Elveszettek

A minap azon gondolkodtam, mi okozza azt a hihetetlen passzivitás és motiválatlanságot, ami a mai 18-20 éveseket jellemzi (és most előre is elnézést kérek, mert ebben a posztban általánosítani fogok, vagyis inkább a saját magam körül látottakból kiindulni). Biztos, hogy nincsen egyetlen oka ennek, a magyarázat nagyon összetett lehet, és amilyen bonyodalmasan és hosszan alakult ki ez így, pont ilyen bonyodalmas és hosszas lesz az, ha a helyzet esetleg változik. És a rossz hírem az, hogy ez még nem a kapunyitási pánik, hanem ez valami korábbi.... Úgy látszik, lassan minden generációnak meglesz a maga korosztályi pánikja.

Emlékszem, amikor érettségiztem, voltak céljaim. Nem emlékszem, mindannyiunknak voltak-e, de a mostani fotókat, facebook-profilokat elnézve mindenki megtalálta a célját, és többé-kevésbé boldog embereket látok (38 éves leszek, vissza lehet számolni). Van, aki külföldön dolgozik, van, aki a szülővárosunkban maradt, vannak családosok, egyedülállók, utazók, stb. Még a legbénább osztálytársammal is lett valami. Gimnáziumba jártam, jó nevűbe.

A következő tapasztalatom azzal az osztállyal volt, akiket életemben először végigtanítottam 9. évtől érettségiig. Ott megtapasztaltam, hogy a középiskolai pályafutásuk végén egyszer csak elment az eszük, komolyan inni kezdtek, bulizni, nem tanultak, és szarul érettségiztek. Ennek ellenére többüket felvették valamilyen felsőoktatási intézménybe, mások ottmaradtak a szakképzésen; az volt az az év, amikor nagyot fordult a felsőoktatás, már ami a keretszámokat meg a ponthatárokat illeti. A feltételeket látva a legjobb tanulók is elvesztették a kedvüket, de persze közben meg is hülyültek kissé, borzalmas eredmények születtek év végén. Ettől az osztálytól viszont évek múltán több e-mailt is kaptam, hogy mennyire jó volt a középiskola, milyen sokat tanultak, de kár, hogy nem vették komolyabban, és megbánták, hogy ennyire elcseszték.
A tavaly előtti érettségiző osztályomban hasonlóak történtek, ám a vizsgán sokkal nagyobb önteltséggel és tudatlansággal találkoztam, valahogy úgy érezték, hogy minden simán fog menni készülés nélkül is. Többüket nem vették fel az egyetemre/főiskolára az érettségi jegyük miatt, amiért kaptam szemrehányásokat is (ahogy azért is, hogy szar feleletekre nem adtam jó pontot). Ez volt az első vizsgaidőszak, amikor feltűnt az, hogy azt várják, a kapcsolatunkra tekintettel adjak jó pontokat. Nem adtam. Szét tudom választani a munkát meg a barátságot. Végig ezt is kommunikáltam és tanítottam, de úgy látszik, szerintük az érettségi egy más eset.

Idén már senki nem tanult semmit. Megelégedtek a kettessel, amit általában pöccre kiszámoltak, nem értették, miért követelek (volt aki azt mondja, engedjem át kettessel "csak úgy", aztán nem az én dolgom, hogy ő hogy készül fel az érettségire), az érettségi teszteket hanyagul írták meg, várom a reakcióikat a pontszámaimra, és rettegek a szóbelitől, hogy kellemetlen helyzetekbe kerülünk mindannyian.
Szóval valahogy az lett az általánosan elfogadott, hogy az eredményeknek minimális erőfeszítéssel is jönniük kell, senki nem küzd semmiért, mert minek. Félreértés ne essék, nem akarom, hogy minden diák egyetemet végezzen és színötös legyen, a tudásra való igényről és az önmagunkkal szemben támasztott elvárásokról beszélek.

Lehet persze azt mondani (mondják is), hogy annyi gondjuk van az életben, hogy a tanulás a legkisebb gondjuk. Ezt én mindig elfogadom, de megjegyzem, hogy a világ egyszerű dolgai és történései sem érdeklik őket, mondjuk a hírek, a politika, a kultúra. Nem olvasnak újságot, nem járnak kulturális eseményekre (vagy csak ritkán), nem néznek minőségi filmeket még akkor sem, ha lehetőségük lenne rá. Ennél fogva nem alakul ki semmilyen kritikai gondolkodás sem, végtelenül énközpontúak, kevés bennük az empátia. A saját sérelmeiket gyűjtögetik és ordítják ki magukból, a másikat általában nem hallgatják meg, ebben sokszor egyébként lemásolják a szüleiket, akik szintén mindig meg tudják magyarázni valamilyen sérelemmel, hogy miért baszták el az életüket vagy miért nincs idejük gyereknevelésre. Minden idejüket az elektromos kügyüikkel töltik, ami nem lenne baj, ha megválogatnák a tartalmakat. Kétes eredetű internetes tartalmakat tényként kezelnek, és erre hivatkoznak, mint "tudásra". Nem alakul ki az az igény, hogy az információnak utánajárjanak vagy hogy árnyaltan értsék és adják tovább azt. Nincs bennük ilyen értelemben vett kétkedés.
Arra is lehet hivatkozni, hogy mindez a családból jön. Hogy aki nem lát maga előtt példát, az nem tanulja meg, mi a könyv, a színház, a beszélgetés vagy az érdemi vita. Igen ám, de egészen közeli példával tudom igazolni, hogy ez nem minden esetben van így. Olyan is van, hogy a csoportszellem felülírja az otthonról hozottakat, és az ember csak reménykedhet abban, hogy előbb-utóbb a második fog felülkerekedni (és addig nyeli szépen az olyan mondatokat, hogy "na, ezt se nevelték meg" vagy "ezt se tanították meg neki").

Az biztos, hogy a fent említett generációnak egyébként óriási törődéshiánya van, és elég súlyosan megszenvedik azt, hogy a szüleik nem érnek rá semmire, mert a pénzt hajtják. (A csonka meg sérült családokról most nem beszélnék.) Vagy azért, mert nincs rájuk idő, vagy azért, mert a szülők ezt túlvédéssel kompenzálják, vagy azért, mert egyszerűen azt látják, hogy felesleges küzdeni, a sok munka eredménye csakis a kimerültség, az összetörtség, a pénztelenség, az alkoholizmus meg a másfél szobás panellakás. Minek is küzdjön, ha ez az eredmény csupán, nagy lóvé nincs, az az osztálytársnak van, akinek a szülei adócsaló vállalkozók, bankárok, korrupt politikusok meg hálapénzt elfogadó orvosok (bocsánat, általánosítás). A boldogság meg ugye, a lóvéban van, mert meg lehet venni mindent, ami kell. És a csajok is a pénzes pasikat szeretik. A pasik meg sokat akarnak költeni a csajaikra.

Azt tök fölösleges magyarázni egy ennyi idős gyereknek (igen, gyereknek, mert önvédelemből nyilván 20 évesen is az marad, nehogy ki kelljen menni az életbe), hogy mi az önmegvalósítás meg a tudásért való tudás. És sajnos a poroszos neveléssel az iskola még rátesz erre egy lapáttal, mert nem foglalkozik a korosztályi problémával, csak az évek során megváltozott gondolkodású fiatalok fejébe próbálja a tudást beletölteni. A régi tudást. Ráadásul a pedagógusok vagy kiégettek (mert a rendszer ellen próbálnak értékeket képviselni, és ez egyre nehezebben megy) vagy linkek ("megadom a kettest, csak ne lássam többet" vagy "ennyi fizetésért minek tartsam meg az órát"), mert nem akarnak beledögleni már ők se semmibe.   

Megoldást nem tudok. Akit el kell engedni, elengedem, mert nem oldhatom meg mindenki életét, és csak bízom abban, hogy egynémelyeket egyszer megcsókol a bölcsesség istennője. Nem tudom, hogyan, ha eddigi életükben nem igazán figyeltek oda arra, mit beszélünk nekik mi, akik még képesek voltunk azt érezni, hogy lesz valami értelme a munkáknak és az életünknek.