2017. február 5., vasárnap

Hosszú alkony

A tanítványom a múltkor azt mondta, őt nem érdekli az időjárás, vagy hogy mi van kint, ül egész nap a lakásban, teázik és olvas. Diák. Doktorandusz.
Emlékszem erre az időszakra, engem sem érdekelt az időjárás. Ugyanezt csináltam. Aztán persze volt idényem a külvilágra, és elvállaltam néhány órát egy nyelviskolában. Aztán meg elfogyott a pénz, és elmentem dolgozni.
Nem tudom, vele hogy lesz ez, el fog-e valaha fogyni a pénz, és el kényszerül-e menni valami borzasztóan kiábrándító munkahelyre dolgozni.

Most itthon voltam egy kicsit, ami jó volt, aztán egy napnyi munka rögtön a plafonra tette a vérnyomásom. Nem szoktam, de most erőteljesebben visszakérdeztem egy kollégától, mert megkérdezte, miért is nem voltam, nem is látszik rajtam, hogy beteg lettem volna. Ő annyira meglepődött. Megkérdeztem, miért is kéne minden betegségnek komoly külsérelmi nyomainak lenni (1), hol van az leírva, hogy csak a deréktól lefelé teljes lebénulást okozó betegeknek nem kell bemenni dolgozni, a többiek menjenek csak (2). Köszi, de ha lehet, én nem tolom ezt a fekáliával telerakott szekeret az életem árán is. Egyszer úgyis kiborul. És akkor mindenki szaros lesz, az is, aki tolta, az is, aki nem.
Érdekes ez, az emberek bevallják/belátják, hogy egy romhalmazt tartanak a hátukon, de mégis tartják, és úgy tesznek, mintha minden jó lenne. Lassan már azok sem kiabálnak és méltatlankodnak, akik pedig szoktak. Szépen eloldalog mindenki, kislisszannak a takarásban csendben.

Én is. Az a baj, hogy én is.
Volt bennem, és tulajdonképpen még most is van egyfajta közösségi felelősségvállalás, felelősségérzet, de észrevettem, hogy már egyre kevésbé küzdök. Egyetlen dolog fontos, hogy az egyéni feladataimat maximálisan megcsináljam úgy, hogy nyugodt legyen a lelkiismeretem. És az nyugodt is, ezért aztán nem is teszek többet.
Lassan minden elszomorít, minden héten kiborul bent valaki, a szülői értekezleten tehetetlen és kétségbeesett szülőkkel találkoztam, akik arról panaszkodtak, hogy nem működik semmi, folyton falakba ütköznek. Én is ezt érzem, az életem túl sok területén, az a baj.
Ez kár, és őszintén remélem, hogy találok egy olyan helyet, ahol legalább a régi csapatszellem vagy közösségi érzés megint kap egy lendületet. Mert ez szar így. Jól jönne 1-2 szép történet legalább.
Persze sokat vállalok, és elfáradtam. Nem a pénz miatt vállalok sokat (a mi miatt?? na jó, persze jó érzés, hogy most éppen nincs mínuszban a számlám), hanem mert olyasmit is szeretnék csinálni, ami tényleg érdekel.
Pénteken az iskolai műsor alatt verseny-feladatlapokat javítottam, na nem azért, mert ilyen lelkes vagyok, hanem mert itthon nem akartam már csinálni.  

Aztán azt is beszéltük, hogy nincs miből töltekezni. Megnéztem rengeteg filmet a télen, elolvastam rengeteg könyvet, elmúltak. Csak rövid ideig adják meg azt az illúziót, hogy ki lehet innen szabadulni, de nem lehet.
Tegnap egy hét után lementem edzésre, jól esett, de azon gondolkodtam, vajon ezek az emberek is gondolkodnak-e ugyanezeken. Úgy tűnt, nem.
Szeretnék sportoló lenni.. Vagy világutazó. Esetleg űrhajós.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése