Értelmezhetetlen

Az úgy kezdődött, hogy ma nem engedett be a blogger. Már bennem sem bízik a blogom vagy ez a virtuális identitás, vagy mifene. Vagy az is lehet, hogy most már mindenki egyedül akar lenni kicsit.

Apám, aki orvos egyébként, egyszer, amikor a betegségekről beszélgettünk, azt mondta, nem a pia a legrosszabb, hanem a cigi. A piával nincs baj. Ezennel eltekintenék attól az önigazoló csúsztatástól, ami ebben a mondatban benne foglaltatik, és inkább arról beszélnék, hogy nem tudom, mennyi bor kell ahhoz, hogy az ember elviselhesse a körülötte lévő világot brexitestől, foci eb-stől és mindenestől.

A minap az igazgatóhelyettes a kezembe nyomott egy kinyomtatott e-mailt, amelyben egy sunyi feljelentő női hölgy kikéri magának, hogy az igazgató megtűr az iskolánkban olyan diákokat, akik magukat erotikus hirdetésekben ajánlgatják. Ingyen erotikus munka. Ebben nem az volt a döbbenet, hogy ilyen megtörténhet, hanem hogy ezt az iskolánkat vezető három hülyepicsa grácia közül legalább kettő komolyan veszi. Vagy még sosem találkoztak a cyberbullying fogalmával.
Percek alatt derítettem ki, hogy az a tisztességes tizenegyedikes, akinek a facebookos profilképével ingyen dugást hirdet valaki egy Csongrád megyei ingyenes apróoldalon (18 és 30 közti férfiak, hoppá, igényes a hirdető), teljesen ártatlanul féltékenységi drámába keveredett. Egy órán belül a hirdetést is levetettem. Nyilván a kimerültségemnek köszönhető, hogy csupán további pár órát vett igénybe az, hogy megtaláljam a névtelen (illetve álnevű) feljelentőt, megszerezzem a valódi e-mailcímét, és minden doktori titulusommal felszerelkezve olyan fenyegető levelet írjak neki, hogy a fal adja a másikat. Használtam benne idegen szavakat, mint 'IP-cím', jogi kifejezéseket, mint 'más nevével való visszaélés', stb.
Annyira megijedt, hogy másnap betelefonált az iskolába, és engem keresett, könyörgött, hogy ne jelentsük fel.
Azóta már két e-mailt is kaptam tőle, sikerült-e egyeztetnem az igazgatónővel, hogy megbocsátunk-e neki vagy felnyomjuk a rendőrségen. Nem válaszoltam. A főnökkel sem beszéltem. Mit beszéljek egy olyan nővel, aki egy pillanatig is elhiszi, hogy egy 17 éves lány saját névvel és fotóval, adatait megadva kínálja fel saját magát nyilvánosan.
A bemártott kislánynak viszont azt mondtam, remélem, tanult valamit az életről. Például azt, ha valaki ilyen durván pofán vágja, akkor higgadt, gyilkos számítással és okosan csapdába kell csalni. (Mondjuk ezzel a buta tyúkkal ez nem volt olyan nehéz.) És hogy girl power meg sisterhood. Bár nem tudom, a diákjaim közül érti-e még valaki ezeket a kifejezéseket, vagy már csak egy nagy, közös hőbörgésre alkalmas mindenki.

A nagy közös hőbörgésről persze az érettségi jut eszembe. Azon már szemem sem rebben, hogy megbuknak diákok. Tulajdonképpen azon sem, hogy évek óta egy köszönömöt vagy egy szál virágot sem kapok, csak tényleg nagyon ritkán. Nyilván rosszul csinálok valamit, túl természetes vagyok vagy nem basztatok senkit eleget ún. alapvető udvariassági szabályokkal. A belülről jövő értékekben hiszek, a példamutatás erejében meg ilyen faszságok. Hogy majd egyszer. Aztán nem. Vagy csak tényleg nagyon ritkán.
Idén új elem, hogy egész baráti körök sértődnek meg rám, mert megbukik nálam valaki. (És lám, milyen érdekes a diákbeszéd, amikor nem azt mondja, "megbuktam", hanem hogy "megbuktatott". És igen, az altruista tanár is azt mondja, "megbuktattam". Pedig nem, nem én voltam, hanem az a kis felelőtlen hülyegyerek.) Szóval egész baráti köröket haragítok magamra, mert szemét vagyok, és valahogy olyan ritkán jut el a belátásukig, hogy ennek így kell lennie. Aki nem dolgozik, nem ér el eredményt. Nekem meg már tényleg csak ez van, a szakmai hitelem és a becsületem, semmi másom nincs, se pénzem, se karrierem, se örökségem, se jó pontom a főnöknél, se előrelépési lehetőségem, se katedrám, semmim. Csak valami vonal a fejemben, hogy ez így helyes.
Persze min is csodálkozom. Kollégák, akik talán lustaságból, talán a mindenmindegy okán, vagy mert tudják, hogy ebből sosem fognak meggazdagodni, évekig nem csinálnak semmit. Aztán a vizsgán hirtelen feltámad a lelkiismeretük megjelenik a külső kontroll, rájönnek, hogy most az ő munkájuk is megítéltetik, ezért aztán elvtelenül pontoznak. A vizsga sikerül, lehet menni bebaszni. Sikeres vizsga = jó tanár. Sikeres vizsga + jó tanár = kedves főnöki szavak, dicséret, glória, prémium, jutalék, kézrázás, kölcsönös benyalás, előléptetés, ámen.
Néha arra gondolok, jó lenne, ha valaki megmondaná ezeknek a gyerekeknek, hogy ez az egész bántó. És ne mindig én legyek az, aki megmondja. Ne mindig én legyek az, aki mindig, mindenhol kinyitja a pofáját és papol. Mert ez unalmas és fárasztó, és a vége tényleg az, hogy már nincs kedvem megszólalni se.
Egyébként a múltkor egy családi-baráti összejövetelen egyszer csak beindult a tanárszidás. Mert hát ki mást is szidjunk, a tanár a világ magyar társadalom négere. Félreértés ne essék, a legtöbb tanár rémes, én is utálom őket (lásd fent), a legtöbb ember pedig általánosít, miért is ne tenné, őt is összeáltalánosítják valamelyik csoportjával, ahová tartozik. A melósok, a külföldön élő magyarok, a pénzes pasasok, a piások, a focidrukkerek, stb. Szóval nem ez szúrt nyakon igazán, hanem hogy nem lát senki. Vagy ha lát is, jól titkolja és nem mer szólni. Pedig olyan jó lenne, ha merne.