Hivatástudat

The Pillars of Society (George Grosz, 1926)

Olvasom, hogy az új tisztifőorvos szerint morális probléma van Sándor Máriával, rossz megközelítést alkalmaz, mert pozícióját csak munkának tekinti, nem pedig hivatásnak. Rossz példát statuál, mert nyomában kullog a szakma, aminek képviselői hagyják, hogy napi gondjaik felülírják a hivatástudatot, ezért ezek a szemét egészségügyisek egymást is arra biztatják, hogy hagyják itt nyugodtan a betegeket meg Mária országát is.

Nos, én orvoscsaládban nőttem fel, úgyhogy a bőrömön éreztem gyerekként, hogy mivel jár ez a munka. Így vagy úgy, de tanár lettem, úgyhogy ebben a helyzetben is elég húsba vágó ez a hivatástudat dolog, ugyanis valahányszor (normális) igényei támadnak az embernek, ezzel a kifejezéssel dobálóznak. És nem, nem csak a minisztérium vagy a kormány képviselői, hanem a közvetlen feletteseink is. Érdekes módon legtöbbször olyan emberek vagy hivatali fejek, akinek a való élet problémáiról, apró-cseprő gondjairól fogalmuk sincs. Nemcsak a pénzről beszélek, de a kiesett, elveszett, elvesztegetett időről is. 

Szóval ez az egész egyrészt azért nettó szemétség, mert az igenis zsaroló tényező, amikor azt vágják a fejedhez, hogy nincs hivatástudatod. Ezt általában azokban a helyzetekben vágják a fejedhez, amikor például a munkakörülményekkel vagy a fizetéssel elégedetlenkedsz, esetleg sztrájkolni akarsz. Bizonyára nem minden szakmánál lehet ezzel ennyit dobálózni, de az egészségügy meg az oktatás pont ilyen; nem véletlen, hogy egy rendes sztrájkot sem tudunk megszervezni, jön a morális nyomás, az erkölcsi ráhatás, meg a "mi lesz a gyerekekkel/emberekkel". Hosszú ideje mondogatom, hogy csak a "véráldozat" érne el valamilyen eredményt, mondjuk egy országos munkabeszüntetés érettségi időszakban.

Nem túl hosszú tanári pályám alatt többször hallottam, hogy nincs hivatástudatom, például amikor reklamáltuk a túlórapénzt vagy tiltakoztunk a hétvégi és éjszakai programok ellen, kifizetést vártunk volna el felvételik javítására, külön konzultációkra, stb. stb. Ez nem jár, ez nyilvánvaló, a (némileg) felemelt fizetéssel le kell nyelnünk a (sokszoros) többletmunkát, immár nem csak nekünk, egyszerű ped. 1-eknek, de a 2016-os szabályozás értelmében a szakértők is ingyen szakértenek, a minősítők is ingyen minősítenek. Egyetlen többletjövedelmünk az érettségiztetés, nyilván ezért sem örül a főnök, ha sok helyre megyünk, itt ugyanis legalább a közismereti tárgyaknak van súlya igazán (értsd: angolból meg töriből többen mennek, mint közgázból).

A hivatástudatunkra hivatkozás minden átkozott tantestületi és munkaközösségi megbeszélésen előkerül, ahogy az is, hogy "tudjuk, hogy nehéz", "mindenkinek nehéz", "túl vagyunk terhelve", stb. Kibaszott egy mártírtársaság ez. Dagonyázás az ál-önsajnálatban. Néha ezt érzem.
Legutóbb például azon ment a siránkozás, hogy "a telefonnyomogató nemzedéket kell tanítani", és hogy ez milyen nehéz. A felvetésre, miszerint lehetne az állami segítségnyújtás hatékonyabb, vehetnénk interaktív segédanyagokat, új technikát, mert bár ezek megvannak (kivéve persze a kísérleti tankönyvekhez, mert ott lófasz sincs), pénz nincs rá, a válasz az volt, hogy gyártsunk mi ilyeneket, mert ez ugyan fáradságos, de megtérülő idő- és energiabefektetés.

Igen ám, de a letanított órái mellett erre más se idő, se energia nincs. És itt jön a képbe a hivatástudat. Mert ha van neked olyanod, akkor igenis megcsinálod éjjel 3 és 4 között, szombat este, amikor más bulizik, vagy vasárnap délután, amikor más piknikezik. A hivatástudatos embernek nincs munkaideje, illetve a munkaidő 24 óra (de legalább 18), a hivatástudatos ember nem nyafog, hanem csinálja, és minden mást hátrébb sorol. A magánéletet, a szabadidőt, a szerelmet, a gyereket, mindent. Mert első a munka és az ország. Szépen hangzik, nem?

Mondjuk van itt több apró probléma, az egyik, hogy az általam ismert (ilyen jellegű!) hivatástudattal rendelkező emberekre például az anyukájuk most és főz. Vagy eltartja őket valaki (azaz nem kell másod- és harmadállásokat vállalniuk, hogy megéljenek). Vagy nem készülnek az óráikra, vagy masszaként tekintenek egy-egy osztályra, terveket teljesítenek, időben végeznek a tananyaggal. Ja, az nem baj, hogy senki nem ért és nem tud semmit, meg hogy közben észrevétlenül gyerekéletek omlanak össze. Az sem baj, hogy mondjuk otthon nem áll szóba velük a család, hiszen a fő a hivatástudat.
A másik probléma, hogy ettől a kurva nagy önfeláldozástól nem változik semmi. Vezetőink esetleg adnak néhány plecsnit meg feljebb lehet kúszni a ranglétrán, de a rendszer marad ugyanaz az embertelen, lelketlen, érzéketlen daráló. Az pedig, hogy ezek az emberek azt hiszik, hogy érdemben tesznek valamit, tragédia, mert ez igazából küldetéstudatba bújtatott ostobaság és álszerénység a javából.

A tapasztalatom az, hogy a valamirevaló (és igazán küldetéstudatos) embereket letapossák,  belerúgják a gödörbe, de még azt utánakiabálják, hogy nincs küldetéstudata, hogy a szakmájára "nem hivatásként" tekint. És ez egy fájó pont, bár nem kéne, hogy az legyen, hiszen régóta tudjuk, hogy a megmondóemberek perspektívája meg a valóság Makó-Jeruzsálem távolgásban van egymástól.
A hivatástudat valószínűleg nem abban rejlik, hogy valaki a mellkasát döngeti, hogy mennyit tett. De nem is abban, hogy nem várja el a megbecsülést és az anyagi juttatásokat. És nem is abban, hogy nem igyekszik jól elhatárolni a munkáját és az életét, hogy nem törekszik valamiféle work-life balanszra.

Sok bejegyzésemben írtam már, hogy ha ez a tanárság, ez az "életemet és véremet", ez a beledöglés, akkor én nem vagyok tanár. Beledöglök, persze, de máshogy; abba döglök bele, hogy világtalanokkal vagyok körülvéve, akik valamiféle istenadta joguknak tartják a szakmai elismerést és a megbecsülést, attitűdjüket tekintve ottragadtak kb. a hatvanas években, joviálisak, szervilisek, humortalanok, és kurvára irritálóak.
Egyáltalán nem tartom azt dicsőségesnek, hogy -- ahogy a dirinő mondta legutóbb -- ezt a rendszert "az igazgatók és a pedagógusok működtetik", mert "működtetni kell", és ha ők nem lennének, nem működne. Szerintem ha működésképtelen, akkor azt meg kell mutatni, hagyni kell bedőlni, és kurvára nem kellene a rossz döntésekben/szabályozásokban mindig a jót keresni, ha az egyszer nincs. Ha egyszer NINCS benne jó, mert úgy szar az egész, ahogy van, akkor azt a kesztyűt vissza kell dobni.

Az a helyzet, hogy a jelen rendszerben kéz kezet mos. Egymásnak nyalnak be csontig azok, akik féltik a pozíciójukat, azokat pedig, akik nem akarnak engedni a nyomásnak, ezzel az ún. hivatástudat-dologgal zsarolják. Az erkölcsi kötelesség hiányával.
Baromság. Baromság az egész, bár ezt hiába is mondanánk felfuvalkodott, önimádó idiótáknak, akik végül úgyis a helyükön maradnak, mi meg szerintem inkább menjünk el a balettbe ugrálni, jobban járunk.