Utazásaink

Már októbert van, de még mindig nem abszolváltam a tanévkezdést rendesen - mondjuk nem tudom, volt-e valaha olyan tanév, amikor igen. Hogy volt-e valaha olyan tanév, amikor azt éreztem, hogy minden tanév eleji teendővel kész vagyok, és most már "csak" tanítani kell. (Szerintem nem.)

Az én hibám is persze, a minap gondoltam arra, hogy nem vagyok normális, mindig kitalálok valami extrát, amivel aztán egyrészt növelem a saját leterheltségemet - de másrészt meg biztosan megőrülnék attól, ha az életem csak az iskolából állna. Ez soha nem volt és soha nem lesz így, szóval ez dupla meg tripla munka (sokszoros személyiség). De annak idején az volt magammal a deal, hogy oké, elmegyek tanárnak (valamit dolgozni kell), de nem fogom abbahagyni azokat a dolgokat sem, amik meg tényleg boldoggá tesznek. (Ezek után persze nincs mit csodálkozni az ingadozó egészségügyi állapotomon sem, amit vasmarokkal próbálok rendben tartani, ami nyilván pont akkora "baj", mintha egyáltalán nem törődnék vele.)

Így a szeptember a konferenciára készüléssel és az uszodával telt, kb. minden iskolai teendőt tologattam magam előtt, lekéstem a határidőket (ki a fenét érdekelnek a tanmenetek meg a honlapra kerülő cikkek korrektúrái, idén még az irodalmi verseny sem érdekelt - végül persze elkészült minden). Halomban állnak a javítatlan dolgozatok, senkinek nincs még jegye (mindjárt lesz), szóval egyáltalán: kurv@r@ nem érdekel az iskola. 

Pedig rendesek voltak velem, elengedtek szakmai távolléttel, ami mondjuk a minimum, miután semmilyen egyéb támogatást nem sikerült kiharcolnom - konferenciatámogatás csak egyetemi oktatóknak, adminisztratív dolgozóknak (aka gyakorlós tanár) csak képzési támogatás jár, én meg elmentem előadni. Az utolsó pillanatban a dirinő még megpróbálta győzködni az iskolai alapítványt, de ők meg csak a tehetséges tanulókat támogatják, azokat is készpénzes számla (!!) ellenében. 

A UK pedig nagyon drága ország (csak sajnos imádom), útlevél, tartózkodási, szállás, konferenciaregisztráció, vonatjegyek, repülőjegyek, kaja, belépők (!!ó, fuck), miegymás. 
Egy nagyon cuki Airbnb-t találtunk, gazdájával, Richarddal már nyár óta leveleztünk, a nappalis-szobás-konyhás lakás Canterbury központjában van öt db kóddal záródó kapu mögött egy kocsma mellett, a római kori színház helyén.

Mi sem stílusosabb ennél, de így azért az éjszakáink meglehetősen zajosak voltak.
Richard egyébként egy nagyon precíz brit lehet, BOOK OF WORDS néven képekkel ellátott lakásútmutatót találtunk a nappali asztalkáján, minden fel volt címkézve (ha voltatok már, tudjátok, milyen az eletronika pl.), és alapos felszerelésű konyha (kávé, tea, hűtött víz, stb.) várt bennünket.

Mindenki azt hiszi persze, hogy nyaralni voltam, miközben én az időmet igyekeztem megosztani a konferencia (délelőttök) és a városnézés között, ami koránt sem volt egyszerű. Így például nem voltam egyetlen workshopon sem, de nem láttam a Marlowe-kiállítást, az immerzív Chaucer-kiállítást és még egy csomó minden mást sem. Szomorú, mert Canterbury tényleg olyan város, ahol minden ötven méteren van valami látni- és tanulmányoznivaló. Maga a történelem meg persze az irodalom. A katedrális a város minden pontjáról látszik. 

A rendezvény egyébként pont a katedrális területén volt, így teljes bejárást kaptunk, szóval csak a kis barátaimnak kellett megvennie a megfelelő belépőket. 

Nagyon exkluzív volt minden, engem eleve elbűvöl, hogy két vagy többnapos rendezvény létezhet arról, hogy emberek szeretnek verseket olvasni és együtt megbeszélni azokat, ahogy az is lenyűgözött, hogy itt (és más külföldi országokban) mindenkinek mennyi ideje van erre, vagy arra, hogy a kétnapos konferenciát egy hétig élvezze egy nagyon drága országban. Tizenkét fős magyar delegáció volt (köztük csak négy előadó), és ők is ugyanígy tettek, számomra viszont tényleg rejtély, hogy milyen munkakör, fizetés és élemód engedi meg az egy-másfél hetes kiruccanást a UK-ba. (Összehasonlításul: a Pázmányos csávó és én még az estéinken is dolgozunk, ő rohant vissza, és bár én csak vasárnap jöttem, most--pont ezért--itt ülök munkahalom tetején és épp posztolgatok.)

Nem kifejezetten tudományos konferenciára kell gondolni egyébként, mindenki a munkájáról, a csoportjairól, az élményeiről, az olvasatairól adott elő, a két plenáris pedig egy verseskönyvszerkesztő és egy költő voltak, akik a saját munkájukról beszéltek. (Elgondolkodtam, hogy ez itthon lehetséges volna-e, mármint hogy a költészetre kvázi mindennapi "használati tárgyként" tekinsünk és olyan könyveket adjunk ki, amiket a magasértelmiségen túl átlag olvasók is kézbe vesznek. Nem nagyon tudom ugyanis elképzelni, hogy 1) olyan verseskötetek szülessenek, amelyeket átlagemberek, nem felkent költők írnak, de azt se, hogy 2) XY kortárs költő kiáll, és arról beszél, hogy neki mennyire fontos az, hogy a nem irodalomértők is kézbevegyék a szövegeiket. Egyszóval: a nyugat luxusa. Kevés politika, sok well-being, lelassulás, nyugalom, közösség, beszélgetés. - mondom ezt, miközben kapkodva írok, hogy még kijavítsam a nyelvtandogákat, mielőtt bemegyek ma.)

Metaforikusan is szép kivitelezés volt - a jelszavak az ÚT, a TAVERNA és a KEGYHELY, a legtöbb előadás ezek köré épült.

Az előadásom jól sikerült, bár nyilván rohadtul izgultam, büszke voltam magamra, hogy érdekesebb vagyok, mint a szakmai itthoni vezéralakja (aki szerintem rutinból vett részt, meg hát nyaralni is akart). (A Pázmányos kolléga is ügyes volt, középkorász, és régi szövegeket próbál alternatív módszerekkel kedvesebbé tenni irodalom iránt kevéssé érdeklődő fiatal egyetemistáknak). Angol irodalomról (is) beszéltünk mi ketten a briteknek, akik tátott szájjal hallgattak, majd a végén odajött egy nő, és azt mondta: bár itt ilyen tanárok lennének. (Mondtam neki, hogy egyébként nálunk sincsenek ilyen tanárok.) A szöveget meg fogom írni rendes cikkben, de lehet, hogy a szakmai substackemre is hamarosan felteszem.

Csütörtök délután tengert néztünk, pénteken részt vettünk a katedrálisban az evensongon - nagyon megható volt. (A napokban egyébként a Canterbury katedrálisban a házi kedvenceket áldották meg.)

Pénteken még az is történt, hogy találkoztam Laurával, egy régi diákommal, aki látta a londoni fotóimat, majd kiderült, hogy amúgy Canterburyben lakik. Feltétlenül látni akart, ami amúgy szuper érzés volt (csak két évig tanítottam). Bár felajálottam, azt mondta, nem tud letegezni, mert én tanítottam meg írni-olvasni (...).  

*

Ez itt Charles Dickens nyaralója Broadstairsben.

Ez pedig a choral evensong, ott ülök valahol. Az elején köszöntötték a konferencia résztvevőit, kiemelték a költészet és a terápia, a gyógyulás fontosságát, nagyon megható volt. (Az evensongot egyébként mindig streamelik, hogy bárki részt vehessen rajta.)

Szombaton Doverbe mentünk, amit szintén csak végigrohantunk, mivel ez egy egész napos program lett volna tokkal-vonóval, de estére már Lutonba kellett érni a vasárnap reggeli kép miatt. Azért van néhány kép erről is.

Egyéb szolgálati:

Az utolsó lutoni szálláshelyen elhagytam az olvasószemüvegem, amit most próbálok visszaszerezni (szeirntem nem fog menni, vehetek újat).

A távollétemben végbemenő nyílt nap (amire külön videót készítettem, mielőtt elmentem) jól sikerült.

Tegnap David Szalay jött a városba, de kihagytam (amúgy se tetszik a könyve annyira).

Ma pedig már színház.

Igyekszem a felszínen maradni, az útra, a tavernára meg a kegyhelyre gondolni. És arra, hogy mikor mehetek vissza Angliába.