszerű érvvel simán cáfolható a gondolatmenetük, de persze mindig a fizikai erőszak és a hatalom győz.

Biztos nagyon didaktikus ilyet mondani (és nem is értek a témához), de én elég sokat tanultam ebből a két könyvből. Azt nyilván eddig is tudtam, hogy a reflektálatlan tömeg az ISIS-t azonosítja a muszlim/iszlám hittel, a terrorizmussal, a nőgyűlölettel és az intoleranciával. Nujeen azonban mozgássérült, és a nővérei is egyetemre jártak még Szíriában, Farida pedig epilepsziás, akit a (férfi) tanára támogat abban, hogy a matematikai tehetségét kibontakoztassa. Mindketten a terrorizmus és a diktatúra áldozatai, és ha kicsit később esnek meg velük a történtek, az európai államok bezárkózásának köszönhetően esetleg meg sem menekültek volna.
A múltkor olvastam egy interjút, ami részben igazolta azt, amin gondolkodni szoktam: a migráció az emberiség történetével egyidős, és ez valószínűleg mindig így lesz. Persze nem konfliktusmentes a kérdés (= közhely), de szerintem akik most a leghangosabban ugatnak, azok vagy nem tudnak semmit a világháborúkról és a környező népirtásokról, vagy csak simán szükségük van arra, hogy ellenségképet kreáljanak (nekik).
Azon gondolkodtam még, ezek fényében hogy olvassa valaki pl. az Anne Frank naplóját vagy hogy néz meg egy gulágról szóló dokumentumfilmet.
Nyilván úgy, hogy a saját fejében teljesen szét tudja szálazni a közelében történő, őt érintő, nacionális öntudatát tápláló, valamint a tőle távol eső "mocskos aljadéknépségeket" megtizedelő zsarnokságot.

Restart

Nem a blogolást hagytam abba, hanem az életemet.

Egyszerűen csak annyi történt, hogy túl sok volt most minden. Talán korábban már írtam arról, hogy karácsony környékén egyszer csak azt vettem észre, hogy kétszer olyan fáradt vagyok, mint amilyen olyankor általában lenni szoktam -- és mostanra megvan az ok is: nagyon-nagyon keményen kellett fogni mindent. Csupa átvett osztály, ahol nincs rend, szabályok bevezetése, betartása, betartatása, közben humor, emberség, jófejség, hatékonyság.
Én azért egy elég vicces lány vagyok, amikor tanítok, de eddig még soha nem gondoltam arra, hogy ez mennyi energiába telik. Hát, most igen.

Mire eljött az érettségi hete, egy kupac angol, egy nagyobb kupac magyar dolgozat csücsült az asztalomon, egy útikönyv-fordítás (életem egyik legrosszabb munkája, mind a feladatot, mind az eredményt tekintve), egy budapesti konferencia, és számos egyetemista esszé, amik, bár minden segítséget megadtam, formailag egyáltalán nem felelnek meg egy szabvány szövegnek (és most hagyjuk, hogy ki milyen okos vagy milyen gimiből jött a bölcsészkarra).

Amióta gimnáziumban dolgozom, még erősebben kívánom minden gyereknek, hogy minél előbb kiszabaduljon a közoktatásnak nevezett kaszárnyából. Idén élesben láttam az eszelős pontvadászatot a felvételire, a kétségbeesést pár százalékkal alacsonyabb eredmény láttán, és a könyörgést, hogy de csak még ezt a pontot adjam meg, mert. Hát, nem adtam meg, ha nem járt, inkább megpróbáltam elmagyarázni, hogy az élet ennél sokkal szebb és összetettebb, és hogy mindennek megvan az oka, csak lehet, hogy az később derül ki. (Milyen ijesztő például a stresszes-gátlásos-görcsös végzős lánytól, aki sírva fakad a 75%-ja láttán azt hallani, hogy a pszichológia szakra készül, hát legszívesebben felkaptam volna, hogy azonnal lemenjünk a Balatonra, és felejtsük el ezt az egészet.)

Az is egészen különös, hogy ezekben az iskolákban milyen ügyesen tornásszák fel a statisztikát, mert úgy javítanak, hogy egyik kezükben a kék, másikban pedig a piros toll (láttam!). És most már értem, miért gondolja magáról azt sok 20 éves, hogy ő mindent tud, majd oszt ki engem első éves egyetemistaként, amikor keresztbe naaagy, vörös vonallal áthúzom a dolgozatát. ... mert hogy itt a cél sokszor nem valaminek a megtanítása vagy a készségfejlesztés, hanem a jó nagy ötös.
Aztán ha valaki nem áll be a sorba, jöhet a fegyelmi tárgyalás olyan pitiáner esetek miatt, hogy a diáklány visszaszól a nem túl idős tanár úrnak, akinek pozíciójánál fogva (szerinte) eleve járna a tisztelet, a tanári kar pedig akkor is mellé áll, ha mással nem is történt hasonló affér. Szépen összenő, ami összetartozik.

Nem panaszkodom, szeretek ott dolgozni. A kissé jól szituáltabb (jobban szituált?! hehe) gyerekeknek is kellenek a normális felnőttek (már hogy például én, ugye), hogy lebontsák az előítéleteiket, hogy megpróbálják elfogadóbbá tenni őket, hogy kikalapálják belőlük a sznobizmust (!) és a fölényességet, vagy éppen biztassák azokat, akik ebben a közegben rosszabbul érzik magukat.

Na szóval érettségik leadva, útikönyv elküldve, most már csak az elsőéves esszék vannak, #kezdjetekelélni.
Ma reggel, amikor kibicikliztem a tóhoz, azon gondolkodtam, mit csesztem el, az nem lehet, hogy ilyen simán lement ez mind, lehet, hogy mindjárt visszajön a New York guide, és le kell fordítanom az összes streetet utcára.

No mindegy, elkezdtem elolvasni a könyveket a Kindle-n, megnézni a filmeket a drájvról, és ledolgozni a munkahájat, mert az bizony visszanőtt oda, ahova ilyenkor szokott, lassan felveszem a fonalat a családtagokkal is, és a (bizonyára hasonló cipőben járó íróasztalnál/gépnél/vizsgáztatói asztalnál ücsörgő) barátokkal is.
Hiába, produktív kis tanév volt ez minden szempontból.

Három nap

Fotó innen.

Nálunk kicsit hosszabb volt a szünet (a szabi), mint általában, amit szerintem én például baromira megérdemeltem.
Persze ez nem azt jelenti, hogy csakis azt csináltam volna, amit akarok; itt tornyosult rengeteg dolgozat, írtam egy recenziót, korrektúráztam egy cikkemet (évi egy szakpublikáció, még nincs kész a korrektúra, de szerencsére nem voltak olyan arrogánsan kemények velem, mint legutóbb). Érdekes ez a szakma, sokszor érzem azt, hogy önigazolást kereső írni-olvasni tudók keresnek valamiféle elismertséget ismeretlen (nyugat)-európai szakfolyóiratokban, a megjelenésnek mindenki örül, kiposztolják a facebookra, aztán elmúlik az eufória.
Én is ezt fogom csinálni.
Simán örömet okoz. Olyan, hogy nemzetközi karrier, ezen a téren szerintem nem létezik. Ahogy öregszem, azt is egyre inkább látom, hogy egyrészt nagy a kontraszelekció, másrészt fontos, hogy kinek a kutyájának a kölyke az ember. Hát köszi, de nem. Vagy nem úgy.

Arra azért rájöttem, hogy sokkal kényelmesebb lenne, ha hét közben nem látnék ennyi embert, mint amennyi általában jut. Mert az életemnek ezen a másik területén sem akarok versenyezni senkivel.
Mindenkinek jobb, ha én többet vagyok itthon: jókat főzök, rend van, és értelmes dolgok jutnak eszembe. Alaposabb tudok lenni. Nem ébreszt fel hajnalok hajnalán a kötelességtudat, mert tudom, hogy mindenre van idő.
Így, ahogy most van, csak azt érzem (itthon is, a szabik alatt is), hogy egyik feladatból esem a másikba, és a különbség tényleg csak az, hogy melyiket élvezem és melyiket nem annyira.

Más.
Holnap választások. Én még nem döntöttem el, hogy a listán kire szavazok, de nem is különösebben próbálok tájékozódni. Majd a fülkében eldöntöm.
Inkább azon gondolkodtam, mit látok most, és mitől változhatna ez a helyzet.
Motiválatlanságot, kiégettséget látok csaknem mindenhol.
Van kb. negyven egyetemista dolgozatkezdeményem, azokat javítom, borzalmasan szarok. Nem azért szarok, mert az érdekli őket, ami (számítógépes játékok, sorozatok, social media), hanem mert kritikátlanul, gondolattalanul írnak mindenről. (Persze a témaválasztás is érdekes, nyilván itt visszajön minden, amibe menekülnek csak hogy ne kelljen a valósággal, a mi valóságunkkal találkozniuk. Hogy ne kelljen elfogadni, hogy ez az ő valóságuk is.) Ha pedig bírálok, megsértődnek. Akkor is, ha érezhetően jóindulattal teszem. Hiába készítem a sok segítséget, töltöm fel őket, írok erről e-mailt, nem akarják megnézni. Magasról tesznek az erőfeszítésre és a felajánlott segítségre is.
Hogy ez miért baj? Hát, mert ők a jövő felnőtt generációja. Ők lesznek szülők, tanárok, médiaszakemberek, politikusok. És buták maradnak. Az egész ország elbutul.

Nemrégiben a feminizmusról volt egy óra, az egyik csoportban sok lány, kevés fiú, a másikban fordítva. Az egyikben egész jó kis párbeszéd alakult ki, a másikban semmi. Csak azt látom, hogy a srácok többször összenéznek, vihognak, de nem mondanak semmit. Egy ponton már nem bírtam, és megkérdeztem, mi folyik itt, miért nem beszélnek, hiszen azért vagyunk itt, hogy akár a bíráló véleményeket is ütköztessük (különben is elég toleráns vagyok, a legnagyobb örökségen sem húzom fel magam, nem is nevetem ki). A megszólított srác azt mondta, nem szeret erről, beszélni, mert erről mindenki mást gondol, és ez kellemetlen.

Itt tartunk.
Ha valaki mást gondol, és azzal vitába kell szállni, az kellemetlen.

Mondjuk a feminizmus kapcsán egy cseppet sem csodálkozom. Mostanában többször is vitába keveredtem olyanokkal, akik a feminizmusnak (vagy inkább feminista kritikának) csak valami leegyszerűsített verzióját használták (vö. férfigyűlölet), az ügynek ráadásul sokat ártanak azok a konzervatív amerikai médiasztárok, youtoberek és kommentátorok, akik nagyon szakszerűen tudnak feminácizni. Ilyen fogalom a feminizmusban persze nincs, radikális feminizmus, az van, de az megint más. Meg persze vannak ostoba nők (és férfiak is persze), akik feministának mondják magukat.
Nem erre akartam kilyukadni (bár tegnap gondoltam, írok egy külön posztot erről*), hanem arra, hogy ömlik az információ, és nincs senki, aki megmutassa, hogy kéne válogatni.
Ez igaz a politikára, és igaz az élet apróbb szegmenseire, mint például egy egyetemi szeminárium.
És amikor az ember adna némi útmutatást, akkor az van, hogy az nem kell, mert érdektelen és mert túl sok energia.

Hogy keretes szerkezet legyek, visszakanyarodok oda, hogy tegnap azt éreztem, ha többet lennék itthon, ha több időm lenne, tudnék ezen valamennyit segíteni.
Mint ahogy ma megcsináltam a szép, nett, logikus és használható segédanyagot az esszéíráshoz, tudnék ilyet csak úgy, a normális és árnyalt gondolkodáshoz is.
Aztán azt se nézné meg senki.

--

*Később azért lehet, hogy lesz még poszt ebből.

Csak

Amellett, hogy nagyon örülök a hónak és a gyönyörű, csendes későtélnek, ez fárasztó is. Van egy elméletem arról, hogy az ember hidegben sokkal több energiát éget, ezért hamarabb elfáradt, viszont sokat eszik és ettől eltesped, aztán mennyire nehéz már visszafordítani mindezt tavasszal, ami azt sem tudjuk, mikor kezdődik.

Én nem vagyok "rendes tanár", szoktam volt mondani, és ez azt jelenti, hogy nem vagyok hajlandó felfeszülni a szivárványra a munkám miatt, már rég megtanultam, hogy vannak sokkal fontosabb dolgok, amiket lényegesen szarabb lenne rosszul csinálni vagy elhanyagolni. Aztán közben mindig kiderül, hogy ettől a fixa ideámtól függetlenül egész tisztességesen végzem a munkám, pedig valahol ott motoszkál a fejemben, hogy nem innen szeretnék nyugdíjba menni.

Az első félév hihetetlen hosszú volt, a második meg nagyon rövid, főleg a végzősöknek, akiket--hatodik magyartanárukként--gatyába kell ráznom. Nem egyszerű feladat, mert a széplelkű, rendszerben gondolkodni nem tudó, nyafka elődeim örökre kiirtották belőlük a magyartanár és az irodalom iránti bizalmat és érdeklődést. Olyan vitákba kell bocsátkoznom velük, amiket rendszerint már lemeccsezünk kilencedikben ("Minek kell ez nekünk, tanárnő?" "Mi értelme van az irodalomnak?" "Minek olvasunk ilyeneket?" "Hol érdekel engem az, hogy mire gondolt a költő?"), kipróbálják rajtam az összes módszert, ami a tavalyi, 25 éves elődömnél bevált. Nálam persze nem válik be, buktattam is, hármat. Surprise-surprise. Az alsóbb évfolyamok sem másabbak, illetve ott még megnyugvással tölti el őket a tudat, hogy végre belépett az életükbe egy stabil ember. Kérdezgetik, ugye maradok-e. Ugye én már nem fogok sehova menni, amíg ők le nem érettségiznek.

Maradok, persze, sőt, ebben a tanévben még egyetlen napot sem hiányoztam, szerintem járna nekem valami plecsni is év végén. A pedagógus mártírhalál nevű háromperces abszurd itt is dívik egyébként; dramaturgiailag ezt úgy lehetne körülírni, hogy bejön a tanár, körülnéz, hogy elegen látják-e, majd fennhangon siránkozásba kezd, mennyire beteg/rosszul van/elege van/túlterhelt, elmeséli mennyi kávé/nyugtató/fájdalomcsillapító/pálinka kell neki a napi túléléshez, fenyegetőzik, hogy nyugdíjba megy/táppénzre megy/emigrál/felköti magát, majd, miután nyugtázta a figyelmet, kimegy.
Ők azok egyébként, akiket a tanítási szüneteket wellnessben meg a hegyekben töltik. Meg a tengerparton. Nem, nem azzal, hogy a második, harmadik, sokadik munkájukat végzik otthon, de meg nem is azzal, hogy pl. a beteg/idős anyjukat hordják bevásárolni. Hát ez van.

Azt veszem észre, hogy ezeknek a gyerekeknek úgy hiányzik a normális ember az életükből, mint a levegő. Nem elérhetetlen elitizmusra vágynak, nem haptákban akarnak állni, nem adatokat akarnak magolni a semmiért, hanem emberekkel (!!) szeretnének beszélgetni (!!). Ezért aztán kifejezettem örülök, hogy M. is talált másik állást, mert majd meglátja, hogy a generáció egészének kell a segítség, sőőőt, a burokban felnőtt fiatalok sokkal nehezebben döbbenthetők rá arra, hogy az élet nemcsak elvárásokból, százalékokból, számokból és megfelelésből áll, hanem mi mind egy csapatban játszunk.
Próbáltam már diákot hajnali tanulásról eltéríteni, miután láttam, hogy egy paraszthajszál választja el a kiborulástól, és hallgattam meg történeteket nemtörődöm apákról, nagyszülők által nevelt gyerekről, akit visszatoloncolnak az anyjához, amint elmúlt 18 éves, láttam nagyon káros vallási fanatizmust, gátló önbizalomhiányt és szabálytalanul viselkedő, ezért kirúgással megfenyegetett tehetséges diákot. Mindenhol elkél a segítség, ez a nagy tanulság nekem.

Mindeközben...
A Nemzeti Színház drámaversenyén kb. 8 csapatom indult. Ügyesek nagyon; persze tudom, ki vállalta azért, hogy kibújjon a drámaóra követelményei alól, de ők majd szépen kihullanak.
Kurva vicces lenne megnyerni, és jövőre ott ülni a zsűriben mondjuk az Udvarossal... Ügyesek, és nagyon lelkesek. A többség.

Megbetegedtem. Lásd a fenti sorokat a tanármártírokról, akik összeköpködik a szótlan kisebbséget.

Bejutottam a KÁVA pedagógus workshopjára, amire végül is nem mentem el, mert képtelen a közlekedés Budapestig, leesett az ónos eső, és az energiaszintem--minden beszedett vitamin ellenére--low level. Megígérték, hogy a legközelebbi időpontot is elküldik, és azon, ha beledöglök is, ott leszek.

Életem első regényfordítása után elvállaltam egy rajzolós könyvet, most pedig egy tininaplót fordítok (vagy nem tudom, mi ennek a műfajnak a neve). Karrierem felfelé ível, úgy érzem. Sebaj, a tiszteletpéldányoknak legalább könnyebben találok gazdát, mint a regény esetében...

Sajnos alig van időm edzésre járni. Ez most nem túl intellektuális, de engem azért zavar. Itthon persze próbálok sportolni, de az új munkahely fizikailag sokkal jobban igénybe vesz, mint gondoltam. Ja nem, inkább a sok többi dolog. Tizenötezer+ lépés (vö. lépésszámláló) után nem biztos, hogy elindulok edzésre. Sajnos. Persze biztosan lehetne ez a legfontosabb, és akkor elégedettebb is lennék magammal, de sajnos komoly igényeim mutatkoznak arra is, hogy olykor-olykor elolvassak egy-egy könyvet.

Ja, láttam a Call Me By Your Name-et. Meg kell mondjam, a Három óriásplakát... filmként sokkal jobban megfogott, viszont André Aciman könyve nagyon bejön, az E/1. narrációt nem tudta visszaadni a film, de persze értem, hogy az olaszországi helyszín megkívánta a vizuáliát. Csak hát sajnos ez egy személyes történet, a film meg külső szempontból narrál -- szerintem. Ha elolvastam a könyvet, lehet, hogy írok még erről.

Egyszer csak nyár lesz lassan... de addig még lesznek képek a befagyott Balatonról.

Ezt a zenét a diákjaim mutatták. Azt hitték, kiakadok, de csalódniuk kellett.