Feszt esik

Utaztam megint, sokat vezettem, az országút mindig jó, bár nagyon fárasztó a szélben és az esőben, meg beázott a kocsi is, még most is bűzlenek az átázott autószőnyegek, mint amikor az ember kopasztott, boncolt csirkéket pakol be a csomagtartóba, és utána egy hétig. Kicsi az autó és labilis, lassan veszi a bakonyi szerpentin kanyarjait, de azért jól kiszolgál és hűséges, lehet benne fűteni, kedves és kitartó.
*
Csesznek magasan és kanyargós helyen van, de valahogy nem félek (mert te velem vagy). Ilyenkor senki nem mászik hegyet, zuhog az eső, őrjöng a szél, a parkolóőr már délelőtt 11-kor hazament, a jegyszedő meg valami titkos helyről kamerán figyeli, ki indul felfelé a várhoz, és hirtelen felbukkan. Elad, aztán heherészve kellemes időtöltést kíván, majd eltűnik. Kiabál a szél, ver az eső, már minden porcika tiszta víz és nagyon hideg van. A kilátás démoni, olyan, mint egy fantasy filmben. A tetőre nem merek felmenni, mert lefújhat a szél. Sehol senki, csak három francia (?) turista, ők még kevésbé bírják, naná. A holland esőkabátot le kell fogni, mert felfújja a szél és a fejemre teszi. Visszafelé megcsinálom életem első szelfijét (? nem tudom, így hívják-e, amikor az ember a tükörben pózol magának) esőkabátban és vizesen. Aztán már az autóba csöpög tovább a vizes (holland) esőkabát.

*
Veszprém lassan kedvenc város lesz a kálvária dombbal meg a macskakövekkel, de most nincs itt senki. Hideg van, nagyon hideg, sok a szélkürtő (de nem annyi, mint Zircen, ahol az ember az esőkabátjában átmegy színes vitorlába valami tengeres katasztrófafilm viharos tengeri jelenetében), kevés az ember, minden zárva. A kocsmában nagyon kedves a fogadtatás, hiszen ott sincs senki, kicsit túlkoros (és már kiugrott) bölcsészfiúk kínálgatják a pálinkát (pannonhalmi, nagyon drága) és a kaját.

Később betér pár diák, isten tudja, honnan, talán véget ért a nyári munka műszakja, ők is nagyon fáznak és vizesek, én már addigra átmelegszem, sokat beszélek és boldog vagyok. Nem, nem a pálinkától.
A fesztiválhelyszín üres, ahogy a vár is, bár a téren hősiesen kitartanak a pecsenyesütők, rám is köszönnek, hogy hátha eszem valamit. De nem. Kicsit szomorú ez a sok lufi meg nyári hangulat így az esőben, igazi oximoron, de valahogy minden táplálja a reményt, hogy este jobb lesz és hirtelen kinyaradik (persze nem fog). Esküvői menet elázott vendégekkel és alulöltözött lányokkal, fáznak. Nem, ez nem az a nyári zápor elől romantikusan rohanós.

Továbbmenve észreveszem, hogy megvan még a tavalyi park meg a szökőkút, de már teljesen vizes vagyok, ezért visszamegyünk a szállásunkra, ami egy kopott, kívül rózsaszín panzió, belül meg egy kockás abroszos családi alpesi vendégház és egy bölcsésztanya keveréke. Minden fából van, a szobák levegőtlenek, a falakon festmények (eladók), a folyosón könyvesszekrényekben antikvár könyvek (eladók), majdnem veszek is egy Esterházyt és egy Dosztojevszkijt. A recepciós túlkoros bölcsész nem kér pénzt, majd holnap, ő a recepciós és a pultos meg a pincér egy személyben. Családi vállalkozás, az egyik asztalnál ismerősök iszogatnak, még sörcsap sincs, csak egy hűtőszekrény, és mindenhol zsibiről összeszedett holmik, eladók egytől-egyig, a kanálból hajlított mécsestartó és a villából eszkábált szélcsengő is.

Az esti koncerthez meg kell keresni a focistadion-szerű arénát, a VIP sátor visszataszító, aztán a rajongó lányok is. Fáradt vagyok már nagyon, egész nap a szélben egyensúlyoztam. Meg hát a dzsesszfesztivál nem ez, hanem levegő, terek, nyári zsibongás, izzadtság, fesztelenség, illatok. Aztán megjön a kedvem, visszatérve hosszas esztétikai vita, jegyzetelés, nagy aha-élmények.
*
Másnap nem akarok még hazamenni, és az idő is jobb már. Balatonfüred, aztán Tihany, pontosabban a rév, azért még elég hűvös van, csak a bátrak mentek ki árulni a kézműves vásárra, az egész helyszín koszosfehér, alternatív, sosem voltam itt. Quimby szól és Kiscsillag, valami fotóknak kéne lenni mindenhol (mert ez egy artplacc) a kaposvári egyetemistáktól, de csak a falrajzokon lehet nevetgélni, és jó a kávé.
Visszafelé az elkerülőn megnézem Tihany alsó részét, sosem láttam, gyönyörű a kilátás, meg persze puccosak a nyaralók, celebek sétálnak. Ezt látnom kell még egyszer. Vagy inkább többször.

A hazaút nyugalmas, de úttalan, csak úgy autózás, jól esik nem praktikusnak menni és kerülni, minél később hazaérni. Mert hiszen minek is, már otthon vagyok.

a többi csak irodalom

Nem tudom, ez nem az elválás fájdalma-e. Ez a gyomortáji kellemetlen szorítás, ami folyton ott van, ez a mellkasi nyomás meg az összeszorult torok nem annak a szimptómája-e, hogy valaki – akiről sokáig azt hitted, hogy mindig ott lesz bent – útra válik belőled. A tünetek nemcsak fizikaiak, az egész egy őrülethez hasonlít. Mint a mániás depresszió, egyszer fent, egyszer lent, a gödör legmélye és a boldogság csúcsai – de ezek a csúcsok valójában nem is valami magasak, csak szakadékperemek vagy mélyföldek, amik lentről olyan biztatóan magasnak tűnnek, de az ott időzés sem old meg semmit. Hiú remény az egész, önámítás, rövid vigasz, kis kapaszkodó.

Nem tudom, ez az érzelmi hullámvasút nem a valaki útra válására adott kétségbeesett reakciók sorozata-e. A harag, a megbocsátás, az elnézés, a pánik, a düh, az együttérzés, a részvét, a mélyen érzett szeretet, sőt, szerelem zaklatott váltakozása nem az arra való reagálás-e, hogy immár nincs mit tenni. Mint amikor a hal vergődik a parton. Néha csak elterül és tátog, máskor meg faltól falig csapódik, hogy az utolsó erejével tegyen még valamit, nehogy később azt gondolhassa, nem tett meg mindent. Persze ő is tudja, hogy a később nem létezik, arról nincs előzetes tudása, csak kitalálta, mint egy utolsó utáni esetleges lehetőséget.

Értelmezhetetlen

Az úgy kezdődött, hogy ma nem engedett be a blogger. Már bennem sem bízik a blogom vagy ez a virtuális identitás, vagy mifene. Vagy az is lehet, hogy most már mindenki egyedül akar lenni kicsit.

Apám, aki orvos egyébként, egyszer, amikor a betegségekről beszélgettünk, azt mondta, nem a pia a legrosszabb, hanem a cigi. A piával nincs baj. Ezennel eltekintenék attól az önigazoló csúsztatástól, ami ebben a mondatban benne foglaltatik, és inkább arról beszélnék, hogy nem tudom, mennyi bor kell ahhoz, hogy az ember elviselhesse a körülötte lévő világot brexitestől, foci eb-stől és mindenestől.

A minap az igazgatóhelyettes a kezembe nyomott egy kinyomtatott e-mailt, amelyben egy sunyi feljelentő női hölgy kikéri magának, hogy az igazgató megtűr az iskolánkban olyan diákokat, akik magukat erotikus hirdetésekben ajánlgatják. Ingyen erotikus munka. Ebben nem az volt a döbbenet, hogy ilyen megtörténhet, hanem hogy ezt az iskolánkat vezető három hülyepicsa grácia közül legalább kettő komolyan veszi. Vagy még sosem találkoztak a cyberbullying fogalmával.
Percek alatt derítettem ki, hogy az a tisztességes tizenegyedikes, akinek a facebookos profilképével ingyen dugást hirdet valaki egy Csongrád megyei ingyenes apróoldalon (18 és 30 közti férfiak, hoppá, igényes a hirdető), teljesen ártatlanul féltékenységi drámába keveredett. Egy órán belül a hirdetést is levetettem. Nyilván a kimerültségemnek köszönhető, hogy csupán további pár órát vett igénybe az, hogy megtaláljam a névtelen (illetve álnevű) feljelentőt, megszerezzem a valódi e-mailcímét, és minden doktori titulusommal felszerelkezve olyan fenyegető levelet írjak neki, hogy a fal adja a másikat. Használtam benne idegen szavakat, mint 'IP-cím', jogi kifejezéseket, mint 'más nevével való visszaélés', stb.
Annyira megijedt, hogy másnap betelefonált az iskolába, és engem keresett, könyörgött, hogy ne jelentsük fel.
Azóta már két e-mailt is kaptam tőle, sikerült-e egyeztetnem az igazgatónővel, hogy megbocsátunk-e neki vagy felnyomjuk a rendőrségen. Nem válaszoltam. A főnökkel sem beszéltem. Mit beszéljek egy olyan nővel, aki egy pillanatig is elhiszi, hogy egy 17 éves lány saját névvel és fotóval, adatait megadva kínálja fel saját magát nyilvánosan.
A bemártott kislánynak viszont azt mondtam, remélem, tanult valamit az életről. Például azt, ha valaki ilyen durván pofán vágja, akkor higgadt, gyilkos számítással és okosan csapdába kell csalni. (Mondjuk ezzel a buta tyúkkal ez nem volt olyan nehéz.) És hogy girl power meg sisterhood. Bár nem tudom, a diákjaim közül érti-e még valaki ezeket a kifejezéseket, vagy már csak egy nagy, közös hőbörgésre alkalmas mindenki.

A nagy közös hőbörgésről persze az érettségi jut eszembe. Azon már szemem sem rebben, hogy megbuknak diákok. Tulajdonképpen azon sem, hogy évek óta egy köszönömöt vagy egy szál virágot sem kapok, csak tényleg nagyon ritkán. Nyilván rosszul csinálok valamit, túl természetes vagyok vagy nem basztatok senkit eleget ún. alapvető udvariassági szabályokkal. A belülről jövő értékekben hiszek, a példamutatás erejében meg ilyen faszságok. Hogy majd egyszer. Aztán nem. Vagy csak tényleg nagyon ritkán.
Idén új elem, hogy egész baráti körök sértődnek meg rám, mert megbukik nálam valaki. (És lám, milyen érdekes a diákbeszéd, amikor nem azt mondja, "megbuktam", hanem hogy "megbuktatott". És igen, az altruista tanár is azt mondja, "megbuktattam". Pedig nem, nem én voltam, hanem az a kis felelőtlen hülyegyerek.) Szóval egész baráti köröket haragítok magamra, mert szemét vagyok, és valahogy olyan ritkán jut el a belátásukig, hogy ennek így kell lennie. Aki nem dolgozik, nem ér el eredményt. Nekem meg már tényleg csak ez van, a szakmai hitelem és a becsületem, semmi másom nincs, se pénzem, se karrierem, se örökségem, se jó pontom a főnöknél, se előrelépési lehetőségem, se katedrám, semmim. Csak valami vonal a fejemben, hogy ez így helyes.
Persze min is csodálkozom. Kollégák, akik talán lustaságból, talán a mindenmindegy okán, vagy mert tudják, hogy ebből sosem fognak meggazdagodni, évekig nem csinálnak semmit. Aztán a vizsgán hirtelen feltámad a lelkiismeretük megjelenik a külső kontroll, rájönnek, hogy most az ő munkájuk is megítéltetik, ezért aztán elvtelenül pontoznak. A vizsga sikerül, lehet menni bebaszni. Sikeres vizsga = jó tanár. Sikeres vizsga + jó tanár = kedves főnöki szavak, dicséret, glória, prémium, jutalék, kézrázás, kölcsönös benyalás, előléptetés, ámen.
Néha arra gondolok, jó lenne, ha valaki megmondaná ezeknek a gyerekeknek, hogy ez az egész bántó. És ne mindig én legyek az, aki megmondja. Ne mindig én legyek az, aki mindig, mindenhol kinyitja a pofáját és papol. Mert ez unalmas és fárasztó, és a vége tényleg az, hogy már nincs kedvem megszólalni se.
Egyébként a múltkor egy családi-baráti összejövetelen egyszer csak beindult a tanárszidás. Mert hát ki mást is szidjunk, a tanár a világ magyar társadalom négere. Félreértés ne essék, a legtöbb tanár rémes, én is utálom őket (lásd fent), a legtöbb ember pedig általánosít, miért is ne tenné, őt is összeáltalánosítják valamelyik csoportjával, ahová tartozik. A melósok, a külföldön élő magyarok, a pénzes pasasok, a piások, a focidrukkerek, stb. Szóval nem ez szúrt nyakon igazán, hanem hogy nem lát senki. Vagy ha lát is, jól titkolja és nem mer szólni. Pedig olyan jó lenne, ha merne.

Hivatástudat

The Pillars of Society (George Grosz, 1926)

Olvasom, hogy az új tisztifőorvos szerint morális probléma van Sándor Máriával, rossz megközelítést alkalmaz, mert pozícióját csak munkának tekinti, nem pedig hivatásnak. Rossz példát statuál, mert nyomában kullog a szakma, aminek képviselői hagyják, hogy napi gondjaik felülírják a hivatástudatot, ezért ezek a szemét egészségügyisek egymást is arra biztatják, hogy hagyják itt nyugodtan a betegeket meg Mária országát is.

Nos, én orvoscsaládban nőttem fel, úgyhogy a bőrömön éreztem gyerekként, hogy mivel jár ez a munka. Így vagy úgy, de tanár lettem, úgyhogy ebben a helyzetben is elég húsba vágó ez a hivatástudat dolog, ugyanis valahányszor (normális) igényei támadnak az embernek, ezzel a kifejezéssel dobálóznak. És nem, nem csak a minisztérium vagy a kormány képviselői, hanem a közvetlen feletteseink is. Érdekes módon legtöbbször olyan emberek vagy hivatali fejek, akinek a való élet problémáiról, apró-cseprő gondjairól fogalmuk sincs. Nemcsak a pénzről beszélek, de a kiesett, elveszett, elvesztegetett időről is. 

Szóval ez az egész egyrészt azért nettó szemétség, mert az igenis zsaroló tényező, amikor azt vágják a fejedhez, hogy nincs hivatástudatod. Ezt általában azokban a helyzetekben vágják a fejedhez, amikor például a munkakörülményekkel vagy a fizetéssel elégedetlenkedsz, esetleg sztrájkolni akarsz. Bizonyára nem minden szakmánál lehet ezzel ennyit dobálózni, de az egészségügy meg az oktatás pont ilyen; nem véletlen, hogy egy rendes sztrájkot sem tudunk megszervezni, jön a morális nyomás, az erkölcsi ráhatás, meg a "mi lesz a gyerekekkel/emberekkel". Hosszú ideje mondogatom, hogy csak a "véráldozat" érne el valamilyen eredményt, mondjuk egy országos munkabeszüntetés érettségi időszakban.

Nem túl hosszú tanári pályám alatt többször hallottam, hogy nincs hivatástudatom, például amikor reklamáltuk a túlórapénzt vagy tiltakoztunk a hétvégi és éjszakai programok ellen, kifizetést vártunk volna el felvételik javítására, külön konzultációkra, stb. stb. Ez nem jár, ez nyilvánvaló, a (némileg) felemelt fizetéssel le kell nyelnünk a (sokszoros) többletmunkát, immár nem csak nekünk, egyszerű ped. 1-eknek, de a 2016-os szabályozás értelmében a szakértők is ingyen szakértenek, a minősítők is ingyen minősítenek. Egyetlen többletjövedelmünk az érettségiztetés, nyilván ezért sem örül a főnök, ha sok helyre megyünk, itt ugyanis legalább a közismereti tárgyaknak van súlya igazán (értsd: angolból meg töriből többen mennek, mint közgázból).

A hivatástudatunkra hivatkozás minden átkozott tantestületi és munkaközösségi megbeszélésen előkerül, ahogy az is, hogy "tudjuk, hogy nehéz", "mindenkinek nehéz", "túl vagyunk terhelve", stb. Kibaszott egy mártírtársaság ez. Dagonyázás az ál-önsajnálatban. Néha ezt érzem.
Legutóbb például azon ment a siránkozás, hogy "a telefonnyomogató nemzedéket kell tanítani", és hogy ez milyen nehéz. A felvetésre, miszerint lehetne az állami segítségnyújtás hatékonyabb, vehetnénk interaktív segédanyagokat, új technikát, mert bár ezek megvannak (kivéve persze a kísérleti tankönyvekhez, mert ott lófasz sincs), pénz nincs rá, a válasz az volt, hogy gyártsunk mi ilyeneket, mert ez ugyan fáradságos, de megtérülő idő- és energiabefektetés.

Igen ám, de a letanított órái mellett erre más se idő, se energia nincs. És itt jön a képbe a hivatástudat. Mert ha van neked olyanod, akkor igenis megcsinálod éjjel 3 és 4 között, szombat este, amikor más bulizik, vagy vasárnap délután, amikor más piknikezik. A hivatástudatos embernek nincs munkaideje, illetve a munkaidő 24 óra (de legalább 18), a hivatástudatos ember nem nyafog, hanem csinálja, és minden mást hátrébb sorol. A magánéletet, a szabadidőt, a szerelmet, a gyereket, mindent. Mert első a munka és az ország. Szépen hangzik, nem?

Mondjuk van itt több apró probléma, az egyik, hogy az általam ismert (ilyen jellegű!) hivatástudattal rendelkező emberekre például az anyukájuk most és főz. Vagy eltartja őket valaki (azaz nem kell másod- és harmadállásokat vállalniuk, hogy megéljenek). Vagy nem készülnek az óráikra, vagy masszaként tekintenek egy-egy osztályra, terveket teljesítenek, időben végeznek a tananyaggal. Ja, az nem baj, hogy senki nem ért és nem tud semmit, meg hogy közben észrevétlenül gyerekéletek omlanak össze. Az sem baj, hogy mondjuk otthon nem áll szóba velük a család, hiszen a fő a hivatástudat.
A másik probléma, hogy ettől a kurva nagy önfeláldozástól nem változik semmi. Vezetőink esetleg adnak néhány plecsnit meg feljebb lehet kúszni a ranglétrán, de a rendszer marad ugyanaz az embertelen, lelketlen, érzéketlen daráló. Az pedig, hogy ezek az emberek azt hiszik, hogy érdemben tesznek valamit, tragédia, mert ez igazából küldetéstudatba bújtatott ostobaság és álszerénység a javából.

A tapasztalatom az, hogy a valamirevaló (és igazán küldetéstudatos) embereket letapossák,  belerúgják a gödörbe, de még azt utánakiabálják, hogy nincs küldetéstudata, hogy a szakmájára "nem hivatásként" tekint. És ez egy fájó pont, bár nem kéne, hogy az legyen, hiszen régóta tudjuk, hogy a megmondóemberek perspektívája meg a valóság Makó-Jeruzsálem távolgásban van egymástól.
A hivatástudat valószínűleg nem abban rejlik, hogy valaki a mellkasát döngeti, hogy mennyit tett. De nem is abban, hogy nem várja el a megbecsülést és az anyagi juttatásokat. És nem is abban, hogy nem igyekszik jól elhatárolni a munkáját és az életét, hogy nem törekszik valamiféle work-life balanszra.

Sok bejegyzésemben írtam már, hogy ha ez a tanárság, ez az "életemet és véremet", ez a beledöglés, akkor én nem vagyok tanár. Beledöglök, persze, de máshogy; abba döglök bele, hogy világtalanokkal vagyok körülvéve, akik valamiféle istenadta joguknak tartják a szakmai elismerést és a megbecsülést, attitűdjüket tekintve ottragadtak kb. a hatvanas években, joviálisak, szervilisek, humortalanok, és kurvára irritálóak.
Egyáltalán nem tartom azt dicsőségesnek, hogy -- ahogy a dirinő mondta legutóbb -- ezt a rendszert "az igazgatók és a pedagógusok működtetik", mert "működtetni kell", és ha ők nem lennének, nem működne. Szerintem ha működésképtelen, akkor azt meg kell mutatni, hagyni kell bedőlni, és kurvára nem kellene a rossz döntésekben/szabályozásokban mindig a jót keresni, ha az egyszer nincs. Ha egyszer NINCS benne jó, mert úgy szar az egész, ahogy van, akkor azt a kesztyűt vissza kell dobni.

Az a helyzet, hogy a jelen rendszerben kéz kezet mos. Egymásnak nyalnak be csontig azok, akik féltik a pozíciójukat, azokat pedig, akik nem akarnak engedni a nyomásnak, ezzel az ún. hivatástudat-dologgal zsarolják. Az erkölcsi kötelesség hiányával.
Baromság. Baromság az egész, bár ezt hiába is mondanánk felfuvalkodott, önimádó idiótáknak, akik végül úgyis a helyükön maradnak, mi meg szerintem inkább menjünk el a balettbe ugrálni, jobban járunk.

Zsolnay Piknik 2016 Művészeti Kar

Az idei Zsolnay Pikniken a legizgalmasabb program a Művészeti Kar nyitott műhelyei voltak (más programokról nem is ejtenék most szót). A karnak hihetetlen mázlija van, hogy ilyen szép épületben kapott helyet, maga a komplexum is egy műalkotás (ahogy a fotókról látni fogjátok). Fogalmam sincs, ezek a tehetséges gyerekek fognak-e tudni boldogulni Magyarországon, de nekem személyesen baromi nagy öröm volt látni, hogy nincs minden veszve -- van itt kreativitás, ötlet, érzékenység, témák, arcok. A műhelyekben jól elkülöníthető mindenki titkos sarka és kuckója, és ez az alkotások zömén is látszik: egyediek, újak, meghökkentőek olykor (mondom ezt laikus szemmel). Az a fajta látható hatás és befolyás, ami más művészek által érhette őket, pedig idővel majd kikopik vagy átalakul.

  https://goo.gl/photos/uFrF4AHoD2SwTQgV6

vagy

Elveszettek

A minap azon gondolkodtam, mi okozza azt a hihetetlen passzivitás és motiválatlanságot, ami a mai 18-20 éveseket jellemzi (és most előre is elnézést kérek, mert ebben a posztban általánosítani fogok, vagyis inkább a saját magam körül látottakból kiindulni). Biztos, hogy nincsen egyetlen oka ennek, a magyarázat nagyon összetett lehet, és amilyen bonyodalmasan és hosszan alakult ki ez így, pont ilyen bonyodalmas és hosszas lesz az, ha a helyzet esetleg változik. És a rossz hírem az, hogy ez még nem a kapunyitási pánik, hanem ez valami korábbi.... Úgy látszik, lassan minden generációnak meglesz a maga korosztályi pánikja.

Emlékszem, amikor érettségiztem, voltak céljaim. Nem emlékszem, mindannyiunknak voltak-e, de a mostani fotókat, facebook-profilokat elnézve mindenki megtalálta a célját, és többé-kevésbé boldog embereket látok (38 éves leszek, vissza lehet számolni). Van, aki külföldön dolgozik, van, aki a szülővárosunkban maradt, vannak családosok, egyedülállók, utazók, stb. Még a legbénább osztálytársammal is lett valami. Gimnáziumba jártam, jó nevűbe.

A következő tapasztalatom azzal az osztállyal volt, akiket életemben először végigtanítottam 9. évtől érettségiig. Ott megtapasztaltam, hogy a középiskolai pályafutásuk végén egyszer csak elment az eszük, komolyan inni kezdtek, bulizni, nem tanultak, és szarul érettségiztek. Ennek ellenére többüket felvették valamilyen felsőoktatási intézménybe, mások ottmaradtak a szakképzésen; az volt az az év, amikor nagyot fordult a felsőoktatás, már ami a keretszámokat meg a ponthatárokat illeti. A feltételeket látva a legjobb tanulók is elvesztették a kedvüket, de persze közben meg is hülyültek kissé, borzalmas eredmények születtek év végén. Ettől az osztálytól viszont évek múltán több e-mailt is kaptam, hogy mennyire jó volt a középiskola, milyen sokat tanultak, de kár, hogy nem vették komolyabban, és megbánták, hogy ennyire elcseszték.
A tavaly előtti érettségiző osztályomban hasonlóak történtek, ám a vizsgán sokkal nagyobb önteltséggel és tudatlansággal találkoztam, valahogy úgy érezték, hogy minden simán fog menni készülés nélkül is. Többüket nem vették fel az egyetemre/főiskolára az érettségi jegyük miatt, amiért kaptam szemrehányásokat is (ahogy azért is, hogy szar feleletekre nem adtam jó pontot). Ez volt az első vizsgaidőszak, amikor feltűnt az, hogy azt várják, a kapcsolatunkra tekintettel adjak jó pontokat. Nem adtam. Szét tudom választani a munkát meg a barátságot. Végig ezt is kommunikáltam és tanítottam, de úgy látszik, szerintük az érettségi egy más eset.

Idén már senki nem tanult semmit. Megelégedtek a kettessel, amit általában pöccre kiszámoltak, nem értették, miért követelek (volt aki azt mondja, engedjem át kettessel "csak úgy", aztán nem az én dolgom, hogy ő hogy készül fel az érettségire), az érettségi teszteket hanyagul írták meg, várom a reakcióikat a pontszámaimra, és rettegek a szóbelitől, hogy kellemetlen helyzetekbe kerülünk mindannyian.
Szóval valahogy az lett az általánosan elfogadott, hogy az eredményeknek minimális erőfeszítéssel is jönniük kell, senki nem küzd semmiért, mert minek. Félreértés ne essék, nem akarom, hogy minden diák egyetemet végezzen és színötös legyen, a tudásra való igényről és az önmagunkkal szemben támasztott elvárásokról beszélek.

Lehet persze azt mondani (mondják is), hogy annyi gondjuk van az életben, hogy a tanulás a legkisebb gondjuk. Ezt én mindig elfogadom, de megjegyzem, hogy a világ egyszerű dolgai és történései sem érdeklik őket, mondjuk a hírek, a politika, a kultúra. Nem olvasnak újságot, nem járnak kulturális eseményekre (vagy csak ritkán), nem néznek minőségi filmeket még akkor sem, ha lehetőségük lenne rá. Ennél fogva nem alakul ki semmilyen kritikai gondolkodás sem, végtelenül énközpontúak, kevés bennük az empátia. A saját sérelmeiket gyűjtögetik és ordítják ki magukból, a másikat általában nem hallgatják meg, ebben sokszor egyébként lemásolják a szüleiket, akik szintén mindig meg tudják magyarázni valamilyen sérelemmel, hogy miért baszták el az életüket vagy miért nincs idejük gyereknevelésre. Minden idejüket az elektromos kügyüikkel töltik, ami nem lenne baj, ha megválogatnák a tartalmakat. Kétes eredetű internetes tartalmakat tényként kezelnek, és erre hivatkoznak, mint "tudásra". Nem alakul ki az az igény, hogy az információnak utánajárjanak vagy hogy árnyaltan értsék és adják tovább azt. Nincs bennük ilyen értelemben vett kétkedés.
Arra is lehet hivatkozni, hogy mindez a családból jön. Hogy aki nem lát maga előtt példát, az nem tanulja meg, mi a könyv, a színház, a beszélgetés vagy az érdemi vita. Igen ám, de egészen közeli példával tudom igazolni, hogy ez nem minden esetben van így. Olyan is van, hogy a csoportszellem felülírja az otthonról hozottakat, és az ember csak reménykedhet abban, hogy előbb-utóbb a második fog felülkerekedni (és addig nyeli szépen az olyan mondatokat, hogy "na, ezt se nevelték meg" vagy "ezt se tanították meg neki").

Az biztos, hogy a fent említett generációnak egyébként óriási törődéshiánya van, és elég súlyosan megszenvedik azt, hogy a szüleik nem érnek rá semmire, mert a pénzt hajtják. (A csonka meg sérült családokról most nem beszélnék.) Vagy azért, mert nincs rájuk idő, vagy azért, mert a szülők ezt túlvédéssel kompenzálják, vagy azért, mert egyszerűen azt látják, hogy felesleges küzdeni, a sok munka eredménye csakis a kimerültség, az összetörtség, a pénztelenség, az alkoholizmus meg a másfél szobás panellakás. Minek is küzdjön, ha ez az eredmény csupán, nagy lóvé nincs, az az osztálytársnak van, akinek a szülei adócsaló vállalkozók, bankárok, korrupt politikusok meg hálapénzt elfogadó orvosok (bocsánat, általánosítás). A boldogság meg ugye, a lóvéban van, mert meg lehet venni mindent, ami kell. És a csajok is a pénzes pasikat szeretik. A pasik meg sokat akarnak költeni a csajaikra.

Azt tök fölösleges magyarázni egy ennyi idős gyereknek (igen, gyereknek, mert önvédelemből nyilván 20 évesen is az marad, nehogy ki kelljen menni az életbe), hogy mi az önmegvalósítás meg a tudásért való tudás. És sajnos a poroszos neveléssel az iskola még rátesz erre egy lapáttal, mert nem foglalkozik a korosztályi problémával, csak az évek során megváltozott gondolkodású fiatalok fejébe próbálja a tudást beletölteni. A régi tudást. Ráadásul a pedagógusok vagy kiégettek (mert a rendszer ellen próbálnak értékeket képviselni, és ez egyre nehezebben megy) vagy linkek ("megadom a kettest, csak ne lássam többet" vagy "ennyi fizetésért minek tartsam meg az órát"), mert nem akarnak beledögleni már ők se semmibe.   

Megoldást nem tudok. Akit el kell engedni, elengedem, mert nem oldhatom meg mindenki életét, és csak bízom abban, hogy egynémelyeket egyszer megcsókol a bölcsesség istennője. Nem tudom, hogyan, ha eddigi életükben nem igazán figyeltek oda arra, mit beszélünk nekik mi, akik még képesek voltunk azt érezni, hogy lesz valami értelme a munkáknak és az életünknek.

Négy gengszter

Régóta szerettem volna hallani a The Manhattan Transfert élőben. Gyerekkorom óta kedvencem, tőlük voltak az első kazettáim, aztán cédéim, és világosan emlékszem, amikor apám hétvégenként felrakta a bazi nagy fejhallgatót (mert anyám nem szeretett zenét hallgatni), és többek között őket nyomatta a fröccse mellett.
A vokális zenének amúgy is nagy rajongója vagyok, ha találok egy énekegyüttest, az a minimum, hogy adok nekik egy esélyt. A lánycsapatokat is nagyon bírom (az Andrews Sisterstől kezdve a The Puppini Sistersig), és meggyőződésem, hogy a pop fiú- és lánybandák nem jöttek volna létre ezek nélkül az együttesek nélkül.

A The Manhattan Transfer eddig már kétszer volt Magyarországon, egyszer a VeszprémFeszten, egyszer pedig valami nagykoncerten, amiről egy hétig beszéltek az akkori Danubius Rádióban. Amikor felfedeztem, hogy a Jazztavasz 2016 egyik zárókoncertje ők lesznek a MÜPÁ-ban, azonnal vettem jegyet (egészen durva, de csak 4500 volt, ami összevetve Sarah McKenzie-vel -- ami vacak volt -- nevetséges, a VeszprémFeszt jegyáraihoz képest viszont inkább sírni lett volna kedvem, na mindegy, oda is megyünk végül). A gond csak az volt, hogy nem volt hol aludni, ezért életemben először megkockáztattam, hogy oda-vissza vezessek egy nap alatt.

Az együttest 1969-ben alapították, és többször cserélődtek a tagok, a leghosszabb ideig működő felállás Tim Hauser, Alan Paul, Cheryl Bentyne és Janis Siegel. 1975-ben csinálták meg az első slágerüket, és azóta a karrierjük gyakorlatilag töretlen, egészen Tim Hauser (az alapító) két évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig. Tim az alapító volt, ráadásul a koncertek alkalmával mindig ő volt a ceremóniamester -- nem volt különösebben karakteres hangja, szerintem afféle menedzsertípus is volt kicsit, és a jelenléte sokkal erősebb volt, mint az őt helyettesítő Trist Curlessnek. A budapesti koncert tehát már Tristtel zajlott, aki a cikkek szerint már helyettesítette Timet egy pár évvel ezelőtti, műtét miatti kiesés alkalmával. Sajnáltam persze, hogy nem az eredeti felállást hallom, de így is maradandó élmény volt az egész.

Bevallom, neten található videók alapján féltem, hogy öregembereket fogok látni, aztán amikor az első szám elindult, teljesen azt hittem, hogy playbackről szól minden. Aztán kiderült, hogy nem, ezek tényleg cd minőségben tudnak énekelni élőben. A koncertre a repertoár legjavát hozták, minden lemezről egy kicsit, gondolom, ez a fesztiválhakni. Trist is nagyon meggyőző volt a csapatmunkában, azon gondolkodtam közben, hogy hogy lehet 40 évnyi repertoárt hirtelen megtanulni -- valamint azon, hogy mekkora nyomás lehet rajta egy több, mint 10 Grammys bandában egy ilyen előddel. Derekasan helyt állt egyébként, és a többiek nagyon szimpatikus módon szorítottak neki.

A struktúra a más vokális zenekarok koncertjeihez hasonlóan alakult: sok közös szám, és mindenkinek minimum egy szóló (bár igaz, más zenekaroknál ezt így nem láttam azon túl, hogy bizonyos számokban kiemelt szerepet énekel ez vagy az). Ez persze nem is csoda, mert Alan Paul, Janis és Cheryl is kitűnő szólisták, és egyéniben is vezető énekesek. Oké, Alant nem követem, mert szerintem tök nyálas, és inkább örülök, hogy nem a bandában éli ki a rajongásait (50-es évek, Elvis, stb.), de Janis meg Cheryl igazán alázatos énekesnők, tribute-okat csinálnak neves előadóknak meg stílusoknak/műfajoknak, és mindkettőnek megvan az összes szólólemeze is.

A ceremóniamester Tim hiányában láthatóan Alan Paul lett, aki -- mint mondtam -- kissé negédes, de hát most ő a korelnök férfi, nincs mit tenni. A lemezeket követve is hallgató, hogy mindig is ő volt a bonviván, nos, élőben ez még szembetűnőbb, iszonyú sok gesztusa és manírja van, artikulál az amerikai fogsorával és szenved éneklés közben -- mellesleg amúgy iszonyú muzikális és kellemes a hangja is. A legnagyobb performer persze Cheryl, aki úgy énekel, mint Dee Dee Bridgewater és Rachelle Ferrell hibridje, teljesen kattant, de ettől nagyon élvezető. Vokálisan hozza az üveghangokat, kottára elénekli az összes Miles Davis-szólót, és egy pillanatra sem ereszti el sem magát, sem a zenét, sem a közönséget. Janis viszont nagyon szerény (a hangja nem kifejezetten dzsessz-hang, sokak számára túl egyszerű és irritáló), de hihetetlen profi, és engem mindig lenyűgözött az a fajta előadásmód, amikor valaki az egyszerűségbe bújtatva, visszafogottan alkot vérprofi módra. Szerintem ez a művészet. (Egyébként egy Billy Holiday-dalt énekelt szólóban, sima bőgővel, meghaltam rajta, azóta is keresem. Ő egyébként egy korább taggal, Laurel Masséval megalapította a JaLaLa lánybandát, szerintem nagyon királyak.) Tristnek is adtak szólódalt persze, de ez sajnos észrevétlen maradt. És azt hiszem, a zenekartagok jobban tapsoltak neki, mint a közönség.

A Manhattan Transfer (a "manhattani átszállás"; ami egyébként, nem tudom, mondtam-e, de egy John Dos Passos-regényről kapta a nevét, és a névadás lényege pedig a különböző hátterű individumok találkozása valamilyen közös kulturális térben) legnagyobb erőssége az ún. vocalese stílus, ami annyit tesz, hogy eredetileg hangszeres kompozíciókra írnak szöveget, majd eléneklik. Nem, ez nem azonos a scat-tel, ami a dzsessz halandzsanyelve, hanem ez konkrét szövegeket ad olyan (hangszeres) számoknak, mint pl. Duke Ellington Cotton Tail-je vagy Charile Parker és Woody Herman Four Brothers-e. (Lásd a scat verziót itt, a vocalese verziót itt.)
A banda nemcsak az ötvenes évek előadóit dolgozza fel ilyen módon, hanem a későbbieket is, van pl. Chic Corea-lemezük, amiről sajnálatos módon egyetlen számot sem énekeltek. A Miles Davis - feldolgozásaik viszont szuperek, és a koncert egyik legátütőbb pillanata a Tutu című szám volt Cheryllel. (Aki bátor, hallgassa meg.)

Elhangzott persze sok klasszikus is, sláger is. Ami lenyűgöző volt, az a csapatmunka; hogy együttesben senki nem önző, még akkor sem, ha mindenki egyéniség -- és ettől jó az egész. Dedikáltunk Ella Fitzgeraldnak, akinek nemrég volt a szülinapja, volt brazil hangulat, és három ráadás. Két órát játszottak. Tiszteletreméltó.
Meg kell említenem még, hogy látva őket, a stílust folyton majmoló Cotton Club Singerst végleg leírtam (na jó, kivéve az ABBA-lemezt). Viszont akinek beindult az érdeklődése a stílus iránt, hallgassa a Budapest Voicest, mert a tapasztalat az, hogy azok a vokális bandák jók, akik saját kulturális közegben/ből dolgoznak.

Ja igen, fotóztunk is a környéken.