Cirkusz

kép: Pinterest

Elég kimerítő heteim vannak folyamatos megfelelési helyzetekkel, stresszel és nyomással.
Az Értetlen Érettségizőkről most nem nagyon akarok beszélni - úgy érzem, tapasztalatlan, fáradt, nem hozzáértő vagyok azokhoz a helyzetekhez, amikor egy csapatnyi majdnem húsz éves lány abban leli mindennapos tevékenységét, hogy a másikat cseszteti.

- Én a hátralévő időt már azzal fogom tölteni, hogy tönkretegyem az életét!
- ??
- Mert utálom!
- ??
- Mert folyton kibeszél a hátam mögött a tanároknak!
- De hát most épp mi is ezt csináljuk vele!?
- .... AZ MÁS!
- És akkor.... most az egész hátralévő időt? Az érettségiig?
- Igen! 

Nem, nem óvodában dolgozom, ők a jövő generációk kenyérkeresői, családanyái, munkaerői. No comment.

Egy három lépcsős állásinterjús eljáráson vagyok túl, beszélgettem az igazgatóval, voltam hospitálni és volt már próbaórám is. De volt feszültségmentes ellógni úgy a munkahelyemről, hogy ne azon izguljak folyton, hogy feltűnik, nem sok mindenkit avattam be.... Minden jól sikerült, most várom a döntést, hat jelölt van összesen. Közben már kezdem érzékelni, hogy mihelyst ez kiderül, mindenki úgy fog rám nézni a jelenlegi helyemen, mint akinek már minden mindegy. Pedig nem mindegy, egyszerűen csak nincsenek kész megoldásaim, ötleteim sem, mintha nem működne az én világképem egy olyan rendszerben, ahol mindenki a szokványos bánásmódot várja el, pedig arról bebizonyosodott, hogy nem működik.
Terrorra, elnyomásra, tűrésre nevelt közösségek országa vagyunk. Kb. mint egy cirkusznyi beidomított uszkár.

Most, hogy másban is gondolkodom, kicsit más szemmel kezdtem nézni a kollégáimat is, szokták mondani, hogy a fejétől bűzlik a láb a hal, persze, hogy így van, de nyomorúságos látni, hogy mindenki a kiskapukat lesi folyton. Hogy az ördög az apró részletekben.... fegyelmi ügyet csinálunk a cigizésből, de a tanárok kint cigiznek a diákokkal. Visítunk, hogy a diák kabátban ücsörög az órán, de a tanár is kabátban mászkál egész nap, mintha legalább is az egész itt tartózkodása átmeneti lenne, valami tévedés, szükséges rossz, aminek mindjárt vége.
Szóval nem a gyerekek miatt fogok innen elmenni (akár még 100 évig is eltanítanám őket írni meg olvasni), hanem a rossz hangulat zavar, a felszínesség, a tisztességtelenség, és egyre jobban érzem, hogy elég idős vagyok ahhoz, hogy ne viseljek el dolgokat. Hogy egyetlen vágyam legyen csak: hogy békén hagyjanak.
Közben persze az is zavar, ahogy ezt a hírt megneszelve többen is rám szálltak, hogy inkább másik iskolát válasszak, hetente három telefonhívás arról szól, hogy ott azért mégis jobb lenne, hogy nagyobbat lehetne villantani, hogy jobban megbecsülnének, stb. stb., de én ezeknek már nem annyira hiszek, vagy nem hiszem, hogy hinnem kéne, úgyhogy talán itt az ideje kizárólag a megérzéseimre hallgatnom.
Én nem akarok szakvezető lenni, nem akarok szakértő, szaktanácsadó, szakember - én csak én akarok lenni. Engem ez az egész tanárság csak addig érdekel, amíg emberekkel lehet beszélgetni. És amíg nem kell nálam hülyébbekkel azt elhitetni, hogy okosabbnak tartom őket magamnál.

Most megint szaktanácsadót küldtek néhányunkra, én vagyok az egyik. Nem mintha zavarna, ha bármi megnéz, sőt, de az ebben szakavatott ismerőseim szerint ilyesmit kezdőkkel meg problémás esetekkel tesznek a feletteseik - én meg 15 éve nem írtam óravázlatot, mert elvagyok anélkül is. Szóval az egész nettó szívatás és hatalomfitogtatás. Ellenőrzés. Energiapocsékolás, és nem, nem azért, mert tökéletes vagyok, hanem mert vélhetőleg semmi újat nem fogok hallani. És mert nem az ellenőrzés miatt van bennem igény a változtatásra, hanem mert ilyen vagyok. Ha kell, változtatok.

Viszont végre leadtam az angol irodalomtörténeti projektbe a fejezetem, van még két felkérésem az Apertúrától meg a Tiszatájtól, meg egy saját vállalásom valami finn folyóiratnak.
Ezekkel szeretnék foglalkozni.
Ha így folytatja ez a cirkusz, én tényleg végleg otthagyom.