Családi kör

Azt vettem észre, hogy ahogy az ember öregszik, egyre önzőbb. Persze van jó önzősége is az öregkornak; igenis lehet azt mondani, hogy itt és most, ekkor és ekkora én vagyok a legfontosabb, meg hogy már elég idős vagyok ahhoz, hogy ne vegyem annyira a lelkemre mások sorsát - nem erre gondolok. Az önzés talán azzal is összefügghet, hogy hol és miben élünk. Semmire nincs igazán garancia, még arra sem, amit az ember magának összeszed.

Szóval úgy kezdődött, hogy hármunk közül csak én tudtam egyedül elmenni. Nem vállaltam az autózást egyedül, meg különben is, amióta vezetek, szeretem, ha visznek inkább, úgyhogy két állomás érintésével mentem. Pénteken a vizsga után indultam, és hiába mondtam, hogy későn érkezem, nem nagyon értették. Mentek a körtelefonok, miközben én valahol Somogyban keringtem valami sötét erdőben. És kerültem körülbelül 40 kilométert.

Az este persze vacsorával meg nem kevés alkohollal telt, valahogy mindenféle sérelmek szóba kerültek, egy darabig csendben hallgattam, aztán már már eleget ittam ahhoz hogy 1) rosszul essenek a dolgok 2) eltereljem a szót valami szatirikus poénnal, amit csak az értett, aki nem ivott. De legtöbbször azért inkább bölcsen hallgattam. Akkor is, amikor a halált váró rokont szapulták, mert túl fiatal, még nem kéne meghalnia, viszont ha már így alakult, röhög az egészen. Neki így a legjobb. Hogy addig legalább jól érzi magát, amíg lehet. Persze a többiek ezt felróják neki, hiszen mindenki a saját bánatát dédelgeti ezzel kapcsolatban. Pedig hát ki ne lehetne önzőbb, mint egy haldokló?
Egyébként unokaöcsém született, aki persze a fő beszédtéma volt egész este, aztán anyám egy ponton, úgy éjjel 11 óra felé megkérdezte, én egyáltalán örülök-e neki. Mondtam, hogy persze, miért is ne örülnék. Erre azt mondta, csináljam egy kissé lelkesebben. Mondtam, hogy én nem teszem ki az ilyesmit a kirakatba, ha nem baj.

Másnap elmentünk a szülinapra, ami igazán jól sikerült, bár az egésznek volt egy kis rongyrázás jellege, olyan "a gazdagok meghívják a szegényeket lakomára"-hangulata. Ilyenkor szokásosan a csendes szemlélődő szerepét veszem fel, úgyhogy általában nem vesznek észre. Kivéve persze a kisgyerekek, hiszen ilyen helyzetekben ők azok, akiket nem vesz észre senki, így aztán minden eszközt megragadnak, hogy felhívják magukra a figyelmet. Mondták is, hogy lám-lám, a pedagógus milyen jól bánik az (amúgy óvodáskorú) gyerekekkel. Szívesen mondtam volna, hogy nem, nem ezért, hanem mert a jelenlévő unokatesó korosztályban én vagyok a legrégebb óta anyuka, és nyilván tudom, mi érdekel egy öt évest. És tudom, hogy amikor már az asztal alatt csúszik-mászik, az nem azért van, mert rossz, hanem mert kurvára unatkozik, és haza lehetne vinni aludni.
Persze, mindezt akkor mondhattam volna fennhangon, ha azonosak vagy legalább hasonlóak lennének a családról és a gyerekekről alkotott fogalmaink.

Nem az volt a legnagyobb baj, hogy a nagyon fennkölt köszöntő beszédben (amiben, mint a temetéseken, elsorolták az elhunyt ünnepelt életeseményeit valamint lemenőit, persze csakis a jóra és a pozitívra koncentrálva) az én családomat egyáltalán nem említették meg, hanem hogy már megint a kutyák voltak a legjobb fejek, mert legalább őszintén érdeklődtek, akkor is, amikor már nem volt kéznél kaja. A kutyák, mivel jó fejek, valahogy mindig felismerik azt, aki jó fej. Vagy ha szomorú. Esetleg egy szomorú jó fej.

Hazafelé meg kellett néznem az új napelemeket a hétvégi házon, valamint az épp elkészült mosókonyhát, ahová azért éri meg 80 kilométerről elszállítani a szennyest, mert ott a napenergiával mosunk és szárítunk. A mosókonyháig az új, beépített GPS-es autóval mentünk, aminek az anyósülésében ülésmelegítő is van, és automatikusan gyorsul és lassul, valamint ismeri fel az útszéli fákat. Aztán kicsit meg lettem feddve, mert nem tudom a mi kocsink motorjának köbcenti számát, és túl sok biztosítást fizetek évente. Kaptam néhány levetett ruhát anyámtól, amivel csak az volt a probléma, hogy a három évvel ezelőtti súlyomra emlékszik. Egy új kabátot is akart adni, a paraméterek ugyanezek voltak. Még szerencse, hogy a lábméretünk egyforma, bár felesleges cipője éppen nem volt.

Aztán hazajöttem. Bizonyára féltékenynek tartanak és unalmasnak, könyvmolynak, mint régen, bár mintha az unokatesóim szemében néha a meglepődést tapasztaltam volna meg, hogy jé, milyen egyszerű vagyok. Talán azt hitték, doktornőnek kell szólítani, mint az anyámat. 
Azért (vagy mindennek ennek ellenére?) a felső fürdőszoba fiókjából elhoztam a 40 gyógynövényből készült olajat, amit mi évek óta nem veszünk meg, mert nagyon drága, de amúgy csodálatos szer mindenre. Még háromnegyedig volt benne. Elhoztam pár könyvet is.
Arról, hogy milyen irigységi drámák törnek ki karácsony környékén az új jövevény és a nagymamaság kapcsán, majd csak hírből fogok értesülni a könyveim mellől.