Slightly insane

Egyszer hallottam egy nagyon bölcs mondást a szülőséggel kapcsolatban: az együtt töltött idő értékességét nem érdemes azzal elcseszni, hogy folyton agyaljuk valamivel a gyereket, azaz fontos dolgokról akarunk vele beszélgetni, vagyis "embert akarunk faragni belőle", "fel akarjuk készíteni az életre", meg ilyenek.
Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez egy már felnőttféle gyerekre vonatkozott, na de nézzük meg ennek a véleménynek a relevanciáját más vonatkozásban/más korosztályok esetében is.

Az a helyzet, hogy ebben a gyerekneveléses témában (ha a társadalmi kontextust nézzük) a szülők állnak vesztésre. Mindenért ők a felelősek amíg csak meg nem halnak, de még azután is. (Meg persze az iskola, de az most egy másik téma lenne.) Főleg, amióta ennyit libikókázik az oktatási rendszer, mi a  szülő feladata, na mi? Hát, hogy kimentse gyermekét a poroszos vasszigor hoffmannrózsai karmai közül. Írjon alá Czunyiné ellen minden petíciót, aztán a gyerek inkább legyen magántanuló vagy szépen írassa Waldorfba vagy más alapítványi iskolába. Nincs rá pénze? Hja, hát nem dolgozik eleget. Vagy dolgozik ugyan, de a pénzét rosszul osztja be.
Ha már ez nem sikerül, azaz a gyermek kénytelen a közoktatás pokolbugyrában kivárni az érettségit, akkor viszont legalább is ezeket írja elő a szülői kiskáté: Mindig menjél el szülőire. Fogadóórára is. Fizessed rendesen az osztálypénzt, az alapítványi hozzájárulást, a nem ingyenes szolgáltatásokat. Tartsad a kapcsolatot telefonon az osztályfőnökkel, az érintett szaktanárokkal (ha bukik a gyerek, azért, ha szuper az adott tárgyból, akkor meg azért). Járjál alapítványi bálba, tegeződjél a tanárokkal.
Hogy otthon? Segíts neki a leckében. Ha nehézségei vannak, fogadj magántanárt. Ha tehetséges, akkor szintén. Nyelvvizsga is kell, meg sport, tehát legalább két külön nyelvtanár, egy edzés. Heti minimum kétszer. Ha messze van, vigyed el kocsival, főleg, ha sötét van, de inkább azért, mert nagyon fáradt. Hozzad is haza, mert az edzésben/nyelvtanulásban is elfárad.
Legyen minden nap meleg vacsora (hét közben meleg ebéd is, mert a menza nagyon szar), adjál rendesen zsebpénzt. Jusson mindenre.
És ami a legfontosabb (a fentieknél ezerszer lényegesebb!): dicsérd. Építsd az önbizalmát. Ne szúrd le a rossz jegyek miatt, inkább beszéld meg a sikertelenség okát. Beszélj a tanárral is, mit lehetne tenni. Valamint otthon hagyd pihenni, hiszen az iskola fárasztó, tényleg nincs idő másra, mint megírni azt a rengeteg házi feladatot. Ja, legyen gyors a wifi, mert az kell a leckéhez, a messengerhez és persze a játékhoz. Hadd kapcsolódjon ki, ha már ennyire elfáradt. Ehhez vegyél neki okostelefont. Meg vegyél neki könyveket is, sokat. (Majd elfelejtettem, tartsd a lépést az aktuális ifjúsági irodalommal. A lányoknak és a fiúknak szólóval külön. A scifivel. A fantasykkel. Mindennel.)
Aztán mindenképp vidd el színházba, moziba, kirándulni, síelni, társasozz vele, hogy legyen kulturált és kreatív, vond be családi programokba, és beszélgess vele nagyon sokat, próbáld felkészíteni az életre. Mert az nehéz. Szívás. Egy igazi vad valóság. Nekünk könnyebb volt. Nem lennék ma fiatal. Akkor más világot éltünk. Bezzeg most.

Akárhány neveléssel kapcsolatos cikket olvasok (most az mindegy, hogy tagadják-e a nevelés szót, de erről szólnak), valami ilyesmi jön ki végkövetkeztetésként, persze nem ilyen szószátyáran és kikarikírozva. Nem csoda hát, ha az ember tényleg mindent megpróbál, hogy jól csinálja, hiszen kurva nagy a nyomás.
És kitől jön a visszajelzés? Hát, senkitől. Másnap megint nyilatkozik valami bagdyemőke, vagy felhív a tanár, hogy Pistikének kéne még egy kis önbizalom meg segítség a tanulásban, mert rosszak a jegyei.
Vagy ha jön is visszajelzés, csak ritkán, és kevés, de egészen biztosan nem annyi, mint amennyit ennek az egész rendszernek az inputja.
És az a helyzet, maximálisan bele lehet fáradni a vádaskodásba, a másikra mutogatásba, akár komoly, akár haragból jön, akár sértődésből, akár csak pillanatnyi indulat az egész.

Szóval visszatérve a bevezető mondatra: maximálisan igazat adok neki.
Azt persze nehéz megmondani, milyen életkort szabjunk meg határnak, nem hiszek az életkorban, abban hiszek, hogy mindenki máskor érik meg az élet adta különféle feladatokra.
Abban is hiszek, hogy tökéletesség nincs, kétkedés és önvizsgálat viszont van, kell, hogy legyen, és a hibákat ki lehet javítani, csak ahhoz fel kell előbb ismerni, hogy az hiba volt. Ez a bölcsesség egy formája.

Szóval mit tegyünk, ha azt érezzük, a (teljesen általános értelemben vett) Gyerek valamit nem jól (megint általánosítás!) csinál? Válasz: semmit.
Na persze felvetőik a kérdés, mi az, hogy nem jól csinálni valamit? A jól csinálni talán nem más, mint egy elvárás. "Tanulj", "légy szorgalmas", "legyenek céljaid", "vigyázz az egészségedre", "legyél segítőkész és önzetlen" -- ezek nem biztos, hogy alapvető normák, talán csak elvárások. Hiszen lehet, hogy ő nem akar tanulni, nem akar szorgalmas lenni, az életben, végül is, mint tudjuk, cél nélkül is egész  jó el lehet boldogulni, az egészségtelen, de rövid élet is lehet élvezetes (sőt!), a segítőkészséget meg az önzetlenséget meg úgysem hálálja meg senki, na jó, csak nagyon kevesen. Manapság avítt és öreges az a felfogás, hogy toljuk bele a rendszerbe, amink van, és nem számít, mi jön vissza, nyugodt lelkiismerettel örülünk, hogy mi megtettük, amit lehetett. Így már csak aktivisták, hippik, forradalmárok meg az öregek gondolkodnak...

Szóval dőljünk hátra, és foglalkozzunk végre magunkkal. 
(De előtte a most következő szemrehányás-zápor ellen -- azoktól, akik esetleg nem érették, hogy itt fentebb csak egy újabb ideológiáról van szó, aminek nagyon könnyű bedőlni, valamint ennek kapcsán egy ikszedik felismerésről -- vegyünk fel valami golyóállót....)