Emlékszem, régebben a nagy fogadalmak ideje volt ez, terveket szőttem, elhatározásokat hoztam, kívántam jókat és fogadtam a jókívánságokat. Most már semmi ilyesmi nincs. Nem tudom, csak én vagyok-e, akinek lassan-lassan elmegy a kedve mindenféle ceremóniától, főleg a nagy, országos/világméretű alkalmaktól. Tudom én, hogy kellenek a különleges alkalmak, hogy néha ünneplőbe kell öltöztetni a szívet-lelket, de ezeket az alkalmakat már nagyon megtartom a személyes keretek között.
Még ünnep az például, amikor végre van egy szabad esténk, amikor váratlan ajándékot kapok, amikor igazi meglepetést tudok valakinek okozni. Ünnep az, ha rég nem látott barátokkal találkozom, ünnep volt, amikor megszületett az unokaöcsém, amikor kedves rokonokat láttunk vendégül, amikor a gyereknek sikerül valami fontos dolog, mondjuk egy vizsga vagy egy felvételi. Vagy amikor csak úgy, spontán néha rátör a kedvesség.
A karácsony a főzés-takarítás-mosogatás-etetés-vásárlás ördögi kombójában mert nem igazán az. Erre most lehetne azt mondani, hogy miért kell ezt csinálni -- hát azért, mert ez az elvárás, ez az alkalmiság, a hagyomány. Pedig mi kis helyen és kis körben élünk, nincs nagy családi összejövés, ritkán megyünk bárhova, de azért megyünk, és az ajándékvásárlásból sem csinálunk már nagy ügyet.
Szóval nem tudom, miért van ez, talán mert a hétköznapjaink is törődőek, figyelmesek és szeretetteliek (de végtelenül egyszerűek), vagy mert december végére mindenkit utolér valami végtelen fásultság és kimerültség, aminek az eredménye (nálam legalább is) a bezárkózás.
Az utóbbi másfél hétben a hírek is csak úgy rajzottak a fejem fölött, jó magasan, hogy egy hangyányit sem fogadtam be belőlük. Nem érdekeltek a kötelező körök sem, nem telefonáltam a rokonoknak, nem hívattam meg sehova és nem hívtam meg senkit. Valahogy elfáradtam a feszítésben, a korrektségben, a kilátástalanságban, nyakig lehúzott a magyar Ugar. Nem, nem azt mondom, hogy nincsenek örömeim az életben, nagyon is sok van, egyszerűen csak már nem akarok úgy tenni, mintha nekünk (a szó közösségi, és nem individuális értelmében) jó lenne itt. Mert nem jó. Az egyik legjobb barátom a gyerekvédelemnél gyám. A másiknak épp végstádiumú tüdőrákos a 42 éves férje. Mesélhetnék sztorikat, de minek. Az életem szociális színterein (főleg a munkahelyemen) végtelen ostobaság vesz körül, ráadásul az a fajta, ami érdeklődőnek és jóságosnak hazudja magát. Vagy talán nem hazudja, hanem tényleg elhiszi magáról, hogy érdeklődő és jóságos. És hogy mindig beszélgetnie kell. Érdeklődnie, hozzászólnia, használhatatlan véleményt mondania.
Nem tudok nagy megoldásokat erre a helyzetre, maradnak az én kis apró ötleteim és próbálkozásaim.
És már nem érdekel a 'nagyművészet', a 'nagypolitika' vagy annak elvi lehetőségei, hogy miért nem tudok kiszakadni a jelenlegi helyzetemből (közösségi, és nem individuális értelemben), nem érdekel igazából a boldogság sem, de még a bulik meg az istentelen berúgás sem szilveszterkor, a tévét már be sem kapcsolom, az újságokat is inkább csak átlapozom, úgyis tudom mi van bennük. Úgyis tudom, miben vagyunk, és pontosan ez a problémám, azt hiszem. Hogy mivel tudom, tudom azt is, hogy nem mostanában lesz ennek vége.
Rossz ez így, mert ez a felismerés embert (közösségi, és nem individuális értelemben) elég magányossá teszi. Értelmetlenségek kicsiny boltja. Vanitatum vanitas.
Aztán holnaptól persze megint előveszem majd a másik énem, elolvasom a híreket, adjusztálom a tanítványaimat, beállok a társadalmi sorba, udvariasan boldog új évet kívánok a főnökeimnek és a kollégáimnak, aztán igyekszem minél előbb lelépni, és nem olyan közösségi helyzetekbe keveredni, ahol kötelezően panaszkodni kell éppen. Vagy szidni azt, hogy ki miatt ilyen rossz nekünk (közösségi, és ezúttal akár individuális értelemben is).
Én ugyanis pontosan tudom, hogy nem más az oka annak, hogy én így érzek. És ez pedig valahol erőssé tesz és bölccsé.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése