Brook szerintem nem tudja letagadni a nagy európai színházi hagyománnyal való kapcsolatát annak ellenére, hogy legfrissebb itthoni interjújában azt mondja, ilyen hagyományok már nem léteznek. De bármihez is nyúl, fontos számára a szöveg- és beszédalapú színház, ez a most látott Battlefield című előadásból is kiderül. (Itt most lehetne egy hosszas fejtegetés a pályafutásáról, de egyrészt az sok helyütt hozzáférhető, másrészt meg inkább a benyomásaimról szeretnék írni.)
A Mahábharáta, mint nagy narratíva a 80-as évek óta érdekli Brookot, előadásokat és filmet is forgatott belőle, a mostani produkció egy apró epizódja a gigantikus történetnek. Yudhishthira, az új királyjelölt a győztes csata után azzal kell, hogy szembesüljön, hogy a győzelem nem is olyan könnyű és felhőtlen, annak nagy ára volt, elviselése, a vele való helyes bánásmód nem egyszerű feladat. Az alapkérdés tehát: mi kezdünk a hatalommal, ha már a miénk, hogyan tekintünk vissza az azt megelőző áldozatokra, harcokra, hogyan birkózunk meg az előttünk álló feladatokkal.
A téma kapcsán lehetne aktualizálni nemzetközi és itthoni kontextusban is, de az előadás semmi ilyesmit nem tesz és nem is kényszerít rá. (Persze nagyon más lehet Londonban vagy éppen valamelyik ázsiai országban értelmezni ugyanezt a történetet.) Ebből a szempontból másfajta színházat látunk tehát, mint amihez itt hozzászoktunk: aktuálpolitikára adaptált klasszikusoktól vagy az elkeserítően cinikus kortárs történetekről mérföldekre van a történet, általános emberi gyötrelmekről szól.
Ennek kapcsán érdekes ez a főhős-kérdés is. Ha úgy vesszük (ha a mai történetek főszereplőihez hasonlítjuk) Yudhishthira nem mai figura, túl tiszta, becsületes és önmagában is kétkedő, érzékeny; azaz olyasvalaki, akiről mostanában nem dívik színházat vagy filmet csinálni, mert egyszerűen túl jó. Az a figura, akire, mint hősre, egyénként nagyon vágyunk, csak már nem nagyon hisszük el, hogy ilyen létezik. Folyton kérdez, sokat tépelődik, nem akar senkinek rosszat, szeretne jó uralkodó lenni, és ha nem biztos benne, hogy erre képes, akkor inkább nem is kell neki a hatalom.
Az ilyen tiszta hőshöz és tiszta történethez persze tiszta színház is illik. A Brook-kutatás ezt általában "egyszerű formák színházának" hívja, holott ez elég megtévesztő kifejezés. A Battlefieldben négy különböző nemzetiségű színész játssza az összes szerepet (azaz a király kételkedésének fő cselekményét, a családtagokat, valamit a döntését és gondolatait segítő szanszkrit parabolák mellékszereplőit is) mezítláb, díszletként csupán néhány mobil bútordarabot és takarókat használva. Keverednek különböző színjátszási hagyományok, a szép és artikulált beszédhez (hiszen itt mesélés történik) nagyon ragaszkodnak, de abban, ahogy "megfogják" a figurát, nincsen semmi pszichológia meg realizmus, csak méltóság és tartás. Utóbbit mutatja a néma japán zenész jelenléte is, aki a történteket kíséri különböző intenzitású dobszólamokkal; a dob olykor a kimondhatatlan mondatokat is helyettesíti. Dob és beszéd igazából nem válaszható szét, végig történetmesélés történik, és ez olyasmi, amitől a színházban már régen elszoktunk, hiszen kell a látvány meg a csillogás, a harsányság és az intenzív őrület.
Ez a színház viszont lelassít, megnyugtat és átszellemít. A 'battlefield', azaz a csatamező némasága, a halál, az elmúlás láthatatlan jelenléte megállásra és átgondolásra késztet. Mint a színház. A 'battlefield' maga a színház, nem azért, mert ott akció zajlik/zajlott, hanem mert valamit fel- és megmutat. Aztán a csatamező maga az élet is lehet, néha végig kell néznünk rajta, és felülemelkedni, hátat fordítani, akármilyen nehéz is.
Olyan ez az előadás, mint egy tiszta fehér lap, nemcsak nekünk, de láthatólag a színészeknek is. Nem rohannak, nem megélhetési játékosok, békések, átszellemültek, nyugodtak és magabiztosak. A meséjükkel pedig ezt az állapotot igyekeznek átadni, persze nem erőszakos, tolakodó módon, hanem szerényen, alázatosan és példamutatással. Ez megmutatás, felmutatás, nem színjáték.
A végén pedig a közönség tapsa a köszönet jele, itt nem sikerről van szó, hanem háláról. A hála kölcsönös, a színészek nem meghajolnak, hanem összetett kézzel biccentenek, köszönik, hogy meghallgattuk a történetet. És tényleg, ahogy végignéztem a párnasoron, ahol ültem, sikeres magyar színészek ültek szájtátva és csak hallgattak... mert ez valahogy annyira más.
Sokat vitázunk arról, szükség van-e még mesékre, és ha igen, milyen félékre. Ez az előadás bebizonyíthatja, hogy a régi történetek kellenek, amik valamiféle örök bölcsességet, igazságot tartalmaznak (de olyasfajtát, ami nem kérkedik magával), és ha nem értjük már őket, az nem a mi hibánk, hanem a rossz mesélőé.
Képek: (főleg) Trafó
Trailer: youtobe
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése