Nem tudom, ez nem az elválás fájdalma-e. Ez a gyomortáji kellemetlen szorítás, ami folyton ott van, ez a mellkasi nyomás meg az összeszorult torok nem annak a szimptómája-e, hogy valaki – akiről sokáig azt hitted, hogy mindig ott lesz bent – útra válik belőled. A tünetek nemcsak fizikaiak, az egész egy őrülethez hasonlít. Mint a mániás depresszió, egyszer fent, egyszer lent, a gödör legmélye és a boldogság csúcsai – de ezek a csúcsok valójában nem is valami magasak, csak szakadékperemek vagy mélyföldek, amik lentről olyan biztatóan magasnak tűnnek, de az ott időzés sem old meg semmit. Hiú remény az egész, önámítás, rövid vigasz, kis kapaszkodó.
Nem tudom, ez az érzelmi hullámvasút nem a valaki útra válására adott kétségbeesett reakciók sorozata-e. A harag, a megbocsátás, az elnézés, a pánik, a düh, az együttérzés, a részvét, a mélyen érzett szeretet, sőt, szerelem zaklatott váltakozása nem az arra való reagálás-e, hogy immár nincs mit tenni. Mint amikor a hal vergődik a parton. Néha csak elterül és tátog, máskor meg faltól falig csapódik, hogy az utolsó erejével tegyen még valamit, nehogy később azt gondolhassa, nem tett meg mindent. Persze ő is tudja, hogy a később nem létezik, arról nincs előzetes tudása, csak kitalálta, mint egy utolsó utáni esetleges lehetőséget.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése