Biztos öregszem, de akármennyire nyálasak is ezek a történetek, a végén persze mindig meghatódom, talán az állatok miatt.
Kiskoromban már eldöntöttem, hogy az emberek nem érdekelnek, csak az állatok, mizantróp és antiszociális voltam (divatos szóval introvertált), tulajdonképpen most is az vagyok, az emberekkel szemben bizalmatlan. Két kutyám volt, akik nem öregedtek meg mellettem, és most egy macskám, akit én fogok eltemetni. Most tíz éves, és teljesen rendben van vele minden, kicsit néha házsártos, nehezen viseli a változást, nem akar már fürdeni és egyre korábban ébred. Minden évben megvizsgáltatom (bár magam nem járok kontrollra, az agyi vérkeringési zavarom ellenére semmilyen betegségtudatom nincs), és elraktározódnak az agyamban azok a történetek, miszerint a házi cicák 15-18 éves kor körül kezdenek lerobbanni, úgyhogy igyekszem vigyázni rá. Néha persze "elkalapálom" a reklámújságokkal.... Borzasztó okos, újabban lelopja az asztalról a reggeli felét, amiért nagyon haragszom. Ilyenkor elvonul egy fél órára. Aztán tudja, hogy úgysem tartom a haragot. Mindenkivel beszélget, de közben már a tekintete is olyan öreges, törődött és bölcs.
* * *
Talán ezért is van, hogy mindig a kutyás hajléktalanokat sajnálom meg a legjobban. Szívtelennek hangzik, de sokszor vagyok fáradt és fásult, és nem mindig veszem észre őket, de ha van velük egy kutya, mindig észhez térek. Nem tudom, miért, talán az hat meg, hogy az ember, hiába nyomorult és rémes a helyzete, mégis csak vállalja a felelősséget egy másik, nála sokkal gyámoltalanabb és kiszolgáltatottabb lényért, ami nagyon nemes és önzetlen dolog szerintem. Egyszer olvastam egy cikket arról, hogy sok hajlék nélküli ember életét a kutya menti meg; azért nem adják fel, mert van kiért felelősséget vállalni. Félreértés ne essék, nem a kutyát sajnálom meg, hanem az emberrel érzek együtt, akinek a hatalmas gondjai mellett még megvan ahhoz a józan ítélőképessége, hogy felvállalja a valakiről való gondoskodást.
Tegnap felhívott valami alapítvány, akik egy EKG-készülékre gyűjtöttek beteg gyerekeknek. (Fogalmam sincs, honnan van meg a számom ilyen alapítványoknak.) Mondtam, hogy ne haragudjon, nem adok, és igyekszem megkeresni az alkalmakat, hogy segítsek, de most nem.... (És közben azon gondolkodtam, tényleg, miért nem a kormánynak/a vállalkozóknak/a képviselőknek könyörögnek -- oké, naiv vagyok sokszor.)
Aztán délután elmentem bevásárolni, és a bolt előtt (zuhogó jeges eső) ült egy koszos ember egy kutyával. Tacskó keverék. Az ölében fogta a kabátja alatt, mert tényleg nagyon hideg volt. Csodálkoztam, hogy nem zavarták még el a bevásárlókocsik mellől, mert nem engedik nekik, hogy sokáig ott üljenek. Megszólított, hogy segítsek, de bementem a boltba.
Mikor kijöttem, odaadtam neki a neki vásárolt öt zsemlét, szalámit, kakaót és a két kutyakonzervet. Sírva fakadt, és kérte rám az úr Jézus Krisztus áldását. Mondtam neki, hogy a kiskutyának is van étel, és hogy vigyázzon magára. Az egész csomagot eltette a szatyrába.
Miközben mentem a kocsi felé az almaecetemmel, én is sírva fakadtam.
Nagyon hideg volt, fújt a szél, és nekem egész délután tényleg csak annyi volt a gondolataimban, hogy de jó lenne, ha esne egy kis hó, mert az olyan szép.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése