Sejt, vér

Nem akartam olyan lenni, mint az anyám, de elrontottam. Túlkompenzáltam. Igyekezetemben átlendítettem magam a másik oldalra, ahogy mondani szokták. Te is hibás vagy, mert sok mindent tőled tanultam meg erről. De te aztán az évek során szépen kihátráltál, átírtad a preferenciáidat. Én meg itt maradtam egyedül a közös szokásainkkal.
*
Tudtad, hogy kiskorodban naplót írtam neked? Mindaz akartam lenni, akit és amit szép sorban elvesztettél. Helyettük, azok helyett. De nem lettem senkid. Nincs szükséged arra, hogy valaki legyen valakid. Az egyedüllét neked értelmiségi póz, szokás, büszkeség, örökség. Genetikus hagyaték. Nem lehetek senkid.
Attól félek, sosem fogod megtudni, milyen jó feloldódni valakiben, elengedni minden sallangot és terhet, gondolattalannak és szabadnak lenni. Átélni azt, hogy hiába a világ, van egy kicsi, közös, szent és megbonthatatlan egység, egy pici sejt, ami erősebb mindennél.
A naplót, amit kiskorodban kezdtem neked írni, talán magyarázatnak szántam, talán bocsánatkérésnek, fogódzónak. Sosem írtam tovább, mert rájöttem, hogy csakis rólam szól.
Nincs közös pont, nem lehetsz olyan, mint én. Nem lehetsz a folytatásom, az én folytatásom senki nem lehet, nem fog engem folytatni senki.
Magad legyél, bárki is legyen az. Nem tudlak megmenteni, eddig senkit se tudtam, bár a farkasok ereje lakozik bennem. Ez az én kudarcom, az én történetem.