Minden klassz

Minden klassz.
Az osztályom (lányosztály) két napig azon veszekedett, hogy ingben vagy pólóban táncolják-e a szalagavatótáncot. Utána másfél napig azon, hogy ki milyen magasra emeli a kezét, és ki milyen unottan táncol.

Mindenki unottan táncol. Semmi ritmusérzék, dinamika, mozgás-koordináció; azon gondolkodtam, hogy lehet ez, biztos mindenkivel hallgattak zenét kiskorában. Legalább valami bóvlit. De nem. Lapos az egész. A tánctanár a plafonon van, a végén már engem is lebaszott, annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem felrúgni.

Na szóval mondtam a lányoknak, hogy eztán csak fiúosztályt vállalok, ők nem ennyire bonyolultak (mint a póló vs. ing, emelés vs. lötyögés), őket legalább nem érdekli semmi más, csak a cicik meg a dugás. Egyszerű. Cicik, dugás, belső béke.
Nem hazudok, van egy fiúosztályom, tizedikesek, és minden, de minden témát le tudok redukálni a cicik és dugás binaritásra.

Moliere: Tartuffe? Hát van benne egy csalfa feleség, aki nem tudjuk pontosan, hova húz, de az ominózus jelenetben, amikor a férj az asztal alól kukkol, tutira azon van kiakadva, hogy tulajdonképpen az asszony is benne lenne a kamatyban.

Csokonai: A vidám természetű poéta? Hát, egyrészt a 4. versszakban már történik utalás a nőkre ("obojj" = oboa), másrészt a verset második részét is két részre lehet osztani, a dugásra ("majd kedvesem egy énekkel / Lelkesíti húromat"), és utána az alvásra.
Nem is beszélve a Tartózkodó kérelemről, ahol meg valami olyasmire kéri a szeretőjét, hogy..... na, ne is mondjam.

Ha képeket viszek a klasszicista művészetről (uram bocsá, rokokó!), azonnal kiszúrják a ciciket meg a pucér nőket. Rá is keresnek pillanatok alatt, hogy a pajzán festmény melyik múzeumban van kiállítva, és mennyit ér. Hogy hol lehet eredeti méretben (méret... érteeeed?!) megnézni.
Hát így vagyunk.
Ha bajuk van egymással, odabasznak a tolltartóval vagy a vizesüveggel, és tíz perc múlva szent a béke.
Bezzeg a lányoknál másfél napos litániákat olvashatok, hogy ki mekkora hülye kurva, és minden szünetben bekopog valaki panaszkodni. Ha azt mondom, oldják meg, ők úgy értik, utálom őket. Ha azt mondom, nem akarok beleszólni, úgy értik, XY pártjára álltam.
***
Azt hiszem, inkább Ben Jonsonnal töltöm az időmet ezentúl, akiről szuper szócikket kell írnom egy készülő magyar nyelvű irodalomtörténetbe.
Világhíres leszek, már megint.
(Mondjuk az ő darabjaiban is sokat szexelnek....)

Epizódok

Tegnap megnéztem A kis kedvencek titkos élete című opuszt, és felfedeztem, hogy az amerikai rajzfilmek egyre sziruposabbak. A sztori nem más, mint hogy egy csapatnyi házi kedvenc egy időre elkeveredik a gazdáktól, és saját maguknak kell boldogulniuk a nagyvárosi dzsungelben, aztán a vége persze happy end. A záró jelenet üzenete, hogy mindenki akkor boldog, amikor a gazdi végre hazatér, és lehet vele megnyugodva relaxálni. Az igazi belső béke.
Biztos öregszem, de akármennyire nyálasak is ezek a történetek, a végén persze mindig meghatódom, talán az állatok miatt.
Kiskoromban már eldöntöttem, hogy az emberek nem érdekelnek, csak az állatok, mizantróp és antiszociális voltam (divatos szóval introvertált), tulajdonképpen most is az vagyok, az emberekkel szemben bizalmatlan. Két kutyám volt, akik nem öregedtek meg mellettem, és most egy macskám, akit én fogok eltemetni. Most tíz éves, és teljesen rendben van vele minden, kicsit néha házsártos, nehezen viseli a változást, nem akar már fürdeni és egyre korábban ébred. Minden évben megvizsgáltatom (bár magam nem járok kontrollra, az agyi vérkeringési zavarom ellenére semmilyen betegségtudatom nincs), és elraktározódnak az agyamban azok a történetek, miszerint a házi cicák 15-18 éves kor körül kezdenek lerobbanni, úgyhogy igyekszem vigyázni rá. Néha persze "elkalapálom" a reklámújságokkal.... Borzasztó okos, újabban lelopja az asztalról a reggeli felét, amiért nagyon haragszom. Ilyenkor elvonul egy fél órára. Aztán tudja, hogy úgysem tartom a haragot. Mindenkivel beszélget, de közben már a tekintete is olyan öreges, törődött és bölcs.
* * *
Talán ezért is van, hogy mindig a kutyás hajléktalanokat sajnálom meg a legjobban. Szívtelennek hangzik, de sokszor vagyok fáradt és fásult, és nem mindig veszem észre őket, de ha van velük egy kutya, mindig észhez térek. Nem tudom, miért, talán az hat meg, hogy az ember, hiába nyomorult és rémes a helyzete, mégis csak vállalja a felelősséget egy másik, nála sokkal gyámoltalanabb és kiszolgáltatottabb lényért, ami nagyon nemes és önzetlen dolog szerintem. Egyszer olvastam egy cikket arról, hogy sok hajlék nélküli ember életét a kutya menti meg; azért nem adják fel, mert van kiért felelősséget vállalni. Félreértés ne essék, nem a kutyát sajnálom meg, hanem az emberrel érzek együtt, akinek a hatalmas gondjai mellett még megvan ahhoz a józan ítélőképessége, hogy felvállalja a valakiről való gondoskodást.

Tegnap felhívott valami alapítvány, akik egy EKG-készülékre gyűjtöttek beteg gyerekeknek. (Fogalmam sincs, honnan van meg a számom ilyen alapítványoknak.) Mondtam, hogy ne haragudjon, nem adok, és igyekszem megkeresni az alkalmakat, hogy segítsek, de most nem.... (És közben azon gondolkodtam, tényleg, miért nem a kormánynak/a vállalkozóknak/a képviselőknek könyörögnek -- oké, naiv vagyok sokszor.)
Aztán délután elmentem bevásárolni, és a bolt előtt (zuhogó jeges eső) ült egy koszos ember egy kutyával. Tacskó keverék. Az ölében fogta a kabátja alatt, mert tényleg nagyon hideg volt. Csodálkoztam, hogy nem zavarták még el a bevásárlókocsik mellől, mert nem engedik nekik, hogy sokáig ott üljenek. Megszólított, hogy segítsek, de bementem a boltba.
Mikor kijöttem, odaadtam neki a neki vásárolt öt zsemlét, szalámit, kakaót és a két kutyakonzervet. Sírva fakadt, és kérte rám az úr Jézus Krisztus áldását. Mondtam neki, hogy a kiskutyának is van étel, és hogy vigyázzon magára. Az egész csomagot eltette a szatyrába.
Miközben mentem a kocsi felé az almaecetemmel, én is sírva fakadtam.
Nagyon hideg volt, fújt a szél, és nekem egész délután tényleg csak annyi volt a gondolataimban, hogy de jó lenne, ha esne egy kis hó, mert az olyan szép.

 

Újévi

Úgy csusszantunk át az új évbe, hogy észre sem vettem.
Emlékszem, régebben a nagy fogadalmak ideje volt ez, terveket szőttem, elhatározásokat hoztam, kívántam jókat és fogadtam a jókívánságokat. Most már semmi ilyesmi nincs. Nem tudom, csak én vagyok-e, akinek lassan-lassan elmegy a kedve mindenféle ceremóniától, főleg a nagy, országos/világméretű alkalmaktól. Tudom én, hogy kellenek a különleges alkalmak, hogy néha ünneplőbe kell öltöztetni a szívet-lelket, de ezeket az alkalmakat már nagyon megtartom a személyes keretek között.
Még ünnep az például, amikor végre van egy szabad esténk, amikor váratlan ajándékot kapok, amikor igazi meglepetést tudok valakinek okozni. Ünnep az, ha rég nem látott barátokkal találkozom, ünnep volt, amikor megszületett az unokaöcsém, amikor kedves rokonokat láttunk vendégül, amikor a gyereknek sikerül valami fontos dolog, mondjuk egy vizsga vagy egy felvételi. Vagy amikor csak úgy, spontán néha rátör a kedvesség.
A karácsony a főzés-takarítás-mosogatás-etetés-vásárlás ördögi kombójában mert nem igazán az. Erre most lehetne azt mondani, hogy miért kell ezt csinálni -- hát azért, mert ez az elvárás, ez az alkalmiság, a hagyomány. Pedig mi kis helyen és kis körben élünk, nincs nagy családi összejövés, ritkán megyünk bárhova, de azért megyünk, és az ajándékvásárlásból sem csinálunk már nagy ügyet.
Szóval nem tudom, miért van ez, talán mert a hétköznapjaink is törődőek, figyelmesek és szeretetteliek (de végtelenül egyszerűek), vagy mert december végére mindenkit utolér valami végtelen fásultság és kimerültség, aminek az eredménye (nálam legalább is) a bezárkózás.

Az utóbbi másfél hétben a hírek is csak úgy rajzottak a fejem fölött, jó magasan, hogy egy hangyányit sem fogadtam be belőlük. Nem érdekeltek a kötelező körök sem, nem telefonáltam a rokonoknak, nem hívattam meg sehova és nem hívtam meg senkit. Valahogy elfáradtam a feszítésben, a korrektségben, a kilátástalanságban, nyakig lehúzott a magyar Ugar. Nem, nem azt  mondom, hogy nincsenek örömeim az életben, nagyon is sok van, egyszerűen csak már nem akarok úgy tenni, mintha nekünk (a szó közösségi, és nem individuális értelmében) jó lenne itt. Mert nem jó. Az egyik legjobb barátom a gyerekvédelemnél gyám. A másiknak épp végstádiumú tüdőrákos a 42 éves férje. Mesélhetnék sztorikat, de minek. Az életem szociális színterein (főleg a munkahelyemen) végtelen ostobaság vesz körül, ráadásul az a fajta, ami érdeklődőnek és jóságosnak hazudja magát. Vagy talán nem hazudja, hanem tényleg elhiszi magáról, hogy érdeklődő és jóságos. És hogy mindig beszélgetnie kell. Érdeklődnie, hozzászólnia, használhatatlan véleményt mondania.
Nem tudok nagy megoldásokat erre a helyzetre, maradnak az én kis apró ötleteim és próbálkozásaim.
És már nem érdekel a 'nagyművészet', a 'nagypolitika' vagy annak elvi lehetőségei, hogy miért nem tudok kiszakadni a jelenlegi helyzetemből (közösségi, és nem individuális értelemben), nem érdekel igazából a boldogság sem, de még a bulik meg az istentelen berúgás sem szilveszterkor, a tévét már be sem kapcsolom, az újságokat is inkább csak átlapozom, úgyis tudom mi van bennük. Úgyis tudom, miben vagyunk, és pontosan ez a problémám, azt hiszem. Hogy mivel tudom, tudom azt is, hogy nem mostanában lesz ennek vége.

Rossz ez így, mert ez a felismerés embert (közösségi, és nem individuális értelemben) elég magányossá teszi. Értelmetlenségek kicsiny boltja. Vanitatum vanitas.

Aztán holnaptól persze megint előveszem majd a másik énem, elolvasom a híreket, adjusztálom a tanítványaimat, beállok a társadalmi sorba, udvariasan boldog új évet kívánok a főnökeimnek és a kollégáimnak, aztán igyekszem minél előbb lelépni, és nem olyan közösségi helyzetekbe keveredni, ahol kötelezően panaszkodni kell éppen. Vagy szidni azt, hogy ki miatt ilyen rossz nekünk (közösségi, és ezúttal akár individuális értelemben is).
Én ugyanis pontosan tudom, hogy nem más az oka annak, hogy én így érzek. És ez pedig valahol erőssé tesz és bölccsé.
 

Téli perszonál

Diócica Szegeden 10 éve

Az a helyzet, hogy az macskám öregszik. Az a kis cukker nyunyó, aki bebuszozta a kosarában az egész Dunántúlt, elviselt jó sok állhatatlan körülményt, rángatták gyerekek és etették pogácsával öregek, most már másra sem vágyik, csak hogy minden ugyanolyan legyen, az ő nyugalmát ne zavarja meg semmi. A családja életritmusához egyébként remekül alkalmazkodik, amióta az egyetemista nem lakik itthon, kissé felbátorodott, többet kiabál, éjjelente a konyhaasztalon mászkál, kiköveteli, ami a matuzsálemeknek jár. Hajnalban kel, méltatlankodik, szaladgál kicsit, és minél előbb reggelizni akar. Nem szereti már, ha emelgetik, nagyon sokat alszik és szeretetre is vágyik. 10 éves. Nemrég olvastam egy ismerősömnél, hogy a cicája 18 évek korában betegedett meg életében először, ezért aztán elmaradt a karácsony, mert az első a társ, és szavamra mondom, csak az állattársak az igazak és a hűségesek, rájuk mindig lehet számítani, nem manipulálnak és manipuláltatnak, nem hazudnak, őszinték és egyszerűek. Eszembe jutott, hogy majd egyszer a Diócica is megbetegszik, és én ápolni fogom, mert lassan már nem is lesz "öregem", csak ő. Történeteket nem tud majd mesélni, de eszembe fog jutni minden kalandunk, élményünk, hogy az egész életemnek szemtanúja volt, hogy honnan jött és hová jutott az életében, hogy mennyire szeretett és sosem ítélkezett.

Diócica manapság a kinőtt plüssökkel, békésen, öregen

A minap vendégek jöttek hozzánk (sosem látogat meg minket senki a családból, de most jöttek, és nagyon jól sikerült; mindig jó, amikor valakinek örömet okozok a puszta otthonossággal, ami nálunk van), és annyira megijedt, hogy egész nap nem mutatkozott, hiába invitáltunk, csábítottuk kajával. A vendégek kedvesek voltak, de az ő fülének hangosak, idegenek, és hát az ő öreg szívének, lelkének már nem hiányzik a változás. Délután 3-kor távoztak, de egész estig nem aludt, aggódva tekingetett kifelé, hogy elmentek-e már, estére pedig elájult és nyolckor már békésen szuszogott valaki lábainál a paplanon. Annyira megviselte a váratlan változás, hogy hajnalban sem kelt fel karácsonyfát pofozgatni (persze lehet hogy az elmúló melegfront vagy a nagy szél volt az oka), hanem csak fél hatkor jelzett, hogy most már reggelizne.... Hiába, a kor az kor, a megszokás az megszokás, az öregeknek hagyjuk már meg a nyugalmat.
***
Az ünnepek szépen teltek és nyugalmasan, a csodálatos pártista pedagógusutalványok még a pénz miatti parát is enyhítették (nem, ettől még nem szavazunk rájuk persze), tudtunk venni mindent, mi szemnek és szájnak ingere, lett télikabátom, tudunk szilveszteri lakomát rendezni (aka asztali grill haveroknak és házi krampampuli Z-vel). Meglátogattuk apukámat, aki szintén szétdolgozza az agyát, de szerencsére nem nagyon zaklatta a család, "szépen laknak", ahogy mifelénk mondani szokták, ügyesek a kistesók, mindenki tudja a dolgát, nem zavartunk sokáig. Nálunk a családban ilyen generációs zavarok vannak az erőben -- hiába nyugger az apám, a kisfiai miatt rengeteget dolgozik, úgyhogy maximálisan megérti, hogy 1) miért nem látogatom annyit (mert én is gályázom) 2) nem várja el, hogy ott időzzek (mert ha szünet van, délután 3-kor menetrendszerűen beüt az alvás). Anyám bezzeg, hiába fiatalabb, gyakorlatilag egy nyugdíjas-kolóniában él, azaz fel sem tudja fogni, mit jelent egy átlag közalkalmazott hétköznapi logisztikája. Nem is lenne mindez baj, ha nem született volna ennek a két embernek most közös unokája, és a gondolkodásuk erről a helyzetről ne okozna némi differenciát a hétköznapokban.

Szerencsére sikerül mindezekből kivonnom magam/magunk, az irántuk való érdeklődés minimális, élünk és virulunk, mint egy kis sziget, és ezt egy cseppet sem bánom, főleg, hogy a szabadúszás lehetősége senkitől nem tagadódik meg. (Igen, sokszor ér minket az a vád, hogy ez egy buborék, egy burok, és én ezt néha el is hiszem, de a tapasztalatok azért mégis azt bizonyítják, hogy ez valami olyan erőt is biztonságot ad, amire mindannyiunknak szüksége van. Ha meg néha nem is tűnik így, az a személyiségjegyek és -jellemzők okán van így, amiről pedig senki nem tehet. Vagy mondjuk részben nem....)
Érdekes tapasztalatokkal gazdagodtam; egyrészt megtudtam, hogy az egyetemisták manapság nem tanulnak tanulnak könyvekből, mert a neten fent van minden anyag, másrészt hogy a kettes pont elég mindenhez (??) mert ez egy egyetem.... Érdeklődve figyelem, ahogy egy viszonylag éretlen és felnőni nem akaró fiatal fiú igyekszik boldogulni az egyetemi életben, ami már messze nem az, mint ami az én időmben volt -- a lexikális tudás már nem akkora érték, a jó jegyek nem érnek annyit, az élethez való praktikus hozzáállás később alakul ki, ez a generáció már nem akar a szó klasszikus értelmében felnőni, ideje nagy részét számítógépes játékokkal és lazulással tölti, a munka/tanulás amolyan mellékes tevékenység számukra. Persze az is lehet, hogy egyszer majd beüt a nagy ötlet, a nagy terv, a nagy ambíció, hogy hogyan váltsuk meg a világot, hogyan legyünk gazdagok, hogyan csináljuk karriert, de az egyetemi évek egyelőre még a gondtalan gyermekévek folytatásának tűnnek.... (És most megint hangsúlyozom, hogy valószínűleg egyedi eset, hogy a nagyfiúnk a közgáz és politológia vizsgára való készülés helyett inkább az öccsét viszi moziba az új Star Wars-filmre, majd ennek hatására előkeresi a régi vonatkozó legó figurákat, mert azokat "rendbe kell tenni", és éjjel fél 11-ig rendezgeti őket....)

Nagyon rendesek voltak egyébként, a nagyanyám szülinapján most megismert ötévesnek (mostoha másod unokatesó, vagy fene tudja, hogy kategorizáljam) is küldtek egy legó-figurát ajándékba (amit már "kinőttek") megspékelve az infóval, hogy melyik epizódban hol látható az illető. (Nem, ne kérdezzétek tőlem, hogy ér-e az, hogy egy 15 és egy majd 19 évest még leköt a Star Wars, én azt gondolom, inkább ez, mint a fű meg a kokó... de persze nem biztos, hogy nekem van igazam.) Valahol annak is örülök, hogy a báty-öcs közös programként az Ang legendája című animációt nézik estébe nyúlóan, mert ez most kulturálisan valamiért nagyon fontos.
M-mel amúgy rendületlenül készülünk a nyelvi alapozó vizsgára, szerintem nagyon ügyes, de a régi nyelvtanulós rendszer szerint persze főleg a nyelvtant kellene tudnia és a szókincsének kellene borzasztó fejlettnek lennie négy hónap alatt. Igaz, a versmondó versenyen egyedüli előkészítősként tovább jutott az országosra (mondom, nem egészen négy hónap francia után), de az alapozó vizsgától azért van mit félni.... Igaz, nyelvtanárként baromira nem jövök rá, mi az a valami, hiszen minden tud, amit kérdezek, persze kissé lassan reagál, mint afféle kezdő, de hát ez szerintem igazán bocsánatos.    

Amúgy más igazán nincs, olvasom az én könyveimet, és igazán drukkolok, hogy jó programok legyenek tavasszal-nyáron a fesztiválokon, meg hogy legyen idő még több perszonálra. Sok gondolat van még a fejemben, a következő, amiről írok, az esetleg majd a választás szabadsága lesz. Az igazán érdekes téma. Sok okból, főleg így karácsony környékén és utána....

Tiszta lappal

Peter Brookról először az egyetemen hallottam színháztudomány órán, nem nagyon tudtam hova tenni azt, amit csinál, mert valamiért kevéssé tartottam karakteresnek. Utólag visszatekintve persze lehet, hogy ez inkább az adatolós, pozitivista, nem annyira értő közvetítést miatt volt, meg azért, mert eléggé hagyományosnak tartottam azokhoz az alkotókhoz képest, akikért akkoriban (idolként tisztelt tanárunk hatására) sokan rajongtunk. Aztán elolvastam az Üres tér című könyvet, amit nagyon jól tudtam használni az (akkoriban meglehetősen újszerűnek számító) Shakespeare-interpretációimhoz. (Az 'üres tér' tulajdonképpen az ideális színház feltétele, amihez nem kell más, csak egy tér és ember vagy emberek, akik között valamiféle kapcsolat tud megvalósulni. Újabb elgondolások szerint azonban üres tér nincsen, hiszen az is csak egy társadalmi konstrukció, így ideológiailag terhelt.)

Brook szerintem nem tudja letagadni a nagy európai színházi hagyománnyal való kapcsolatát annak ellenére, hogy legfrissebb itthoni interjújában azt mondja, ilyen hagyományok már nem léteznek. De bármihez is nyúl, fontos számára a szöveg- és beszédalapú színház, ez a most látott Battlefield című előadásból is kiderül. (Itt most lehetne egy hosszas fejtegetés a pályafutásáról, de egyrészt az sok helyütt hozzáférhető, másrészt meg inkább a benyomásaimról szeretnék írni.)

A Mahábharáta, mint nagy narratíva a 80-as évek óta érdekli Brookot, előadásokat és filmet is forgatott belőle, a mostani produkció egy apró epizódja a gigantikus történetnek. Yudhishthira, az új királyjelölt a győztes csata után azzal kell, hogy szembesüljön, hogy a győzelem nem is olyan könnyű és felhőtlen, annak nagy ára volt, elviselése, a vele való helyes bánásmód nem egyszerű feladat. Az alapkérdés tehát: mi kezdünk a hatalommal, ha már a miénk, hogyan tekintünk vissza az azt megelőző áldozatokra, harcokra, hogyan birkózunk meg az előttünk álló feladatokkal.
A téma kapcsán lehetne aktualizálni nemzetközi és itthoni kontextusban is, de az előadás semmi ilyesmit nem tesz és nem is kényszerít rá. (Persze nagyon más lehet Londonban vagy éppen valamelyik ázsiai országban értelmezni ugyanezt a történetet.) Ebből a szempontból másfajta színházat látunk tehát, mint amihez itt hozzászoktunk: aktuálpolitikára adaptált klasszikusoktól vagy az elkeserítően cinikus kortárs történetekről mérföldekre van a történet, általános emberi gyötrelmekről szól.

Ennek kapcsán érdekes ez a főhős-kérdés is. Ha úgy vesszük (ha a mai történetek főszereplőihez hasonlítjuk) Yudhishthira nem mai figura, túl tiszta, becsületes és önmagában is kétkedő, érzékeny; azaz olyasvalaki, akiről mostanában nem dívik színházat vagy filmet csinálni, mert egyszerűen túl jó. Az a figura, akire, mint hősre, egyénként nagyon vágyunk, csak már nem nagyon hisszük el, hogy ilyen létezik. Folyton kérdez, sokat tépelődik, nem akar senkinek rosszat, szeretne jó uralkodó lenni, és ha nem biztos benne, hogy erre képes, akkor inkább nem is kell neki a hatalom.

Az ilyen tiszta hőshöz és tiszta történethez persze tiszta színház is illik. A Brook-kutatás ezt általában "egyszerű formák színházának" hívja, holott ez elég megtévesztő kifejezés. A Battlefieldben négy különböző nemzetiségű színész játssza az összes szerepet (azaz a király kételkedésének fő cselekményét, a családtagokat, valamit a döntését és gondolatait segítő szanszkrit parabolák mellékszereplőit is) mezítláb, díszletként csupán néhány mobil bútordarabot és takarókat használva. Keverednek különböző színjátszási hagyományok, a szép és artikulált beszédhez (hiszen itt mesélés történik) nagyon ragaszkodnak, de abban, ahogy "megfogják" a figurát, nincsen semmi pszichológia meg realizmus, csak méltóság és tartás. Utóbbit mutatja a néma japán zenész jelenléte is, aki a történteket kíséri különböző intenzitású dobszólamokkal; a dob olykor a kimondhatatlan mondatokat is helyettesíti. Dob és beszéd igazából nem válaszható szét, végig történetmesélés történik, és ez olyasmi, amitől a színházban már régen elszoktunk, hiszen kell a látvány meg a csillogás, a harsányság és az intenzív őrület.

Ez a színház viszont lelassít, megnyugtat és átszellemít. A 'battlefield', azaz a csatamező némasága, a halál, az elmúlás láthatatlan jelenléte megállásra és átgondolásra késztet. Mint a színház. A 'battlefield' maga a színház, nem azért, mert ott akció zajlik/zajlott, hanem mert valamit fel- és megmutat. Aztán a csatamező maga az élet is lehet, néha végig kell néznünk rajta, és felülemelkedni, hátat fordítani, akármilyen nehéz is. 
Olyan ez az előadás, mint egy tiszta fehér lap, nemcsak nekünk, de láthatólag a színészeknek is. Nem rohannak, nem megélhetési játékosok, békések, átszellemültek, nyugodtak és magabiztosak. A meséjükkel pedig ezt az állapotot igyekeznek átadni, persze nem erőszakos, tolakodó módon, hanem szerényen, alázatosan és példamutatással. Ez megmutatás, felmutatás, nem színjáték.
A végén pedig a közönség tapsa a köszönet jele, itt nem sikerről van szó, hanem háláról. A hála kölcsönös, a színészek nem meghajolnak, hanem összetett kézzel biccentenek, köszönik, hogy meghallgattuk a történetet. És tényleg, ahogy végignéztem a párnasoron, ahol ültem, sikeres magyar színészek ültek szájtátva és csak hallgattak... mert ez valahogy annyira más.

Sokat vitázunk arról, szükség van-e még mesékre, és ha igen, milyen félékre. Ez az előadás bebizonyíthatja, hogy a régi történetek kellenek, amik valamiféle örök bölcsességet, igazságot tartalmaznak (de olyasfajtát, ami nem kérkedik magával), és ha nem értjük már őket, az nem a mi hibánk, hanem a rossz mesélőé.

Képek: (főleg) Trafó
Trailer: youtobe

 

Családi kör

Azt vettem észre, hogy ahogy az ember öregszik, egyre önzőbb. Persze van jó önzősége is az öregkornak; igenis lehet azt mondani, hogy itt és most, ekkor és ekkora én vagyok a legfontosabb, meg hogy már elég idős vagyok ahhoz, hogy ne vegyem annyira a lelkemre mások sorsát - nem erre gondolok. Az önzés talán azzal is összefügghet, hogy hol és miben élünk. Semmire nincs igazán garancia, még arra sem, amit az ember magának összeszed.

Szóval úgy kezdődött, hogy hármunk közül csak én tudtam egyedül elmenni. Nem vállaltam az autózást egyedül, meg különben is, amióta vezetek, szeretem, ha visznek inkább, úgyhogy két állomás érintésével mentem. Pénteken a vizsga után indultam, és hiába mondtam, hogy későn érkezem, nem nagyon értették. Mentek a körtelefonok, miközben én valahol Somogyban keringtem valami sötét erdőben. És kerültem körülbelül 40 kilométert.

Az este persze vacsorával meg nem kevés alkohollal telt, valahogy mindenféle sérelmek szóba kerültek, egy darabig csendben hallgattam, aztán már már eleget ittam ahhoz hogy 1) rosszul essenek a dolgok 2) eltereljem a szót valami szatirikus poénnal, amit csak az értett, aki nem ivott. De legtöbbször azért inkább bölcsen hallgattam. Akkor is, amikor a halált váró rokont szapulták, mert túl fiatal, még nem kéne meghalnia, viszont ha már így alakult, röhög az egészen. Neki így a legjobb. Hogy addig legalább jól érzi magát, amíg lehet. Persze a többiek ezt felróják neki, hiszen mindenki a saját bánatát dédelgeti ezzel kapcsolatban. Pedig hát ki ne lehetne önzőbb, mint egy haldokló?
Egyébként unokaöcsém született, aki persze a fő beszédtéma volt egész este, aztán anyám egy ponton, úgy éjjel 11 óra felé megkérdezte, én egyáltalán örülök-e neki. Mondtam, hogy persze, miért is ne örülnék. Erre azt mondta, csináljam egy kissé lelkesebben. Mondtam, hogy én nem teszem ki az ilyesmit a kirakatba, ha nem baj.

Másnap elmentünk a szülinapra, ami igazán jól sikerült, bár az egésznek volt egy kis rongyrázás jellege, olyan "a gazdagok meghívják a szegényeket lakomára"-hangulata. Ilyenkor szokásosan a csendes szemlélődő szerepét veszem fel, úgyhogy általában nem vesznek észre. Kivéve persze a kisgyerekek, hiszen ilyen helyzetekben ők azok, akiket nem vesz észre senki, így aztán minden eszközt megragadnak, hogy felhívják magukra a figyelmet. Mondták is, hogy lám-lám, a pedagógus milyen jól bánik az (amúgy óvodáskorú) gyerekekkel. Szívesen mondtam volna, hogy nem, nem ezért, hanem mert a jelenlévő unokatesó korosztályban én vagyok a legrégebb óta anyuka, és nyilván tudom, mi érdekel egy öt évest. És tudom, hogy amikor már az asztal alatt csúszik-mászik, az nem azért van, mert rossz, hanem mert kurvára unatkozik, és haza lehetne vinni aludni.
Persze, mindezt akkor mondhattam volna fennhangon, ha azonosak vagy legalább hasonlóak lennének a családról és a gyerekekről alkotott fogalmaink.

Nem az volt a legnagyobb baj, hogy a nagyon fennkölt köszöntő beszédben (amiben, mint a temetéseken, elsorolták az elhunyt ünnepelt életeseményeit valamint lemenőit, persze csakis a jóra és a pozitívra koncentrálva) az én családomat egyáltalán nem említették meg, hanem hogy már megint a kutyák voltak a legjobb fejek, mert legalább őszintén érdeklődtek, akkor is, amikor már nem volt kéznél kaja. A kutyák, mivel jó fejek, valahogy mindig felismerik azt, aki jó fej. Vagy ha szomorú. Esetleg egy szomorú jó fej.

Hazafelé meg kellett néznem az új napelemeket a hétvégi házon, valamint az épp elkészült mosókonyhát, ahová azért éri meg 80 kilométerről elszállítani a szennyest, mert ott a napenergiával mosunk és szárítunk. A mosókonyháig az új, beépített GPS-es autóval mentünk, aminek az anyósülésében ülésmelegítő is van, és automatikusan gyorsul és lassul, valamint ismeri fel az útszéli fákat. Aztán kicsit meg lettem feddve, mert nem tudom a mi kocsink motorjának köbcenti számát, és túl sok biztosítást fizetek évente. Kaptam néhány levetett ruhát anyámtól, amivel csak az volt a probléma, hogy a három évvel ezelőtti súlyomra emlékszik. Egy új kabátot is akart adni, a paraméterek ugyanezek voltak. Még szerencse, hogy a lábméretünk egyforma, bár felesleges cipője éppen nem volt.

Aztán hazajöttem. Bizonyára féltékenynek tartanak és unalmasnak, könyvmolynak, mint régen, bár mintha az unokatesóim szemében néha a meglepődést tapasztaltam volna meg, hogy jé, milyen egyszerű vagyok. Talán azt hitték, doktornőnek kell szólítani, mint az anyámat. 
Azért (vagy mindennek ennek ellenére?) a felső fürdőszoba fiókjából elhoztam a 40 gyógynövényből készült olajat, amit mi évek óta nem veszünk meg, mert nagyon drága, de amúgy csodálatos szer mindenre. Még háromnegyedig volt benne. Elhoztam pár könyvet is.
Arról, hogy milyen irigységi drámák törnek ki karácsony környékén az új jövevény és a nagymamaság kapcsán, majd csak hírből fogok értesülni a könyveim mellől.

A Száraz November tanulságai (personal story)

Annak, aki hülyeségnek tartotta a Száraz Novembert, azt tudom mondani, hogy aki bevállalta, hogy kipróbálja ezt, annak nyilván fenntartásai voltak a saját alkoholhoz való viszonyával kapcsolatban - nekem is. Nem akartam inni, mert látni akartam, miért szeretek inni, mert be kell lássam, szeretek. Ebben biztos benne van az örökletesség is apai és anyai ágról, meg persze benne van az egész életem, a munkám, a sok stressz - persze, most lehet mondani, hogy mindenkinek az életében van stressz, ezt nem vitatom, de valahogy úgy látom, az utóbbi évtizedekben a stressz kulminálódott (és ennek a kormányzati politika cseppet sem tesz jót semmilyen területen, no de persze ne fogjunk mindent a politikára; mondjuk itt most nem az alkoholstratégiára gondolok, hanem a nap baromságokra, ami a tévéből meg a hírekből ömlik, és ami hallatán a tehetetlenségtől a fejed vered a falba). Szóval mindez baromira nincs jó hatással az emberek függőségeire. Mert hogy függünk, az világos. Valamitől biztosan. Pótszereket használunk, hogy kikapcsoljunk a valóságból olykor, és senki nem tud meggyőzni minket arról, hogy ez a valóság fasza. Mert nagyon nem az.

Az alkoholfogyasztás esetemben amúgy nem helyettesítette sem a sportot (sokat sportolok, télen is), sem a vízivást (napi rengeteg ásványvíz és természetes, cukor nélküli leveles teák), sem az egészségeges kajákat. A hónapban rájöttem, hogy stresszoldásként használtam/használom, és hogy nem az alkohol okoz számomra esetleges függőséget, hanem az a gesztus, amivel megkezdem a napi taposómalomból való kikapcsolást. Mint amikor nem a nikotin hiányzik, hanem a rágyújtás rítusa. Ezért aztán nálam jól működtek az alkoholmentes sörök is (sok résztvevő panaszkodott az ízükre), placébóként használtam, és bevált, csak az volt a baj, hogy bort nem ihattam, holott azt sokkal jobban szeretem. Most persze lehetne mondani, hogy használjak más stresszoldást, de mint a fentiek mutatják, más is van, és még így is elég tetemes a heti stresszadag.

Nem tudok olyan tanulságos sztorikkal szolgálni, mint mások, a facebook eseménynél sem nyilvánultam meg, csak vidáman olvasgattam a többiek kínlódását. Nem kirakatnak szántam ezt az egészet. Engem a munka, a könyveim meg a teáim eléggé jó lefoglaltak, és tényleg csak néhányszor fordult meg a fejemben, hogy de jó lenne meginni egy sört, vagy valamit, aztán nem tettem. Nem aludtam jobban, nem lettem okosabb vagy kipihentebb, nem nőtt meg az önbecsülésem különösebben, maximum talán attól (mert attól mindig megnő), hogy eltervezek valamit, és azt végigviszem. (Ugyanez volt a sporttal is.) A pénzem viszont nem lett több így, hogy nem költöttem alkoholra, nem is híztam (hisz nem kellett evéssel pótolnom), sőt, mintha még fogytam is volna, bár nem tudom, ez nem annak köszönhető-e, hogy keményebben álltam rá a kardió edzésekre. (Egyesek szerint az arcomon látszik a legjobban, ezt a változást akár foghatnám a nem ivásra is, vagy a kardióra, vagy a nem ivásra, vagy a kardióra, vagy a kettőre együtt....?!) Voltam koncerten is, és nem okozott különösebb nehézséget a spicces közönség tolerálása, bár a heti szokásos fáradtságot jobban éreztem úgy, hogy csak egy alkoholmentes sört ittam, hiába volt előtte kávé meg zöld tea. 

És hogy hogyan tovább? Hát, ahogy olvasom, most mindenki fogadkozik, hogy ezentúl óvatosabb és körültekintőbb lesz alkoholfogyasztás terén.... Az esemény szervezői azt mondták, ami biztosra vehető, az nem az, hogy az ember soha többé nem iszik, hanem hogy az alkoholhoz való viszonya valamilyen módon megváltozik. Én sem mondom azt, hogy soha többé nem fogok inni, azt sem, hogy nem fogok óhatatlanul és visszavonhatatlanul esetenként sokat inni. Gondolkodtunk, hogy mi lehetne a "szabály", a miheztartás, és én személy szerint arra jutottam, hogy amikor mostanában vásároltam, tulajdonképpen az alkohol közelébe sem mentem, szerintem ez az elkövetkezőkben sem fog jelentősen változni csak azért, mert letelt a hónap. Egyszerűen kényelmes így. Semmi nagy narratíva, semmi reveláció. Semmi feltűnés.